„Háborút itt sokkal jobban látni, mint Pesten” – magyar írók az első világháború frontjain

Az első világháború magyar irodalmának alkotásai rendkívül sokszínűek: találhatunk közöttük a háború történéseitől kataklizmát váró jóslatokat, hazafias buzdító, lelkesítő szövegeket, a borzalmak közepette a lélek apró rezdüléseit figyelő elmélkedéseket, az emberi veszteségek miatt moralizáló írásokat, szociográfusi pontossággal jegyzett riportokat, rezignált elemzéseket, bölcs jóslatokat és mindezeket parodizáló műveket is. Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, s mi több: az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.

„Ölünk. Gyilkolunk”

Molnár Ferenc 1916-ban Egy haditudósító emlékei című könyvében adta közre másfél éves frontszolgálata alatt készített jelentéseit. Gyakran elhangzik vele kapcsolatban, hogy csak tisztes távolból – a frontvonal mögül – szemlélte a harcokat, és tudósításaihoz az információkat a tisztektől szerezte. Ez nem bátortalanságának a bizonyítéka, nála is a sajtóhadiszállás hivatalos működési mechanizmusa miatt történtek így a dolgok.

A hadsereg főparancsnoksága alá tartozó csoportba rendelt írók és festők ugyanis nem vettek részt közvetlenül hadi cselekményekben – csak röviddel azok után tájékozódhattak az érintett tisztektől, és a helyszíneket is csak közvetlenül a harcok után kereshették fel (bár még ekkor is kerültek életveszélyes helyzetekbe). Molnár Ferenc tudósításai – amennyire a műfaj és a kor sajtófőnökei engedték – szépirodalmi jellegűek voltak, riportszerűséggel kevésbé jellemezhetők.

A Hofmann-hadtestnél című írásában így ecseteli a háborús tudósítás nehézségeit: „Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írniakarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…”

A komor tudósítások mellett helyenként derűs történeteket is megörökít: az egyikben két katona esetét meséli el, akik a galíciai hegyekben eltévedtek, és elszakadtak az osztaguktól. Amikor visszatértek állomáshelyükre, büszkén jelentették, hogy térkép segítségével találtak vissza, és magabiztosan mutattak egy viseltes atlaszt, amelyről csak utólag derült ki, hogy Borsod-Abaúj megye térképét tartalmazta.

Vészi Margit életrajzírói rendre kiemelik merészségét (megemlítik, hogy lóháton vágtatott a frontvonalban, rendszeresen meglátogatta a lövészárkokat, érdeklődött a harci eszközök és járművek iránt). Világháborús tudósításaiból szintén kiderül, hogy a haditudósító is kerülhetett életveszélyes helyzetbe. Riportjaiban – a mai olvasó számára kissé érzelmesnek tűnő stílusban – hajmeresztő helyzetekről számolt be. Az égő Európa címűben például így:

„Mi ez? Előttem az út sárga talajában érthetetlen módon, látszólag minden külső ok nélkül, egy barna tölcséralakú kis lyuk mélyed be a szemem láttára. És ott pár lépéssel távolabb még egy! Milyen különös, mi lehet ez? Valami sír, elsikít a fülem mellett. És hirtelen, mintha valami távolfekvő, éppen nem aktuális dolog volna, csodálkozva feldereng bennem: hiszen itt ellenséges golyók csapnak le! A következő pillanatban szinte gépiesen lehajolok – kiások egyet, csak éppen egyet emlékül ezekből a furcsa golyókból. Hiszen az enyém – nekem szánták!

– De az Isten szerelmére, nagyságos asszony, mi jut eszébe? Gyorsan, gyorsan előre! – kiált a mögöttem haladó tiszt, félig nevetve, félig haragosan. Csakugyan, hiszen itt nem okos megállni. Gyerünk tovább. Kár, még egyszer szeretettel nézek vissza a kis gödör felé, ahová a nekem szánt golyó szíves volt lecsapódni.”

Csáth Gézát az elsők között hívták be katonaorvosi szolgálatra, előbb a déli frontra, majd a keleti hadszíntérre került, de morfiumfüggőségére a hadseregben is fény derült, emiatt később zárt kezelésre utalták. Az egyre rosszabb állapotban lévő írót ugyan szabadságolták, de a hadi kötelékből nem sikerült kikerülnie. Egyik jellegzetes megfigyelése – 1916-ból – a vidéki Magyarország akkori helyzetébe enged bepillantást. Április 6-án, unokatestvérének, Kosztolányi Dezsőnek címzett levelében írta: „A napokban vonultak be itt a 44-50 évesek. Szívszaggató látvány volt. Ez a község, amelyből a 39. gy. e. zöme került ki. Minden 3. családnak elesett halottja van. A háborút itt sokkal jobban látni, mint Pesten. Mert nem találkozhatsz három emberrel, hogy azok közül valakinek apja, fia, vagy testvére el ne esett volna.”

Gárdonyi Géza már a háború kitörésének pillanatában vizionálta a háborúban érintett családok tragédiáját. 1914. augusztus 15-én ezt jegyezte naplójába: „A katonák milliószámra marsolnak. Lovasok elöl, oldalt és hátul. Ágyúk közbül és szuronyerdő. Danolnak. Harmatcsepp nem hull annyi egy éjjel a földre, mint amennyi könnycsepp az otthonmaradtak szeméből. A katonák marsolnak, danolnak. És az éjnek nincs annyi feketesége, mint amennyi feketeség lenne kiterítve, az a sok posztó és krepp, ami egy év múlva az özvegyeken és árvákon lesz látható. A katonák marsolnak, danolnak.” Őt magát nem, de fiát a frontra vezényelték, sok elbeszélését fia beszámolója alapján írta, aki szerencsésen hazatért a keleti hadszíntérről.

Babits Mihály és Tömörkény István is hozzátartozóik révén érezték közel magukhoz a háború iszonyatát. Móricz Zsigmond önkéntes haditudósítóként maga is járt a fronton, számos riportja, tudósítása és novellája született ennek kapcsán, de legszűkebb családi környezetében is történtek tragédiák. Móricz Sándor idegsokkot kapott, Móricz István pedig elesett az olasz fronton. Megrázó az a levelezőlap, amelyet nem sokkal halála előtt Móricz István írt testvérének: „Egy 22 km fronton 40 000 olasz hulla. Zsiga! Tudod-e mi ez? Ilyet elképzelni nem lehet. […] A gránátok hullanak, mint a záporeső. Te Zsiga, egy-egy lehullott gránát olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni. […] Remeg a föld az ágyútól, 20-30.000 puska ropog. Ölünk. Gyilkolunk. Állunk. Ők pusztulnak. Csuda, Zsigám. Itt az olasz hadszíntér legborzalmasabb csatájában.”

Ady görbe lábujja

Számos költőt és írót felmentettek azonban a katonai szolgálat alól. Érdekes anekdoták keringenek például arról, hogy Ady Endrét miként nyilvánították egyszer alkalmatlanná: Péter I. Zoltán idézi a költő egykori sorozó őrmesterét, Berényi Ferencet, hogy mennyire izgatottan fogadta az egyik sorozóbizottság a költőt:

„A sorozás reggel kezdődött. Idősebb korosztályokat soroztunk, már dél felé járt az idő, amikor a jegyző, aki könyveiből olvasta a regruták neveit, felpillantott az iratokból, és hangosan kiáltotta: Ady Endre! A bizottság tagjai egymásra néztek. Az ajtó lassan kinyílt, és tétova, kacsázó léptekkel, félénken és sápadtan előttünk állt a költő. Féloldalt fésült haja szemébe lógott, ahogy elfogódottan mosolygott, szájából kivillantak aranyfogai. Sötétszürke zakót viselt. Mikor levetkezett, mindnyájan láttuk, hogy jól fejlett, ép teste van, sőt meglehetősen nagy pocakja is.

Az orvos hozzálépett, alaposan vizsgálgatta, és megállapította, hogy fogai hiányosak. Vizsgálta, forgatta, majd odament az ezredeshez, súgott neki valamit, majd újra Ady elé lépett, és ismét tüzetesen megvizsgálta. Hirtelen észrevette, hogy a költő jobb lábának nagyujja természetellenesen el van ferdülve.

Egészen megvidámodott a derék főorvos, és már diktálta is nekem a diagnózist: »foghiány és jobb lábujj nagyfokú elgörbülése, alkalmatlan«. Mindenki fellélegzett.” Véglegesen azonban soha nem mentették fel a költőt, később is sok kellemetlenséget okoztak számára a rendszeresen ismétlődő vizsgálatok.

Az Ábel-történetek szerzőjének, Tamási Áronnak is volt ujjsérülése, és ez rövid ideig bizonyos mértékű engedményhez juttatta őt is: 1916-ban sorozták be, de bal kezének csonkasága miatt hajdúdorogi állomáshelyéről postaszolgálatra küldték Boszniába (bár ebben állítólag az asszonyok körül való sündörgése is közrejátszott). 1918 elején a 46. gyalogezredbe vezényelték Piave mellé Olaszországba, ahol aztán egyik hőstettéért kitüntetést is kapott.

Az 1918. június 15-én indított offenzíva idején asz általa vezetett rajjal egy csőszházra bukkantak, ahol egy olasz géppuskás osztag fészkelt. Az írónál csak egy kézigránát maradt, amellyel az ijedt hadonászásának köszönhetően megrémült olaszokat megadásra tudta kényszeríteni. Tamási Áron Virrasztás című elbeszélésében így emlékezett a támadásra:

„Teli voltam erővel és kedvvel, győzni akartam. S főleg látni, hogy mi a háború… Pokoli hajnal volt, de gyönyörű! Amikor otthon reggeli mellé ültek az urak, mi akkor keltünk át a Piavén. Fegyverem a vízben maradt, sokan maguk is. Három kézigránáttal érkeztem át a Montello lábához, s délelőtt 10 órakor egy olasz géppuskás osztagot elfogtam. Már csak egy kézigránátom volt. De boldog voltam, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egy sebesülés történt csupán, az sem akarattal.”

„Két rész honfibú, kurucsavas széndihonvágy”

Tersánszky J. Jenő regényekben (Viszontlátásra, drága; Rekőttes) és novellákban idézte meg az első világháborút, amelyet tulajdonképpen végigszolgált, egy ideig fogságban is volt. Elbeszéléseiben gyakran szembesülhetünk komikus jellemekkel, helyzetekkel. Egyik remek novellája Az utolsó kívánság…, amelyben egy medikus az elbeszélő, aki egy segélyhelyen a sebesültek között felismeri régi diáktársát, barátját, aki szinte már halálán volt. („Nem vért, de fagytól rohadt tagokat láttam százával, lábakat, amikről a bakanccsal a húst is lehúztuk, csontig.”)

A haldokló utolsó kívánsága egy cigaretta volt, amelyet minden igyekezetével próbált megtagadni a medikus tőle, végül nagy huzavona és folytonos kérlelés után („Nem fáj semmim. Adj egy cigarettát, kérlek, ha egyszer kérded: mit akarok. Nem fáj semmim, értsd meg”) irgalmassági cselekedetként mégis engedett a régi barátnak.

A várt hatás nem maradt el, a beteg vért köpve ismét eszméletét vesztette… A segélyhely ürítésekor, a betegek továbbszállításakor ismét magához térve makacskodott, hogy őt is szállítsák tovább: „Nekem van végem? Van az öreganyátoknak. Pakoljatok fel azonnal.”

A medikus óvta volna a kegyetlen úttól („De itt megint a cigarettaeset mása következett. Menni, menni, menni akart azonnal! […] Szemrehányásai, türelmetlensége, őrjöngése inkább lázra vallott, ahogy még feljelentéssel is fenyegetett”), így aztán beletörődve, mint halottól búcsúzni szokás tették fel a szekérre.

Tíz hónap elteltével a medikus szabadságán mintha kísértetet látott volna, úgy találkozott a pesti körúton barátjával, aki – miközben cigarettával kínálta őt – azt mondta: „– Bocsáss meg (…), hogy gorombáskodtam veled, de mit szamárkodtatok!”

Amellett, hogy a korabeli írók és költők rendszeresen választottak háborús témákat műveikhez – ki testközelből származó tapasztalatai révén, ki a hátország mindennapi küzdelmeit átélve –, érdekes jellemzője a háborús irodalomnak az önmagára való folyamatos visszautalás is: háborús irodalmi antológiákat jelentettek meg, esszék sora szólt a háborúval kapcsolatos szépirodalomról, sőt még paródiák is születtek ezekről a művekről.

Karinthy Frigyes 1917-ben Így láttátok ti címmel jelentette meg paródiagyűjteményét, amelyben a háborús hisztéria különböző megjelenési formáit figurázta ki, alapvetően háborúellenes célzattal. Írt paródiát például Molnár Ferenc haditudósításairól, Gyóni Géza hazafias hangvételű költeményeiről vagy Balázs Béla meditatív hangulatú háborús naplójáról is.

Karikatúrái közül álljanak itt példaként Gyóni Gézáról írt sorai: „Esztétikai doktorok által kémiailag elemezve lett, s a következő alkatrészek találva lettek, úgymint H2K (két rész honfibú, kurucsavas széndihonvágy), M3HB (magyarvirtussav, három rész odaseneki örökrész), P2N (kettedpetőfi hősdialin) BH.”

Talán meglepőnek tűnhet, hogy a háború vérzivatara idején paródiát is kiadtak a háborús irodalomról. Az írói szerepvállalás mikéntjére a korszak alkotói is kerestek válaszokat; tulajdonképpen a fentebb idézett Molnár-szövegben is találkozhattunk ezzel a problémával: „Ha ez az ösztön [ti. az írniakarás] nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja.”

Juhász Gyula Véres ősz című, 1914-es versében saját költészetének „értelmetlenségét” nagyon szép képekben láttatja: „Szavak pompája, gyémánt és arany, / Én gazdagságom, ó, be oda van! / Vér és tűz büszke bíbor tengerén / Papírhajómmal mit keressek én?” Az 1918-as Salve című költeményében pedig jelzi, hogy a mozsárzúgás közepette „csöndes fájón dúdol csak a költő”.