A vörösterror 133 napja

Háború közben lázadtak fel a brit tengerészek, miután száz éve nem emeltek a fizetésükön

2019. április 15. 11:23 Múlt-kor

A forradalmi Franciaország ellen vívott nehézkesen haladó háború közepette 222 éve, 1797. április 15-én, a Portsmouth-hoz közeli Spitheadnél nagyszabású zendülés tört ki a brit Csatorna-flottában. A zendülés további elégedetlenséget és újabb felkeléseket is inspirált a brit haditengerészetben, igen komoly aggodalmat váltva ki a kormányból és William Pitt miniszterelnökből.

HMS Clyde
Az HMS Clyde megérkezik Sheernessbe, miután elhagyta a nore-i zendülést, 1797. május 30. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szárazföldön áttöréssel nem szolgáló háborúban III. György hadiflottájának jelentősége megnövekedett, mint végső védelmi vonal az esetleges francia invázió vagy forradalmi beszivárgási kísérletek ellen. A brit csapatok azon kísérlete, hogy megtámogassák a francia royalista ellenforradalmárokat Toulonban és Bretagne-ban sikertelenek voltak, csakúgy mint Frigyesnek, York és Albany hercegének hollandiai expedíciója. A haditengerészetnek emellett létfontosságú szerepe volt a karib-tengeri francia gyarmatok elleni akciókban is.

Az 1790-es évek végére azonban „Anglia fából készült falai” sok helyen elkezdtek korhadni. Magát a kényszersorozást – amely már önmagában is sok esetben közömbös, motiválatlan legénységet hozott a legtöbb hajóra – egyre gyakrabban súlyosbította az, hogy szerencsétlen tengerészekkel szemben alkalmazták, akik éppen csak leszálltak addigi hajóikról. Ez aztán találkozott a 18. század egyik nagy hajózási újításával, a hajók víz alatti felületének rézzel való burkolásával, amelynek eredményeképpen ritkábban kellett kikötni és letakarítani a hajótestet. Mindez odáig vezetett, hogy sok tengerész évek óta nem volt valódi szabadságon.

Az élelmiszer megsarcolása az „élelmezési tiszt fontja” által (minden tizenhat unciából álló „valódi” fontnyi húsból kétunciányit megtarthatott az élelmezési tiszt), valamint magának az élelmiszernek a rettenetes minősége tovább mélyítették a brit tengerészek elégedetlenségét. A hús többnyire több éves, csontszáraz sózott hús volt, az ivóvíz állott és romlott, friss zöldség és gyümölcs pedig nem állt rendelkezésre a hajókon, így a skorbut is mindennapos volt. A matrózok fizetését (alapesetben havi tíz shilling) még 1658-ban állapították meg, és a stabil gazdasági helyzet miatt ez még az 1756-tól 1763-ig tartó hétéves háborúban is méltányosnak számított, a 18. század utolsó évtizedeiben beinduló infláció miatt azonban reálértéke gyors csökkenésnek indult (miközben a szárazföldi csapatoknál és a tengerésztiszteknél megindultak a fizetésemelések). A hajókon az orvosi ellátástól a legtöbben jobban féltek, mint maguktól a sérülésektől, és sok hajóskapitány vasszigort tartott fenn, rendszeresen korbácsoltatva embereit.

A spitheadi zendülés katalizátora a Csatorna-flotta zászlóshajója, a Queen Charlotte legénységének engedetlensége volt, ez a legénység felszólította a többi hajót, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A zendülők figyelemreméltó visszafogottsággal fogalmazták meg követeléseiket a parlament alsóháza felé – kijelentették, hogy ha francia hajók tűnnének fel a Csatornán, azonnal kihajóznának, ezzel elkerülték a nyílt árulás vádját. Ez meglepte mind Pittet, mind az Admiralitást. A kontinensen elszenvedett vereségek és a pénzügyi válság, amely miatt felfüggesztették az aranyban történő kifizetéseket és egy papírvalutát vezettek be, éppen elég gondot jelentettek nekik. A tanácstalanság közepette zendülés kezdődött a Temze torkolatánál lévő Nore-ban állomásozó Északi-tengeri flotta körében is.

A kritikus helyzettel szembeállítva a kormányzat kénytelen volt igazat adni a spitheadi matrózok kifogásainak. A Csatorna-flotta ötvenkilenc legbrutálisabb tisztjét elbocsátották, a jobb kikötői ellátásra is ígéretet tettek, továbbá fizetésemelést, valamint királyi kegyelmet a résztvevőknek. Nore-ban már kevésbé ért szerencsés véget a zendülés – míg Spitheadben elfogadták a kormány engedményeit, az Északi-tenger zendülői a volt tiszt Richard Parker vezetése alatt kitartottak, mert féltek attól, hogy rájuk nem érvényes a kegyelem, és mert az ő tisztekkel és jutalmakkal kapcsolatos követeléseiknek nem tettek eleget. Ráadásul a Nore-nál állomásozó hajók zendülése kockára tette Franciaország szövetségese, Hollandia flottájának blokád alatt tartását Texelnél. Amíg a flotta hajói tétlenek voltak, a hollandokat csupán blöffel lehetett a helyükön tartani.

A nore-i zendülés kezelése kemény volt, de ez részben a Pitt-kormány mccarthyzmus-szerű paranoiájának eredménye is volt – meg voltak győződve a jakobinusok aktív felforgató tevékenységéről Nagy-Britanniában, melyet a francia forradalmárok irányítanak. A rossz termés, radikális csoportok felbukkanása és az Írországban előtörő lázongások számukra mind egyetlen összeesküvés részének tűntek. E félelmek alaptalanságát bizonyította a három hónappal későbbi támadás, melyet Duncan admirális hajtott végre Camperdownnál a hollandok ellen, amely eloszlatta a közvetlen invázió fenyegetését, és visszaállította a tengerészek „tölgyszívű” (a Heart of Oak című indulóról) hírnevét a hazafias britek körében.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
A delegáltak tanácsa, avagy koldusok lóháton - korabeli karikatúra (kép forrása: National Portrait Gallery)

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!