Gyakran a biztos halálba toloncolta ki Spanyolország a „nemkívánatos” mór leszármazottakat

A moriszkó szemszög

A 17. század elején keletkezett leírások rendszerint figyelmen kívül hagyják a helyzet részleteit, amelyek kevésbé szélsőséges „megoldásoknak” is teret hagytak volna. Arról sem írnak, hogy a keresztény spanyol állam mennyiben járult hozzá a megoldandó probléma létrejöttéhez.

Kétségtelen, hogy sok moriszkó érezte egyfajta felszabadulásnak a kitoloncolást, és örült annak, hogy iszlám területen, szabadon gyakorolhatta ősei vallását. A legtöbb moriszkónak aligha volt oka szeretni a katolikus egyházat vagy a spanyol államot.

E vonakodás részben a hírhedt inkvizíció érdeme volt: a moriszkók által „az ördög bíróságaként” emlegetett intézmény a szabálysértések széles köre miatt zaklatta és büntette embertelenül őket, az iszlám tényleges gyakorlásától kezdve az olyan „móros” szokásokig, mint a kuszkusz fogyasztása, a fürdés, vagy a disznóhús kerülése.

Kizsákmányoló papok

A zaklatások, kínzások és büntetések eleve nem vetettek jó fényt a kereszténységre a moriszkók szemében, azonban még az iszlám mellett a legmegátalkodottabban kitartóknak sem engedélyezték az ország elhagyását. Ehelyett „moriszkó területeken” kellett maradniuk, ahol a hozzájuk kirendelt katolikus papok nem csupán lenézték, de ki is zsákmányolták őket.

Sok moriszkó plébániaközösség tapasztalata volt, hogy rendkívül ritkán járt feléjük pap, így az itt élők nem is tudták, új egyházuk mit vár el tőlük. Ennek folytán a fent említett „türelmi időszakok” a legtöbbször teljesen eredménytelenek voltak, és óhatatlanul az elnyomás és retorzió időszakai követték őket.

Amikor II. Fülöp bevezette drákói tilalmait Granadára 1566-ban, a moriszkó és a keresztény közösség vezetői is figyelmeztették, hogy lázadást fog kirobbantani velük. A tiltakozást a király figyelmen kívül hagyta, az eredmény pedig több évig tartó véres küzdelem volt az Alpujarras hegyvidékén. Az alpujarrasi lázadást követően Granada moriszkó lakosságát szétszórták egymástól távoli helyekre Kasztília területén, ami további elégedetlenséget szült körükben.

Egyes moriszkók kétségtelenül keresték az utakat a spanyol korona ellenségeivel való együttműködésre, és még többen álmodozhattak az iszlám mielőbbi restaurációjáról. Mások úgy fejezték ki megvetésüket az új társadalmi rend iránt, hogy útonállónak álltak, és keresztényeket raboltak ki. A tengerparthoz közel élő moriszkók volt, hogy segítették az észak-afrikai kalózok rabszolgaszerző portyáit, vagy maguk is beálltak a kalózok közé.

A legtöbben azonban egyszerű kézművesek, öszvérhajcsárok, munkások, művészek vagy kereskedők maradtak, akik az őket lenéző spanyol társadalom peremén próbáltak megélni – azon a társadalomén, amely az irántuk érzett minden megvetése és félelme ellenére követelte, hogy „jó és hűséges keresztényekké” váljanak.

Habár tény, hogy sok moriszkó sohasem gondolta komolyan a keresztény hit felvételét, egy jelentős részük őszinte katolikussá vált. Maga III. Fülöp is megbizonyosodott erről – nagy meglepetésére –, amikor kiterjesztette a kitoloncolási rendeletet Andalúziára és Kasztíliára, az itteni püspökök és plébánosok pedig tanúskodtak az itteni moriszkók hithűsége mellett.

Ennek ellenére Fülöp úgy rendelkezett, hogy a „jó” és a „rossz” moriszkóknak egyaránt menniük kell. „Okos” és „Jámbor” Fülöp egyaránt figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a legtöbb moriszkó, bármely vallás híve legyen is, Spanyolországot tekinti otthonának. Többségük anyanyelve a spanyol volt, nem az arab, és aligha ismerte a lakhelyén kívüli világot. Amikor Valenciában 1609-ben megkezdődött a kitoloncolás, sok moriszkó nő inkább a part menti szakadékokról a mélybe vetette magát gyermekeivel együtt, mint hogy a katonákkal tartson a kikötőbe.

A kiűzés után

Számos kitoloncolt moriszkó óriási kulturális sokkot élt át, miután megérkezett Észak-Afrikába. Az egyik oka annak, hogy az erőszakos kiutasítás több éven át tartott, az volt, hogy sokan – a Don Quixote fiktív moriszkó karakteréhez, a boltos Ricotéhoz hasonlóan – később így vagy úgy, de visszatértek eredeti lakhelyükre.

A Pireneusokon átkísért, vagy a tengeren át Franciaországba jutott moriszkók IV. Henrik, majd XIII. Lajos királytól kértek engedélyt visszatérni Spanyolországba. Sokan osztoztak Diego Luis Morlem érzésein, aki azt írta egy francia földről írt levélben egykori földesurának Kasztíliába, „véres könnyeket ejtenek” hazájukért, és eltökéltek a visszatérés mellett, „akkor is, ha felakasztanak bennünket.”

A visszatérőket, ha elkapták, megkorbácsolták és újból kitoloncolták. Egyeseknek azonban sikerült addig feltűnésmentesen meghúzniuk magukat, amíg a kitoloncolások le nem álltak, ezt követően pedig visszatértek megszokott életükhöz. Mások Algériában, Tunéziában vagy Marokkóban találtak új otthonra, létrehozva a szokásaikban elkülönülő „andaluszi” közösségeket, amelyek nyomai máig fellelhetők Észak-Afrikában.

1. Titkos művelet
2. A keresztény szemszög
3. A török fenyegetés
4. A moriszkó szemszög

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek