„Ezek a szemek elfelejtettek könnyezni” – magyar művészek az első világháborúban

2015. december 17. 13:55

Ritkán gondolunk bele abba, hogy milyen volt az a történelmi keret, amelyben a legnagyobb magyar művészek alkottak, pedig az első világháborút megjárt festők, rajzolók, szobrászok és építészek világlátását, művészi kifejezésmódját, valamint háborúról alkotott képét sok esetben átalakították harctéri tapasztalataik. Ludmann Mihály hiánypótló, Művészek a háborúban, 1914-1918 című munkájában a magyar művészek első világháborús szerepvállalása, valamint a fronton készített alkotásai állnak a középpontban. A kötetben összegyűjtött képeket utoljára a száz évvel ezelőtti hadikiállításokon láthatták együtt az érdeklődők.

Korábban

„Karddal a kezében kapta a halálos golyót”

Az Osztrák-Magyar Monarchiában nem sokkal az első világháború kitörését követően megalapították a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, amelynek kötelékeiben kezdetben csak haditudósítók dolgoztak, ám még 1914-ben létrehozták a művészeti csoportot, 1917-ben pedig már 12 szekcióra (köztük fényképészeti és filmcsoportra) tagolódott a sajtóhadiszállás. A szervezetet feltehetően a múlt századi, idealizált csatajelenetek emlékképére alapozva hozták létre, az ötletgazdák azonban megfeledkeztek arról, hogy a gyors technikai fejlődésnek köszönhetően a csaták is teljesen átalakulnak. Az ún. hadifestők teljes ellátást kaptak, harcolniuk nem kellett, viszont kéthetente egy művet meg kellett alkotniuk. Ezekből azután egy szakmai zsűri választotta ki, hogy melyek szerepeljenek a hadikiállításokon. Bécsben 1915 októberében, Budapesten 1916 januárjában nyílt meg az első hadikiállítás, amelyet 1917 februárjában és 1918 májusában további két tárlat követett.

Az első magyar művész, aki a háborúban – 1914 októberében – elesett, Sámuel Kornél szobrász volt. A fiatal művész honfitársai jelentős részéhez hasonlóan nagy lelkesedéssel indult a frontra. Sámuel és felesége szinte minden nap levelezett egymással, egy nap azonban egy levél kézbesítetlenül jött vissza a címzetthez. Mint Kisfaludi Stróbl Zsigmond írja, „kitűnő kollégám, Sámuel Kornél Uzsoknál, karddal a kezében kapta a halálos golyót.” Felesége, akit éppen Kisfaludi Stróbl vett el Sámuel halála után, hiába kereste egykori férje sírját.

A Galíciában, Szerbiában, majd az olasz fronton is alkotó, a csatajeleneteket gyakran közvetlen közelről követő Mednyánszky László jelenlétét – aki sorkatonaként szeretett volna bevonulni, és ezt csak kora miatt (1914-ben 62 éves volt) nem tehette meg – egy idő után már annyira megszokták, hogy az ellenséges katonák sem lőttek (a művész egy könnyebb vállsérüléssel megúszta, hogy a tűzvonalba merészkedett). Lenyűgözte a háború esztétikája: „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni” – írta egy alkalommal naplójába. Bármennyire is vonzotta azonban a konfliktus, a festő 1919-ben, a fronton szerzett vesegyulladás és több szélütés következtében hunyt el.

Vaszary János is önként jelentkezett katonai szolgálatra. Hadifestőként előbb a szerb, majd a galíciai frontra került. Egy ideig a Zsolna melletti hadifogolytábor lakóiról készített képeket, de a limonovai harctéren már a háború igazi arcával is szembetalálta magát: „Mindjárt egy mély vízmosásos árokparton feküdt hanyatt egy szegény orosz katona – mellette pajtása... égre szegezett szemekkel, feltartott kezekkel... egy magyar huszár elnyújtózva, halálsápadtsággal az arcán... mellén a ruha felszaggatva, mentéje nyitva.” A művész a látványt le is rajzolta. A Vaszary művészetében bekövetkezett változáson egyértelműen érezhető a háború hatása: a színes, impresszionista témákat felváltották a komorabb színek és a súlyosabb témák.