Csupán kiszolgáltatott helyzetében támogatták a főurak az „utolsó aranyágacskát”

734 éve, 1290. július 23-án koronázták meg Fehérváron III. András (Endre) magyar királyt, az ország utolsó (bár származása vitatott) Árpád-házi uralkodóját. A koronázás a korábbiaknak megfelelően zajlott, azonban új elemmel bővült, amely tökéletes képet fest az ifjú király helyzetéről: meg kellett esküdnie egy úgynevezett koronázási hitlevélre, amelyben az egyházhoz való hűséget, az ország „rablóinak és gyújtogatóinak” üldözését, valamint Magyarország gyarapítását és a tőle elfoglalt területek visszaszerzését ígérte.

A hanyatló királyság el nem ismert hercege

III. András uralkodásának csaknem egészét meghatározta a feudális anarchia szélén egyensúlyozó ország különböző érdekcsoportjainak pozícióharca. Már trónra kerülésének ténye is voltaképpen e folyamatos belharcnak köszönhető, ahogyan elődje, IV. (Kun) László meggyilkolása is.

A megkoronázása előtti években Andrásról kevesen gondolták volna, hogy sikerül megszereznie a magyar trónt – Árpád-házi származása ugyanis korántsem bizonyítható egyértelműen. Édesapja az az Utószülött István herceg volt, akit édesanyja, Estei Beatrix királyné II. András halála után hozott világra.

A királynénak nem sokkal férje halála után külföldre kellett menekülnie, mert az udvarban többek – köztük a király idősebb, első házasságából való fiai, a trónra lépő IV. Béla és Kálmán herceg is – úgy tartották, a születendő gyermek apja nem az idős uralkodó, hanem Apod fia Dénes korábbi tárnokmester és nádor (akit Béla ezután meg is vakíttatott). Beatrix ezért 1236-ban már a thüringiai Wehrdában adott életet a hercegnek, akit féltestvérei sosem ismertek el.

A Velencében nevelkedett István kétszer nősült. Első felesége, Traversari Erzsébet életével adózott fia, István születésének, aki csecsemőként elhunyt. Második felesége, az igen befolyásos velencei családból származó Morosini Tomasina 1265-ben hozta világra a (vélhető) nagyapja után szintén Andrásnak nevezett gyermeket, akit a kezdetektől királynak neveltek.

Andrást a magyar trón közelébe azonban mégsem neveltetése, hanem a magyarországi viszonyok alakulása sodorta: IV. Béla idején a tatárjárás, majd fia, a későbbi V. István előbb ellene, majd teljes jogú királyként apja korábbi hívei ellen folytatott belháborúi, végül pedig az ő fia, IV. (Kun) László botrányokkal és belháborúkkal tűzdelt uralkodása mind a korábbi Árpád-házi uralkodók által kiépített központi hatalom gyengülésével jártak.

A legnagyobb birtokokkal rendelkező nemesek valóságos uralkodókként viselkedhettek területükön, egymással is háborúztak, továbbá több erősség volt az ő kezükön, mint a királyén, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

IV. László uralma alatt az egyre gyarapodó hatalmú főurak többször is próbálkoztak ellenkirály állításával, jelöltjük azonban eleinte László öccse volt, akit szintén Andrásnak hívtak. A „Velencei” gúnynévvel is illetett Andrásra azután terelődött a figyelem, hogy a király öccse 1278-ban meghalt.

Amikor IV. Lászlót 1290. július 10-én sátrában meggyilkolták, az ellene szervezkedő urak éppen Magyarországra hozták Velencéből Andrást, akit azonban Hahót nembeli Arnold zalai várúr elfogott, majd átadott a magyar trónra szintén szemet vető Habsburg Albertnek, az ekkori német király, I. Rudolf fiának.

László halála teljességgel megfordította a magyar urak helyzetét, így a legtöbben – származásával kapcsolatos kételyeiket feledve – az immár mégis Árpád-házinak tekintett András mellé álltak. Lodomér esztergomi érsek szervezésében megszöktették a fogságból, és 13 nappal az előző király halálát követően Fehérváron megkoronázták.

A szakadék szélén

Bár az új uralkodó látszólag a legnagyobb hatalmú nemesek támogatását élvezte, a főurak jóindulata csupán addig tartott, ameddig a király gyenge és befolyásolható volt – a korábbi erős központi hatalom visszaállítására tett bármilyen kísérlet azonnal ellenállást váltott ki.

Andrásnak uralkodása elején sikerült maga mellé állítania a két legerősebb kiskirályt, az ország északi részét birtokló Csák Mátét, valamint a nyugati végeket uraló Kőszegieket (utóbbiakat azáltal, hogy a családfő Kőszegi Henrik lányát egy itáliai rokona vette feleségül).

Habár fentebb említett koronázási esküjét 1290 szeptemberében az Óbudán tartott országgyűlésen kiadott első törvénykönyvével is megerősítette (ennek 34 cikkelyéből 19 a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt, továbbá eltörölte a teljes megyék, illetve örökös ispánságok adományozását), hamar kénytelen volt ennek szellemiségével ellentétesen cselekedni, hogy megtartsa szövetségeseit.

A főurak hatalmát III. András igyekezett az egyház (különösen a hozzá végig hű Lodomér érsek) és a kevésbé erős nemesek segítségével ellensúlyozni (ennek keretében utóbbiakkal egyenlő rangra emelte az erdélyi szászok vezetőit, a gerebeneket is), azonban a kiskirályok kérdése nem pusztán belpolitikai ügy volt: András hatalmát külföldről is igyekeztek aláásni, éppen a leghatalmasabb magyar főurakon keresztül.

Habár Andrást az országon belül minden jelentősebb birtokos elismerte jogos királynak, külföldön IV. László halálát követően különféle jogcímeken többen is igényt tartottak a magyar trónra.

A már említett Habsburg Albert arra hivatkozva követelte magának az országot, hogy korábban IV. Béla az akkori német királynak hűbérbe ajánlotta az országot a tatárok elleni segítségért cserébe. A jogcím nem állt túl erős lábakon, mivel a segítséget IV. Béla végül nem kapta meg. Mindazonáltal a követelés 1291 nyarán magyar–osztrák háborúhoz is vezetett, amelyet a hainburgi béke zárt le.

IV. Lászlóval kihaltnak tekintette az Árpád-házat IV. Miklós pápa is, és a Szentszéknek igényelte a magyar trón betöltésének jogát, arra hivatkozva, hogy I. István a Szent Korona elfogadásával egyúttal a pápa hűbéresévé is vált, nemzetsége kihalásával pedig birtoka – Magyarország – Rómára szállt.

Leányágon, V. István lányán, a Sánta Károly nápolyi királyhoz feleségül adott Mária hercegnőn keresztül maguknak követelték a trónt a nápolyi Anjouk is. Mária 1292-ben fiukra, Anjou Martell Károlyra ruházta a „Magyarország királya” címet, és hozzá pártoltak a Kőszegiek is, mivel a hainburgi béke rendelkezései szerint le kellett volna rombolniuk a nyugati határ menti váraikat, amitől igencsak ódzkodtak.

Az utolsó aranyágacska

Habár Anjou Martell Károly 1295-ben pestisben meghalt Nápolyban, a kiskirályok elleni fellépéshez továbbra sem volt meg András oldalán a kellő katonai erő.

1297 és 1298 folyamán a király szorosabb szövetségre lépett Habsburg Alberttel: feleségül vette Albert lányát, Ausztriai Ágnest, majd a göllheimi csatában segített neki megszerezni a német királyi trónt. A belpolitikában azonban mindebből nem tudott előnyt kovácsolni.

Még ebben az évben meghalt az Andráshoz hű Lodomér esztergomi érsek, a helyére lépő Bicskei Gergely már nyíltan a pápa és a nápolyi Anjouk szövetségese volt.

Az esztergomi helyett a kalocsai érsek, János vált András szövetségesévé egyházi berkekben, 1300-ra pedig a királynak a kevésbé jelentős erejű nemesekkel sikerült elegendő katonai erővel bíró szövetséget létrehoznia ahhoz, hogy a Kőszegiek és Csák Máté – ha ideiglenesen is – behódoljanak neki.

Mindeközben Magyarországra érkezett Mária hercegnő és Sánta Károly unokája, a 12 éves Caroberto (akit a magyarok ezután Károly Róbert néven ismernek majd) is. András az új trónkövetelőre nem reagált azonnal, később pedig már nem tudott cselekedni: 1301. január 14-én váratlanul meghalt.

Halála körül akkor és ma is számos elmélet kerekedett: logikus lenne feltételezni, hogy az Anjou-párt hívei megmérgezték, azonban az is tény, hogy a nehéz küzdelmet vívó király nem sokkal korábban vesztette el édesanyját is, ami komoly törést jelentett számára. A korszakkal foglalkozó legtöbb történész szerint a legvalószínűbb halálok valamilyen gyors lefolyású betegség lehetett.

III. András fiú utód nélkül halt meg. Első feleségétől, az 1295-ben elhunyt Kujáviai Fenenna lengyel hercegnőtől született lánya, Erzsébet apácaként élt 1338-as haláláig. Az „utolsó aranyágacska” kifejezéssel Ákos István nádor búcsúztatta a királyt, akivel férfiágon kihalt az Árpád-ház.