Csak téged és örökké –  Maléter Pál özvegyének fájdalmakkal teli élete

Ez egy csúnya történet lesz

Miután kijöttem a kórházból, gerincbántalmaim miatt fizikai munkát nem végezhettem. Sokfelé próbálkoztam, mentem az Állatkerti Pálmaházba is állásért. Rendes embernek tűnt az igazgató, és még hihető is volt, amit mondott: “Nézze, én ebben a pillanatban felvenném, de abban biztos vagyok, hogy másnap együtt repülnénk...”

Alíz egyébként talpraesett volt, ő ajánlotta, írjak állásügyben Szirmai Istvánnak, aki az MSZMP Tájékoztatási Hivatalát vezette egy időben, hátha tud valamit. Behívtak a Fehér Házba, két géppisztolyos kísért. Megkérdezték, hol szeretnék dolgozni, mennyit szeretnék keresni? Fogalmam sincs, mondtam... Végül a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjába, a talajminta vizsgáló laboratóriumba kerültem. A falusiak csak úgy hívták: a földkóstoló. Ez 1963-ban történt.

Egyszer még a Belügyminisztériumba is behívtak állás ügyben. Egy köpcös, alacsony, barna öltönyös ember fogadott. Egyáltalán nem volt kedves, de nem is reméltem ilyet akkoriban senkitől... Ez egy csúnya történet lesz... Az volt a neve, hogy Biszkup. Nem Biszku, hanem p-vel a végén: Biszkup. Elmondatta velem, ki vagyok, és miért jöttem, holott tudtam, hogy pontosan tud mindent rólam.

Amikor befejeztem a segélykérő monológomat, megkérdezte, miért nem olvasom az apróhirdetéseket, hiszen tele vannak álláshirdetésekkel... Fel is sorolt néhányat az aznapi újságból, emlékszem, az építkezési segédmunkást is megemlítette. Mondtam neki, hogy most segédmunkás vagyok, de ha munkakönyves állást szeretnék, nem mer senki sem felvenni. Erre rám nézett, és azt mondta: “Hát, ha valaki olyan pimasz, hogy még mindig ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon.”

Ez teljesen meglepett, hirtelenjében nem is tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem vagyok frech (arcátlan), és visszautasítottam, amit mondott. “Ha így reagál, akkor én úgy vágom ki innen azonnal, hogy a taknyán csúszik kifelé.” Ez volt a hangnem. A 60-as évek hangneme.

Új élet

Édesapámék jó viszonyban voltak Ghyczy Jenő bácsiékkal. Az ő távoli rokona volt Ghyczy Líviusz, aki nemrég tért vissza a kitelepítésből, Besenyőtelekről, megözvegyült és volt egy két éves lánya. Deklasszált elemnek számított, értelmiségi létére vasesztergályosként is dolgozott. Jenő bácsiékban fogalmazódott meg az ötlet, mi lenne, ha mi Líviusszal összefognánk, segítenénk egymást az életben.

Én az asszonynevemmel nem kaptam útlevelet,  állást, gondoltuk, hátha így kapok majd. 1962-től fogva minden évben beadtam a kérelmet, de nem adtak engedélyt. Kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekeit sérti – ez volt az indoklás, hiába fellebbeztem meg. Ezt csak azért nem értettem, mert Nagy Erzsébet már 1967-ben Svájcban járt Gimesnénél, Kopácsi Sándort meg egyből kiengedték Kanadába 1975-ben.

A házasság tehát nem érzelmi alapon köttetett, inkább két ember szövetsége volt. Ő tiszteletben tartotta azt, hogy én Maléter Pál emlékét ápolom. Minden október 23-án bebújtam a paplan alá a Szabad Európa Rádióval, és hallgattam a híreket. Volt egy kis füzetem is, amibe mindig írtam Palinak. Úgy fejeztem be: csak téged és örökké. És ez így is volt, így is van és  így is lesz, amíg élek.

Líviusz művelt, kedves, kifogástalan úr volt, róla csak jót tudok mondani, 1968-ban házasodtunk össze (az első 10 év nyugalmas volt), együtt neveltük fel a kislányát, aki 1985-ben férjhez ment Ausztráliába. Líviusszal még bálba is eljutottunk, kérdezte is a lányunk, miért vagyok olyan izgatott. Mondtam neki, képzeld, 45 éves vagyok, és ez az első báli ruhám. Addig sosem jutottam el ilyen helyre.

Líviusz 1981-ben meghalt. A vele töltött időszak viszonylag békés és nyugalmas volt, Maléter Pál hiányát azonban nem tudta enyhíteni.

Halda Alízzal mentem el az első 1956-os megemlékezésre, amely titokban zajlott Krassó György lakásán. Ott beszéltem először Maléter Pálról másoknak. A Szabad Európa Rádióban adták le, de ekkor még bátortalan voltam, a lányom miatt is, féltem, ne essen bántódása. Csak azután mentem el minden tüntetésre, ahogy ő kivándorolt Ausztráliába.

Líviusz halála után megint nagy gondban voltam, mert még nem értem el a nyugdíjkorhatárt, így továbbra is munkát kellett keresnem. Tartottam magam ahhoz, amit Pali mondott: az önéletrajzaidban írjál be mindent, azt is, mi volt az apád, a földbirtokot is, nehogy aztán ők kutassák ki. Természetesen beírtam, hogy Maléter Pál felesége voltam. És nagyon látványosan nem kaptam munkát. Például a Műszaki Könyvtárban, ahol Líviusz barátja dolgozott, ott özvegy Ghyczynének örültek volna, de amikor kiderült, hogy Maléter Pál volt az első férjem, már elküldtek.

Nem mertek felvenni, még 1982-ben sem. És akkor újabb vesszőfutás lett az életem. Elmentem a Király utcai Amfora boltba eladónak. Kérdeztem a főnöknőt, mit szól ahhoz, hogy Maléter Pálné vagyok? Azt mondta, felvesz. Viszont neki az volt a heppje, hogy az eladó munkaidőben nem ülhet le - ha van vevő, ha nincs -, ezért állni kellett egész nap. Azt viszont nem bírta a gerincem, így elmentem a Margit körútra egy patikába pénztárosnak.

Közben Halda Alíznál megismerkedtem Litván Györggyel. Ő rögtön nagyon segítőkész volt velem, és nagyon is nem értette, miért patikában dolgozom. Kérdeztem Alízt, mire ez a nagy segítőkészség, mire azt mondta, hát azért, mert Maléter Pálné vagy. Az ő segítségével jutottam végül álláshoz az Orvostörténeti Könyvtárban, miután elvégeztem a könyvtárosi tanfolyamot. 1985-től Antall József volt a főnököm, nagyon szerettem vele együtt dolgozni. Közben egyre gyakrabban szerepeltem a Szabad Európa Rádió adásaiban, és mondtam is Antallnak, hogy ha ez gond, akkor küldjön el nyugodtan. De nem tette. Utólag úgy gondolom, az ő nimbuszát is emelte, hogy én ott dolgoztam.

1986-ban végre megkaptam az útlevelet. Nagy volt az izgalom, ugyanis egy társasútra fizettem be és indulás előtt két nappal érkezett csak meg. Londonba mentünk és annyira nagy hatással volt rám az a világ, hogyha újra születnék, angol szeretnék lenni. Jártam Ausztráliában is, a lányoméknál, olyan volt ez az egész, mint egy mese.

A búcsú

Aztán egy izgalmas időszak következett: sosem felejtem el, amikor 1988. június 6-án a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal felhívást intéztünk az emberekhez. Bejelentettük a szervezet megalakulását és sürgettük a méltó újratemetést. Az enyém és Alíz címét, telefonját adtuk meg, nálunk lehetett jelentkezni. Ahogy a Szabad Európa Rádió bemondta a felhívást, még nem ért a hír végére, már rögtön szólt a telefonom és egy sírós férfihang annyit mondott: gratulálok maguknak. És levágta a kagylót. Az az érzésem volt, hogy nagyon fél. De ez még csak a kezdet volt. Jöttek, jöttek az emberek a keserveikkel, én hallgattam őket és jegyzeteltem. Feledhetetlen, de idegőrlő időszak volt.

1988 decemberében behívtak minket, özvegyeket a minisztériumba, hogy egyáltalán miként gondoljuk, meg hol gondoljuk, meg mikor gondoljuk a végtisztességet… Külön-külön beszélgettek velünk… Amikor arról esett szó, hogy a temetőben lenne a ceremónia, azt mondtam: “Nézze, az uram a mai napig nincs eltemetve rendesen, nem tudom, hol fekszik, még hivatalos halotti anyakönyvi kivonatot sem kaptam. Szóval én mindenképpen temetni fogok. De gondolja csak el, ha a Rajk-temetésre 200 ezer ember ment el, akkor erre mennyien jönnek? Maga szerint tényleg el fogunk ott férni?” A TIB akkori vezetői végül kijárták: a Hősök terén legyen a nagytemetés.

Előtte még következett az exhumálás... Ezt senkinek sem kívánom. Ekkor tudtam meg, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Miklós volt felül, alul a Pali. Ez az Alízzal való barátságom szempontjából szimbolikus jelentőségű volt.

Az újratemetéskor, 1989. június 16-án kettősség volt bennem: egyrészt temettem az uram. Még mielőtt lezárták a koporsót, megcsókoltam utoljára. Másrészt euforikus érzés volt, hogy sikerült elérnünk az újratemetést és hogy egy boldogabb, szebb, igazabb világ jön. Nem így történt, ezt ma már tudjuk.
1990-ben elindultam a választáson a Magyar Liberális Párt színeiben. A IX. kerületben indítottak Maléter Pál miatt. Nagyon rossz emlékem, hogy járni kellett a kerületet a kopogtatócédulákért. Az emberek többnyire azzal fogadtak, hogy bár nagyon tisztelik Maléter Pált, de ők inkább Koncz Zsuzsára szavaznak. Ez csalódás volt, de ilyen a demokrácia.

Az 1990 utáni köztársasági elnököktől nem kértem mást, csak azt, hogy a Petőfi laktanyát nevezzék át Maléter laktanyává. Ez onnan jött, hogy egyszer mentem valahova az autóval, és az Útinform éppen bemondta, hol vannak dugók: “...a Budaörsi úton, a Petőfi laktanyánál feltorlódott a kocsisor...” Én meg arra gondoltam, milyen érdekes lenne, ha a csúcsforgalomban inkább azt mondanák be: “...a Budaörsi úton a Maléter laktanyánál dugó van...” Csak kinézne néhány fiatal az autóból, hogy ki lehetett ez a férfi, mit csinált? Végül semmi sem lett az egészből.

Ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám másként. Egy csodálatos ember felesége lehettem, öt év adatott meg nekünk, de példája, útmutatásai egész életutamon elkísérnek. Nem volt bűnös, politikai okokból végezték ki. Nekem annyi volt a „bűnöm”, hogy ő volt életem szerelme, és kitartottam mellette. Mert csak Őt, és örökké szerettem.

1. A kiteregetett szennyes
2. Ez egy csúnya történet lesz

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2021

• A popzene és a politika az 1980-as és 1990-es években
• Holländer Margit lágerélményei
• Göring, az élvhajhász náci
• A középkori élet hét legkülönösebb veszélye
  
• A két Karátsonyi-kastély Beodrán
• A magyar könnyűzene az 1980-as években
• Az indián fogságnaplók üzenete
• Szendrey Júlia világai
• Vacsoraversenyek az 1930-as évek Budapestjén