A politikai rendőrség átalakulása 1944-ben

2012. március 30. 12:24

Korábban

Az ellenállás szerveződése

A Magyar Fronton kívül több kisebb-nagyobb ellenállási szervezet létezett, amelyek különböző politikai irányzatokhoz és egyházakhoz voltak köthetők. A magyar ellenállási mozgalmak azonban nem tudtak valódi tömegtámogatottságra szert tenni, és a hálózatszerű, sporadikus szervezeti bázisuk is képtelen volt hatékonyabb küzdelem kifejtésére. Sokan jeleskedtek ugyan a zsidók mentésében, de a németekkel és hazai kiszolgálóikkal történő határozott, szervezett konfrontációra 1944 őszéig alig került sor. Az ellenforradalmi rendszert féltő „mérsékeltek és megfontoltak” inkább a Horthyhoz feltétlenül hű kormányzati csoportokkal próbáltak kapcsolatban maradni, és az angolszász szövetségesektől remélték az ország felszabadítását. Kisebbségben voltak azok, akik vállalták a radikálisabb akciókat, és készek voltak akár fegyverrel is fellépni a megszállók és kollaboránsaik ellen. Ez a fajta kombattáns ellenállás elsősorban a baloldalra volt jellemző.

A politikai rendészeti munka a megszállást követően összefonódott az antifasiszta harcnak nevezett nemzeti ellenállási mozgalmak felderítésével. Annál is inkább, mivel e mozgalmak motorját a régóta üldözött kommunisták adták, akik az illegalitás negyed százados tapasztalataival felvértezve most jókora helyzeti előnyben voltak a többi, alapvetően legális politizálásra berendezkedett pártok tagjaival szemben. Nem csoda, hogy rögtön a megszállást követően csak a kommunisták adtak hírt magukról. Az 1943 nyarán feloszlatott Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) utódszervezeteként funkcionáló Békepárt maroknyi tagja elszántan küzdött a németek és hazai kiszolgálóik ellen. Illegális röplapjaik és egyéb utcai akcióik révén jelezték a külvilág felé, hogy ha nem is túl erős, de létezik magyar ellenállási mozgalom. Ennél többre azonban ők sem voltak képesek.

A németellenes nemzeti ellenállási mozgalom kiszélesítésére tett erőfeszítések többnyire megmaradtak az egymástól gyökeresen eltérő eszmeiségű csoportok közötti egyeztető tárgyalásoknál, a szervezkedés a nyilas hatalomátvételig valójában embrionális állapotban maradt. Az antifasiszta küzdelem egyik meghatározó figurája, Demény Pál szerint „a háborút érdemben akadályozó ellenállást egyetlen társadalmi réteg, egyetlen politikai párt vagy csoportosulás nem tanúsított”. Tény, hogy Magyarországon végig korlátozott volt az ellenállás, így a többi, németek által megszállt országéhoz hasonló fegyveres küzdelem nem tudott kibontakozni. A gyengeség okai sokrétűek és összetettek. Szerepet játszott benne, hogy a magyar társadalom többsége nem ellenségnek, hanem szövetségesnek és „jótevőnek” tekintette a Nagynémet Birodalmat még a megszállás utáni időszakban is, amely hatalomnak köszönhetően az ország visszaszerezte a Trianonban elcsatolt területek jelentékeny részét. Másrészt, a Szovjetunióval viselt háború közelsége általában félelmet váltott ki az emberekből, ami felerősítette a rendszer 25 éves antibolsevista propagandájának negatív hatásait, így a Vörös Hadseregtől rettegő lakosság a németektől várta az ország megvédését.

Ehhez járult még az is, hogy a hazai társadalom jelentős része rezignáltan szemlélte a körülötte zajló eseményeket, amelyekbe egyre kevésbé tudott és valószínűleg már nem is akart beleszólni. Mások – kihasználva az új rendszer nyújtotta lehetőségeket – feljelentésekkel és besúgásokkal próbáltak anyagi előnyökhöz jutni, jelentősen megkönnyítve ezzel az államapparátus elnyomó tevékenységét. Bár számszerű adatok nem állnak rendelkezésünkre, valószínűsíthető, hogy a magyarországi Quisling-kormány mögött komolyabb társadalmi támogatottság létezett idehaza, mint a lakosság 2%-át sem képviselő norvég névadójának a skandináv országban. Ez lényegesen csökkentette a társadalom védekező reflexeit egy idegen hódítóval és kiszolgálóikkal szemben.

Horthy Miklós

A „nemzet gerincét” alkotó keresztény úri középosztály túlnyomó többségének kommunista- és baloldal-ellenessége, zsidósággal kapcsolatos előítéletei, általános félelme az 1918–19-es forradalmak megismétlődésétől szintén csökkentette a radikális baloldalt is magában foglaló ellenállás mozgásterét. Ugyanez vonatkozott a Horthy Miklós körül csoportosuló angolszász orientációjú politikai elitre is. Maga Horthy 1944 szeptemberéig (!) úgy vélte, hogy a németek és a nyilasok még mindig a kisebbik rosszat jelentik, mint a szovjetek és a kommunisták. A sorozatos megaláztatások ellenére még a cionista mentőakciók sem tudtak komoly sikereket felmutatni, mert a jogfosztott, gettókba tömörített, majd deportált zsidók többsége a „korlátozó rendeleteket maradéktalanul betartotta” és végig törvénytisztelő állampolgár maradt. A társadalomban tapasztalható közöny és értékvesztés állapota sajátos elegyet alkotott a német segítséggel hatalomra került szélsőjobboldal represszív intézkedéseivel.

előző oldal következő oldal 2 / 4