Egy igazán különleges ügynök

Író kém, vagy kém író?

A nyilvánossá tett FBI-akták szerint a hidegháború idején ügynökök bontották fel és olvasták el Greene leveleit. Azok tartalma után nem csoda, ha elég sokáig nem is engedték be az Államokba. És ez nem csak amiatt történt, mert az író a Kommunista Párt tagja volt. A szerző nem is próbálta leplezni erős Amerika-ellenességét, hiszen amikor csak tehette, szenvedélyesen síkra szállt a baloldali latin-amerikai kormányokért, akik ideig-óráig ellent tudtak állni az amerikai befolyásnak.

Kuba, Panama, Nicaragua

Greene sorozatban kötött barátságot olyan vezetőkkel, akik Amerika ellenségeként voltak nyilvántartva. Nem sokkal az 1959-es kubai forradalmat követően ellátogatott az Emberünk Havannában című film forgatására. Itt találkozott Castroval is. A CIA természetesen megfigyelés alatt tartotta, és pontosan tudták, hogy rövid eszmecseréje a kubai vezérrel hajnal ötig tartott.

Mint ahogy azzal is tisztában volt az amerikai titkosszolgálat, hogy Greene egészen kiváló viszonyt ápolt a panamai vezérrel, Omar Torrijos-szal, aki Panama szocialista tábornoka volt. Torrijos 1976-ban váratlanul hívta meg az írót, hogy látogasson el Panamába és találkozzanak. Greene 1977-ben a Panama-csatornával kapcsolatos béketárgyalásokra egyébként már úgy érkezett, mint hivatalos tagja a panamai delegációnak. A későbbi ünnepségeken pedig úgy emlegették őt, mint "fontos" vendéget. A tábornok sok egyéb ügybe is bevonta az írót, így például tevékeny részt vállalt az 1979-ben El-Salvadorban elrabolt angol bankárok szabadon bocsátásában is. Torrijos 1981-es végzetes és legalább annyira rejtélyes repülőgépbalesete mögött Greene a CIA-t gyanította. Erről persze most nem derült ki semmi.

Castro és Torrijos mellől nem hiányozhatott Ortega sem. Greene a sandinisták vezette Nicaraguáról még a nyilvánosság előtt is úgy nyilatkozott, mint egy kis országról, amely a zsarnoki északkal harcol. Lépten-nyomon hangot adott óhajának, miszerint reméli: a sandinisták győzelmet aratnak az amerikaiak által támogatott ellenzék felett.

Hihetetlen, de a CIA humoránál volt: a Greeneről küldött jelentéseiket mókásabbnál mókásabb címekkel látták el. Azt tanácsolták a washingtoni kollégáknak, hogy az iratokat a "Jó, ha van egy irodalmi barát", "Beszéljünk a könyvekről" vagy a "Hogyan tegyünk szert jó hírre?" cím alatt rendezzék.

Kommunizmust - de csak mértékkel

Greene - csak úgy, mint mindenben - baloldaliságában is mértéktartó volt. Szociális érzékenységét cseppet sem hatotta meg a "vörös eszme" kelet-európai változata. Amerika-ellenességét nem volt hajlandó egy eszme torz verziójának szolgálatába állítani, így hosszú évtizedekig megtiltotta, hogy műveit kiadják a Szovjetunióban. Szilárd meggyőződése volt, hogy az oroszok sárba tiporják az emberi jogokat, úgyhogy annak rendje és módja szerint elszabotált minden moszkvai meghívást. Pedig odaát igencsak szerették volna felmutatni Greene skalpját a Kreml falán.

Gorbacsov alatt aztán másképp alakult. Greene melegen üdvözölte a Peresztrojkát és az azzal járó reformokat. 1987-ben részt vett a nemzetközi nukleáris fegyver-leszerelési tárgyalásokon Moszkvában, amiért Washingtonban természetesen megbírálták. Amerikai részről nem mulasztották el megjegyezni, hogy "a jól ismert kulturális alakok megjelenése különösen nagyon megható volt". Ez elsősorban Greenenek szólt. Pedig az író társaságában nem kisebb alakok ültek, mint Gregory Peck, Yoko Ono és Kris Kristofferson.

Az iratok feldolgozása még korántsem mondható teljesnek. Könnyen elképzelhető tehát, hogy Greene szolgál még egy-két meglepetéssel.