Történelmi film: egy kor lenyomata

2011. szeptember 28. 13:30 History Today

A történelmi filmekből nemcsak az adott korszakot ismerhetjük meg, de általa a kor politikai elvárásai is feltárulnak - írja Jeffrey Richards a History Today legújabb számában.

Korábban

Tagadhatatlan, de igaz: a legtöbben a populáris kultúrából ismerik meg a történelmet. A kulturális emlékezet sokkal nagyobb hatalommal bír a tudományos történetírásnál, mivel általában a kuriózum érdekli: sokkal több film szól például a királyok szeretőiről, mint a gentry felemelkedéséről, az ipari forradalomról, vagy a reformációról összesen.

Kevéssé jellemző rájuk a történelmi igazság közvetítése, ami a médium műfaji sajátottságából és kötöttségéből ered. Kevés erre az idő is, mivel általában 20-30 évet kell besűríteni két (legfeljebb három) órába. A drámai hatás kedvéért a karakterek eltorzulnak, a kronológia megbicsaklik, az események összetorlódnak.

Számos olyan film készült 1950 és 1965 között, amely bibliai témát ölelt fel, vagy a Római Birodalommal foglalkozott. Az egyik ok technikai: a televíziózás forradalma. Az ötvenes években a közönség felét elszívta a tévé, a mozi pedig a színes, szélesvásznú, az ókori világot megörökítő filmekkel próbálta visszacsábítani az embereket a filmszínházakba. A másik ok ideológiai: ez nem más, mint az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháború. Az olyan filmek, mint a Quo Vadis (1951), A palást (1953) és A Tízparancsolat (1956) a zsarnoki Rómát a szovjet hatalommal feleltették meg, míg Amerika a demokráciát képviselte, s az elnyomott keresztény és zsidók nevében szólalt fel.

Az ókori világ „hanyatlását” az 1964-es A Római Birodalom bukása (1964) című film sikerének elmaradása jelentette. Ezt a vonalat élesztette fel Ridley Scott a Gladiátorban (2000), amely már az ún. CGI-technikán (Computer-Generated Imagery, magyarul „számítógépen létrehozott kép”) alapult, s amely már a jelennek készült. „A film rólunk szól. Nem Rómáról, hanem Amerikáról” – nyilatkozta David Franzoni forgatókönyvíró. Scott a clintoni Amerikát állította pellengérre, annak pénzügyi és szexuális botrányaival, külföldi szerepvállalásaival, miközben a „népet” csak a sport, a szórakozás és a hírességek érdekelték.

Scott ideológiai állásfoglalása a következő két alkotásában kristályosodott ki: a Mennyei királyság (2005) és a Robin Hood (2010) főszereplője is a demokrácia élharcosa lesz. A Gladiátorban Russel Crowe megöli Commodus császárt, s helyreállítja a köztársaságot, míg a Mennyei királyságban Orlando Bloom a békét és a „multikulturalizmust” hirdeti; a Robin Hood Robinja mindezt írásban követeli, s a demokratikus berendezkedést lefektető Magna Charta életbe léptetéséért küzd.

A másik nagy témakört a brit monarchia jelenti. A mozi nem tudott ellenállni a királyság vonzalmának, s általában a legnagyobb uralkodók érdekelték, kivált VIII. Henrik és I. Erzsébet. Az Erzsébet és Essex magánélete (1939), A fiatal Bess (1953) és a Szűz királynő (1955) után az ezredfordulón ismét igény mutatkozott a témára: Cate Blanchett két filmben is alakította a legendás királynőt (Elizabeth; Elizabeth: Az aranykor). Az indiai filmrendező, Shekhar Kapur bevallottan kortársakról formázta meg a királynőt, akiben Indira Gandhi, majd Diana hercegnő alakja sejlik fel. Itt is jól sáfárkodtak az idővel a filmkészítők, a húsz éves periódust kilenc évben sikerül összesűríteni.