Klímaváltozásról tudósítanak az apátságok évkönyvei

A svájci Einsiedeln 10. században épült apátságában 13 darab, az 1671 és 1704 közötti időszakból származó, bekötött napló tudósít az időjárásról. `Január 11-én olyan szörnyű hideg volt, hogy az összes misebor befagyott. Mióta pappá szenteltek, még soha nem fagyott meg a bor a kehelyben. Január 13-ára az idő még rosszabb lett, emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg` - írta 1684-ben Josef Dietrich atya, a bencés apátság `időjárás-szakértője`. A feljegyzések az éghajlati változások megállapításában is segítséget nyújtanak: a szerzetes a sárga ködtől a lavinákig mindent pontosan feljegyzett.

Az einsiedelni apátok - 1798-ig a Német-Római Birodalom hercegei - hatalmas területek fölött rendelkeztek Svájc hegyei között. A régió lakossága főleg mezőgazdaságból élt, a lavinák és áradások pedig állandó veszélyt jelentettek, és az embereket az éhínségtől való félelem késztette időjárási megfigyelések végzésére. Dietrich német nyelven írt, és latin jegyzetekkel teletűzdelt naplói azért egyedülállóak, mert minden napról részletes leírást adnak. Az időjárási feljegyzések azt is világossá teszik, hogy az embereknek alkalmazkodniuk kell az egyre gyakoribbá váló szélsőséges meleghez vagy hideghez.

Christian Pfister, a Berni Egyetem éghajlattörténésze szerint ezek a régi beszámolók eloszlatják azt a tévhitet, hogy a Föld felmelegedése még soha nem volt olyan mértékű, mint ma. "Josef Dietrich leírásaiból tudjuk, hogy akkoriban is igen szélsőséges időjárás uralkodott. Voltak igen kemény és nagyon enyhe telek, esős és száraz nyarak. Ezért igen óvatos vagyok, amikor az emberek azt mondják, hogy ilyen időjárási szélsőségek még sohasem fordultak elő. Történelmi kontextus nélkül elveszítjük a fonalat, és minden időjárási jelenséget szélsőségesnek és példa nélkülinek tekintünk" - mondja Konrad Hinder, az apátság mai időjósa.

A legtöbb történész és tudós katasztrófák és szélsőséges időjárási események nyomait keresi. A feljegyzések segítségével azonban a fák gyűrűje, a korallok vagy a gleccserek alapján meghatározott listáknál sokkal pontosabb hőmérsékleti skála is felállítható. Ilyen, időjárással kapcsolatos történelmi források a 17. században élt Louis Morin párizsi orvos jegyzetei, aki naponta háromszor megmérte a levegő hőmérsékletét és a nyomást; a toszkánai nagyherceg 1653-ban alapított, rövid életű nemzetközi meteorológiai hálózata, valamint 33 darab, 16. századból származó "időjárási napló". Japánban az udvari tisztségviselők minden évben feljegyezték a cseresznyevirágok ünnepét, ami nagy segítséget nyújt a tudósoknak a kor időjárásának meghatározásában.

A szélsőséges teleket is megörökítették

A legkorábbi feljegyzésekre általában véletlenül bukkantak rá az ősi európai kolostorok mélyén, vagy az uralkodókról, katonai hadjáratokról, éhínségekről, természeti csapásokról és meteorológiai rendellenességekről szóló évkönyvekben. A Bécs melletti Klosterneuburgban egy ismeretlen szerző feljegyezte, hogy 1343-44 telén a Duna nem fagyott be, a svájci Fischingeni apátság apátja pedig az 1639-i hűvös nyár után a késői kukorica- és szénabetakarítás miatt panaszkodott.

A hőmérsékleti skála megállapításához évről évre rengeteg apró darabot kell összerakni. A kutatók szerint a legutóbbi globális felmelegedés idején, 900-1300 között a zord telek "valahogy ritkábban és kevésbé szélsőségesen fordultak elő." Pfister négytagú csapata egészen a 10. századig nyúlt vissza, és eredményeik szerint 1900 és 1990 között évtizedenként átlagosan 5 hónapban volt rendkívüli meleg. Az 1990-es években viszont ez az érték már 22 hónapra emelkedett, miközben az elmúlt fél évezreddel ellentétben nem voltak rendkívül hideg hónapok.