7 végzetes pillanat

A Tóth Ilona-vita

2002. május 12. 13:51

Kideríthető-e, hogy kin hajtották végre a halálos ítéletet, amikor 1957-ben kivégezték a 24 éves Tóth Ilona orvostanhallgatót? A magyar Jeanne D'Arcon - vagy egy hidegvérű gyilkoson?

A Fővárosi Bíróságon 1957 februárjában - a kádári megtorlógépezet akkori és később is gyakorolt metódusával ellentétben - nyilvános és hosszadalmas tárgyalás kezdődött; 11 vádlott állt B. Tóth Matild tanácsvezető bírónő előtt. A film- és sajtóhíradásokban csak "az elvetemült ellenforradalmárok elleni perként" emlegetett processzus elsőrendű vádlottja Tóth Ilona 24 éves orvostanhallgató volt. A vád szerint a medika 1956. november 18-án két társával - a köztörvényes bűncselekményekért korábban többször elítélt vízvezeték-szerelő Gyöngyösi Miklóssal, valamint a néphadseregből 1954-ben hadnagyként leszerelt Gönczi Ferenccel - együtt ávósnak vélt, és ezért "bestiális kegyetlenséggel" megölt egy, a kórházuk környékére vetődött férfit, Kollár István rakodómunkást. A három vádlott mind az első-, mind a másodfokú tárgyaláson beismerte és - horrorisztikus mozzanatokban bővelkedő - aprólékos részletességgel ismertette a Szent Domonkos (ma: Cházár András) utcai kisegítő kórházban történteket. Mindezek okán a tárgyilagos szemlélőnek a kezdettől világos lehetett a kádári megtorlógépezet lejárató szándéka, már csak azért is, mivel a főbenjáró bűnnel együtt tárgyalták a nőtüntetést szervező, röplapokat és az Élünk című illegális lapot előállító Obersovszky Gyula és Gáli József ügyét is. Ez azonban mesterséges peregyesítés volt, és a fent nevezettek korábban nem ismerték Tóth Ilona "orvosi" ténykedését, csak az általa vezetett kisegítő kórház egyes helyiségeit használták sokszorosításhoz. A szintén halálra ítélt s csak kegyelemmel életben hagyott vádlott-társ, Obersovszky 1993-ban, a Köztársaság című hetilapnak adott nyilatkozatában - miközben hangsúlyozta Tóth Ilona "magas erkölcsiségét" - azt mondta: "Ne feledjük, Tóth Ilona szintén a kor gyermeke. Ő is Fagyejev Ifjú gárdáján nevelkedett. Ennek hatása alól aligha vonhatta ki magát. Az irgalmatlan, ámde szolidáris és bátor forradalmár, a jakobinus volt az eszménykép. Neki két énje lehetett. Egyfelől az orvos, aki életet ment, ápol, másfelől a forradalmár, aki az ügy érdekében kevés dologtól riad vissza."

A rendszerváltás kezdete óta mégis számosan számos formában és módszerrel szorgalmazták a Tóth Ilona-ügy felülvizsgálatát. A kilencvenes évek közepére azonban mind a Legfelsőbb Bíróság, mind a Legfőbb Ügyészség úgy foglalt állást, hogy a közbűntényes emberölési ügyben nincs lehetőség "méltányosságra". Az ominózus ítélet hatálya alól csak a múlt esztendőben mentesültek Tóth Ilona és társai, amikor is törvény tette semmissé az 1956 után született valamennyi köztörvényes ügyben hozott népbírósági ítéletet. A négy rövid paragrafusból álló jogszabály voltaképpeni célját mindenesetre jól jelezte a rehabilitációt szívügyévé tevő Dávid Ibolya igazságügy-miniszter többször megismételt kijelentése, miszerint e paragrafusok "Tóth Ilona-törvényként fognak majd bevonulni a jogirodalomba".

Miközben az esettel kapcsolatban már megszületett a politika által diktált történelemértelmező sorvezető, a szövevényes ügyet tanulmányozó jelenkori történészek és jogászok még nem ismernek számos perdöntő dokumentumot. Talán ezért juthattak egymással homlokegyenest ellentmondó következtetésekre a rendelkezésre álló periratokból, korabeli és a kilencvenes években készíttetett szakértői véleményekből. Nem csoda: még a medika feltétlen és teljes ártatlanságát eleve feltételező Jobbágyi Gábor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem intézetvezető egyetemi tanára is "mintegy egyéves" kutatását a Magyar Szemle című folyóiratban összegezve elismerte, hogy "teljes bizonyossággal ma már rekonstruálhatatlanok az események". Sőt szerinte a rendelkezésre álló adatok, információk alapján akár három-négyféle forgatókönyv is elképzelhető. Igaz, abban viszont nem kételkedik, hogy bármi történt is, Tóth Ilonát "koncepciós-konstrukciós perben ítélték halálra". Jobbágyi, mint a HVG-nek hangsúlyozta, "megingathatatlan" abban, hogy Tóth Ilona - beismerő vallomása ellenére - egyáltalán nem követte el a terhére rótt cselekményt. Az ő elképzelése szerint a medikát nem sokkal a letartóztatása után választotta ki (és vette kezelésbe) a politikai rendőrség ahhoz a - vélhetően (de még nem bizonyítottan) szovjet sugallatra megfogalmazott - konstrukcióhoz, miszerint "egy gyilkossági váddal diszkreditálni kell az ellenálló értelmiségieket".

Mindez merőben ellentétes azzal, amit Eörsi László történész, az 56-os Intézetnek a fegyveres felkelők története kutatására szakosodott munkatársa fejtett ki. Szerinte ugyanis éppen fordítva: a kádári megtorlógépezetnek kapóra jött a - megfogalmazása szerint - "szomorú történet". Eörsi rekonstrukciójában a következő történhetett: a forradalom kitörése előtt a Péterfy Sándor utcai kórházban már belgyógyászati gyakorlaton lévő Tóth Ilona október 23-a utáni önfeláldozó munkájával néhány nap alatt olyan tekintélyt szerzett, hogy november elején már ő irányította a Péterfy kisegítő kórházát. Napközben ellátta a betegeket, éjszakánként röplapokat is stencilezett. November közepén a szovjetek segítette magyar hatóságok - az ellenállók sejtése szerint árulások következtében - már a kórház környékének tisztogatásába, letartóztatásokba kezdtek. Az ellenállók között ennek nyomán valóságos spiclikeresési láz hatalmasodott el. Így került gyanúba november 18-án a környéken az idő tájt többször is megfordult Kollár István is. A kórházba fegyverrel bekísért, 26 éves férfi zsebében Gönczi és Gyöngyösi egy olyan fényképet talált, amelyen államvédelmis egyenruhát viselt. Mivel pedig éppen azon a napon kezdődött meg a kórház pincéjében az Obersovszkyék szerkesztette, Élünk című illegális lap sokszorosítása, a lebukástól félő Tóth Ilona, valamint Gönczi és Gyöngyösi óvintézkedésként - mint azt Eörsi feltételezi - előbb talán csak átmenetileg elaltatni akarták a spicligyanús Kollárt. Eörsi (Jobbágyihoz hasonlóan egyelőre ugyancsak bizonyíthatatlan) koncepciója szerint e művelet a résztvevők izgatottsága, az orvostanhallgató gyakorlatlansága és fáradtsága miatt nem sikerült, és a kapkodó ügyetlenkedés végül pánikszerű, végkimenetelében brutális emberölésbe torkollott. Szerinte tehát történt gyilkosság, igaz, számos enyhítő körülménnyel - és Tóth Ilona ebben játszott szerepének tisztázatlanságával.

Az ügyben megszólalók egymás melletti "elbeszélésére" mi sem jellemzőbb, mint hogy Jobbágyi - ahogy a HVG-nek elárulta - eddig nem is ismerte Eörsi már 1999-ben intézete évkönyvében publikált eredményeit. De mint hangsúlyozza, a iratok tüzetes tanulmányozása alapján nem lehet az övétől eltérő következtetésre jutni. Véleménye szerint azért sem, mivel az 1956 novemberében letartóztatott Tóth Ilonát csak december 29-én nyilvánították gyilkossági ügy terheltjévé, és ekkor jelent meg az iratokban először Kollár István neve is. Ez, illetve a tény, hogy egy, az áldozat nevét nem említő gyilkosság már a november 21-ei őrizetbevételi határozatban szerepel, Jobbágyit arra a feltételezésre sarkallta, hogy a hatóságnak előbb áldozatot kellett találnia a bűncselekményhez. Kétségtelen, az áldozat holttestének megtalálásáról készült helyszíni szemle vagy a hiteles boncolási jegyzőkönyv máig nem került elő. Jobbágyi szerint mivel a vádirat az áldozat nevén kívül semmilyen adatot nem közöl, ez akár meg is kérdőjelezheti a gyilkosság tényét. M. Kiss Sándor történész, a XX. Századi Intézet munkatársa még ennél is tovább megy. Mint azt a HVG kérdésére megfogalmazta, folyamatban lévő kutatásai során nem is egy, hanem három Kollár István nevű, az ÁVH-hoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó, ám ködbe vesző sorsú emberre bukkant. Ami még mindig nem minden, mivel még azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a per során rakodómunkásként aposztrofált áldozatot nem is Kollárnak hívták, hanem az valójában egy Légrádi nevezetű hadnagy volt. Ám mindez ma még csak hipotézis. Viszont azt is jelentené, hogy mégiscsak volt áldozat.

Eörsi egyébként azt is állítja, hogy a szóban forgó per iratanyaga korántsem annyira hiányos és hiteltelen, mint Jobbágyi állítja. Már-már "ellenkonstrukciós" példaként említi Jobbágyi azon megállapítását, miszerint: "Egyáltalán nem tekinthető véletlennek a másodfokú tárgyalási jegyzőkönyv hiánya... Nagyon valószínűsíthető..., hogy a vádlottak valamelyike - vagy többen - visszavonták eddigi vallomásukat, vagy lényegesen megváltoztatták azt. Erre azért szokott sor kerülni, mert az első fokon halálra ítélt vádlottak más perekben felmérték, hogy semmi esélyük az életben maradásra, ezért felborítják az eddigi konstrukciót. Valószínűsíthetjük, hogy itt is ez történhetett."

Eörsinek a Beszélő című folyóiratban megjelenő cikke szerint azonban a fenti gondolatmenet aligha lett volna tartható, ha Jobbágyi nem csupán az Igazságügyi Minisztériumban összegyűjtött xeroxmásolatokat, hanem a levéltárakban őrzött eredeti iratokat is kutatta volna. Azok között ugyanis fellelhető a másodfokú tárgyalás 47 oldalas, eltűntnek mondott jegyzőkönyve is. Amiből "feketén-fehéren kiderül, hogy a vádlottak másodfokon sem borították az úgymond koncepciót". A vita mindenesetre továbbra is a "semmi nem történt" és a "tisztázatlan körülmények között emberölés történt" álláspontja között zajlik. E vita egyik kísérőjelensége, hogy az ártatlanságpártiak szerint súlyos fizikai bántalmazásokkal, gyógyszerekkel csikarták ki az elítéltek beismerő vallomásait. Más oldalról viszont a periratokban olvasható öngyötrő - sok kutató szerint a jogi "fordításon" is áthallható lelkiismeret-furdalást tükröző - vallomások a fő bizonyítékai a "forradalmi baleset" verziójának.

A lényeg azonban - mondja Eörsi - nem is ez. Sokkal inkább az, hogy bár Tóth Ilonának és pertársainak - már csak korábbi tetteik alapján is - "morálisan mindenképpen a forradalom mártírjai között van a helyük, ez nem lehet ok arra, hogy a valóságos történetet bárki leegyszerűsítse". Amiről Jobbágyinak az a véleménye, hogy "valaki egyértelműen téved". Egyébként meg: "a törvényi mentesítés után immáron kegyeleti jogot is sért az, aki bármilyen mértékig is bűnösnek állítja be Tóth Ilonát".
  • HVG

  • 2018. tél: 7 végzetes pillanat
    Olvasta már a Múlt-kor
    történelmi magazin
    legújabb számát?

    kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

    Nyomtatott előfizetés vásárlása
    bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
    A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
    6 368 ft 4 776 Ft
    Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
    Az első 500 előfizetőnek.
    20 000 ft 6 990 Ft

    Játsszon!

    Miről híresült el I. Miklós pápa?

    Történelmi adattárak

    Mi történt a szülinapomon?

    Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!