60 éve kezdődött a potsdami konferencia

A tanácskozás főszereplői Harry S. Truman amerikai elnök, Joszif Sztálin generalisszimusz, a szovjet Népbiztosok Tanácsának elnöke és Winston Churchill brit miniszterelnök voltak, utóbbit az angliai kormányváltás után, július 28-tól Clement R. Attlee követte az angol delegáció élén. A három nagyhatalom korábban ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a tanácskozást a legyőzött Németország fővárosában tartsák, így lett a színhely Potsdam (a közeli Cecilienhof-palota), itt írták alá 1945. augusztus 2-án a tizennégy pontból álló, `potsdami megállapodásokat` is magába foglaló záróközleményt. Az állam- illetve kormányfőket elkísérték külügyminisztereik, akik külön találkozókat is tartottak, akárcsak a három hatalom vezérkari főnökei és tanácsadóik.

Attlee, Truman és Sztálin

A potsdami konferencia fő témája Németország lett, de körvonalazták az Ausztria, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Bulgária és Románia jövőjével kapcsolatos elképzeléseket is. Az akkori francia ideiglenes kormány fenntartásokkal fogadta a döntéseket, elsősorban a német központi kormány, a német határok, a német politikai pártok és a jóvátétel témakörében. Potsdamban életre hívták az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország és Kína Külügyminisztereinek Tanácsát, elsősorban azzal a rendeltetéssel, hogy előkészítse a Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával kötendő békeszerződéseket, valamint a "békerendezést" Németország számára. 1945. júliusáig még nem rögzítették a német határokat, nem volt német kormány és semmilyen "összállami" hatalmi szerv, a német gazdaság romokban hevert.

A potsdami megállapodások megerősítették Németország teljes megszállását, részletezték a megszállás politikai és gazdasági céljait (a militarizmus és a nácizmus kiirtása, az ország teljes leszerelése, a haditermelésre felhasználható német ipar felszámolása, illetve ellenőrzése, a haderő felszámolása, az SS, az SA, a Gestapo összes intézményeivel egyetemben, a háborús bűnösök felelősségre vonása, stb.). Rögzítették, hogy a legfőbb kormányzati hatalmat saját megszállási övezetében az amerikai, az angol, a francia és a szovjet főparancsnokság gyakorolja, a Németország egészét érintő kérdésekben pedig együttesen, testületileg döntenek.

A "hármak" intézkedtek a Szövetséges Ellenőrző Tanács felállításáról, amelynek székhelye Berlin lett. A várost illetően négyhatalmi kormányzásban állapodtak meg, érintetlenül hagyva Berlinnek azt a státusát, hogy egész területe a szovjet megszállási övezethez tartozik. Az amerikai elnök és a brit kormányfő hozzájárult ahhoz, hogy Königsberg és térsége a Szovjetunióhoz kerüljön. Sztálin kieszközölte, hogy a potsdami konferenciára meghívott lengyel kormányküldöttséget a kommunista Boleslaw Bierut, az Országos Nemzeti Tanács elnöke vezesse. Bierut nyilatkozatot tett Lengyelország nyugati határáról, amelynek alapján Potsdamban rögzítésre került az Odera-Neisse határ.

A nagy konferenciák

A három nagy konferencája Hatvan évvel ezelőtt, 1943. november 28-án Teheránban találkozott Winston Churchill, J. V. Sztálin és F. D. Roosevelt. A szövetséges vezetők elsősorban az európai, ún. második front megnyitásáról tanácskoztak, de szót ejtettek a háború utáni béke fenntartásának módjáról is. Hatvan éve ültek össze a szövetségesek Jaltában 1945. február 4-én, a második világháború záróévének elején ült össze Jaltában a krími konferencia, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió csúcsértekezlete, amelynek keretében másodszor találkozott egymással - ezúttal szovjet területen - Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök, Joszif Visszárionovics Sztálin, a szovjet Népbiztosok Tanácsának elnöke és Winston Churchill brit miniszterelnök.

Nagy vitát váltott ki a háborús jóvátételek kérdése. Az Egyesült Államok területét nem szállták meg és nem pusztították a német csapatok, így Washington nem támaszthatott Németországgal szemben különösebb jóvátételi igényt. Az amerikai küldöttség amellett volt, hogy mindegyik megszálló hatalom a maga övezetében hajtsa be a jóvátételt. Míg azonban a nyugati övezetekben voltak a legfontosabb német ipari körzetek és gazdasági központok, a szovjet övezethez tartozó keletnémet gazdasági körzetek az elkeseredett harcok és a kíméletlen bombázások következtében romokban hevertek. Ráadásul az amerikai csapatok - mint Potsdamban emlegették - a harcok során a szovjet megszállási övezethez tartozó körzeteket is elfoglaltak, onnan nagy mennyiségű ipari berendezést és 20 ezer vasúti teherkocsit is elvittek. Végül úgy döntöttek, hogy a nyugati jóvátételi igényeket a nyugati övezetekből és a külföldi német tőkebefektetésekből, a szovjet igényeket a szovjet megszállási övezetből, részben a nyugati övezetek ipari berendezéseiből elégítik ki. A lengyel jóvátételi követelések kielégítését Moszkva vállalta.

A potsdami "hármak" szorgalmazták a békeszerződés megkötését Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával. Jelezték, hogy a békeszerződések megkötése "ezen államok elismert demokratikus kormányaival" lehetővé teszi ENSZ-tagsági kérelmük támogatását is. A háromhatalmi záróközlemény 13. pontja előírta, hogy a Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon élő németeket át kell telepíteni Németországba, egyenletesen elosztva őket a megszállási övezetek között. Hozzátette, hogy az áttelepítést rendben kell lebonyolítani, az emberiességi szempontok tekintetbe vételével. 

Ami a Szovjetunió Japán elleni hadba lépését illeti, a szovjet küldöttség megerősítette: Moszkva a "megállapított időben" bekapcsolódik a távol-keleti agresszor szétzúzásába. Történeti visszapillantásban a potsdami konferencia a XX. század egyik legnagyobb diplomáciai csatája volt, stratégia méretű és jelentőségű ütközet történelmi formátumú államférfiak között, akik tudatában voltak az erőviszonyoknak, de igyekeztek is azokat a saját államaik és ideológiájuk javára tovább változtatni.

(Múlt-kor/Panoráma - Pirityi Sándor)