A Ninocska szerzője nem vált igazi világpolgárrá

Lebovics Menyhért néven született egy uradalmi gazdatiszt hat gyermekének egyikeként. A család igen nagy szegénységben élt, de a jó képességű, értelmes Menyhért taníttatására előteremtették a pénzt. Miskolcon végezte el a felsőkereskedelmi iskolát, majd Kassára került biztosítási tisztviselőnek, s közben a helyi lapokba is írogatott. Igyekezett művelődni is: színházba járt, de mindenekelőtt nagyon sokat olvasott. Mindössze huszonhat éves volt, amikor A nagy fejedelem címmel megírta első drámáját és elküldte Budapestre, a Thália Társaságnak. Szerencséje volt: a darab megtetszett Hevesi Sándor rendezőnek, s a szakmai és közönségsikert arató bemutató után 1907-ben a fővárosba költözhetett.

 

A következő évben a Nemzeti Színház mutatta be a Hálás utókor című színművét, s a siker a legnépszerűbb drámaírók közé emelte. A színházak örültek, ha kéziratot kaptak tőle, mert egy Lengyel-bemutató biztos sikert jelentett. Kiválóan ismerte a színpadi technikát, évtizedekig ő volt a legtöbbet játszott - és Molnár Ferenc után a legexportképesebb - színpadi szerző Magyarországon. Szívügye volt a magyar drámairodalom külföldi megismertetése is. 1909-ben tomboló sikert aratott Tájfun című drámája, amelyet minden jelentősebb európai nyelvre lefordítottak, sőt 1914-ben amerikai film is készült belőle. Egyik legemlékezetesebb alkotását, A csodálatos mandarin című pantomimnovellát 1917-ben írta, amely azután Bartók azonos című táncjátékának librettójául szolgált.

 

Az első világháború idején Svájcba emigrált, ezzel kezdődött évtizedekig tartó nagy barangolása. A húszas években már Németországban élt, egy ideig a May Film dramaturgja volt. Csak akkor töltött hosszabb időt Magyarországon, amikor 1929-30 között a Belvárosi Színház igazgatója volt, 1931-ben a Pesti Napló számára már Londonból küldte a tudósításait. 1937 után a fasizmus térnyerése miatt nem jött haza. Angliában találkozott és barátkozott össze Korda Sándor magyar származású filmrendező-producerrel, akivel azután Amerikába utazott. Hollywoodban hamarosan sikeres, keresett szövegkönyvíró lett. Kordán kívül dolgozott Otto Premingerrel, Paul Czinnerrel, George Cukorral. A Lenni vagy nem lenni című 1942-ben készült Hitler-ellenes vígjáték közös munkájuk volt az Ernst Lubitsch rendezővel. Ez a film kiállta az idők próbáját, ma is rendre műsorra tűzik a televíziós csatornák, mert humora mit sem vesztett frissességéből. Lengyel olyan sztároknak írt forgatókönyvet, mint Greta Garbo, Marlene Dietrich, vagy Gregory Peck. Ninocska című filmkomédiáját - a címszerepben Greta Garbóval - a legjobb eredeti forgatókönyvért 1949-ben Oscar-díjra javasolták.

Világhírű lett, neve Melchior Lengyelként szerepelt - és szerepel ma is - minden jelentős lexikonban. Darabjait Európa és Amerika jelentős színházaiban, sőt Japánban is játszották, épp csak Magyarországon feledték el évtizedekre. A hatvanas évek végén oldódott a helyzet: 1969-ben a Madách Színház bemutatta A waterlooi csatát, majd vidéki színházak játszották a Tájfunt, A cárnőt és A nagy fejedelmet. Televíziós képernyőre került a Falusi idill és a Róza néni. A háború után visszajött Európába, de nem Magyarországra. Amikor megtudta, hogy egész családját deportálták, és mindenki odaveszett, elköszönt régi hazájától és búcsúját akkor véglegesnek szánta. Rómába költözött, ahol az olaszok a világhírnek kijáró tisztelettel fogadták, s a város nagydíjával is kitüntették. Itt írta meg emlékiratait, amelyek csak jóval halála után jelentek meg.

 

A külföldön töltött évtizedek ellenére Lengyel Menyhért soha nem lett világpolgár. Egyrészt a szó szoros értelmében minden városban vendég volt, hiszen szinte mindenütt szállodában laktak feleségével, másrészt soha egyetlen nyelvet sem tudott elsajátítani, de még a legegyszerűbb kifejezéseket sem. Magyarországra 1956 után kezdett hazalátogatni. Egyre több időt töltött itthon, mint mondta, azért, mert csak Budapesten lehet jókat beszélgetni, és csak itt tudnak rendesen alsóst játszani. Szellemi frissessége csak hosszú életének utolsó néhány éve alatt kopott meg. Ebből az időből származik színdarabjaira vonatkozó, híres mondása: "Én írtam őket, nem emlékszem rájuk." Tele tervekkel 1974 szeptemberében érkezett utoljára Budapestre, s elhatározta, hogy végképp hazaköltözik. Nem sokkal később megbetegedett és itt halt meg tüdőgyulladásban 1974. október 23-án. A magyar állampolgárságáról szóló, néhány nappal előbb elkészült okmányt már nem tudták neki kézbesíteni.

 

(MTI - Panoráma)