Vízellátás az ókori Londonban

A Szent Pál-székesegyház közelében megtalálták azokat a római vízkiemelő szerkezeteket, amelyek Londinium vízellátását biztosították - írja a British Archaeology. Történeti leírásokból tudjuk, hogy Londinium lakói bővében voltak az ivóvíznek, és két fürdőház közül választhattak, ha fel kívántak frissülni. A tízezres város vízellátásának részleteit azonban mindeddig homály fedte. A talányra a mai London központjában, a Szent Pál-székesegyház közelében derült fény. A világszerte ismert székesegyház közelében két nagyméretű, valószínűleg emberi erővel működtetett vízkiemelő berendezés maradványait tárták fel. Hasonló szerkezeteket Nagy-Britannia területén még soha nem találtak.
A British Archaeology folyóirat legújabb száma szerint a két eszköz egy-egy tölgyfával bélelt kút mélyén, a vízszint alatt maradt meg. Eddigi ismereteink szerint a brit szigeteken ezek voltak a legszélesebb és legmélyebb kutak római korban. Az első szerkezet az után épült, hogy Kr. e. 60 körül Boudica királynő lázadást robbantott ki a rómaiak ellen, majd kirabolta és felgyújtotta a római irányítás alatt álló települések nagy részét. London is lángokban állt; a lázadásnak Suetonius Paulinus tábornok vetett véget, és a rómaiak vezetésével Londont újjáépítették. A királynő, akinek neve egyébként azt jelenti, "győzelem", a legenda szerint önkezével vetett véget életének.
(Nem sokkal később, Kr. e. 64 nyarán tört ki a nevezetes római tűzvész, mely Néró császár nevével kapcsolódott össze. A római tűzvészt is újjáépítés, illetve az első keresztényüldözések követték.)
A szerkezet a kor csúcstechnológiáját képviseli. 12 kör alakban elrendezett, vaskapoccsal rögzített fa tartályból állt. A működtetéséhez szükséges energiát valószínűleg emberi munka szolgáltatta. "A taposómalmot valószínűleg egy ember energiája működtette. Az illető talán a henger belsejében járt, vagy annak a külsejét hajtotta, mint aki folyamatosan lépcsőt mászik" - tudjuk meg Jenny Halltól, a Museum of London várostörténeti gyűjteményének római kori kurátora.

A második vízemelő berendezés az első mintájára, Kr. e. 108-109-ben készült. Míg a tűz pusztítása vezetett az első szerkezet megépítéséhez, a másodikkal éppen a 120-as években kitört ún. Hadrianus-tűzvész végzett.
"A tűzkár ellenére a vasszerkezet meghökkentően jó állapotban van, és a faváz is szokatlanul ép maradt. A víz a tűztől és a korhadástól is megóvta a szerkezetet" - mondta el Hall. Hall és munkatársai szerint a kutakból nyert víz először egy-egy nagy gyűjtőtartályba került. A vizet innét a földfelszín felett futó fa csatornákon, majd egy kisebb részben ólomból és égetett agyagból, nagyobb részben fából kialakított vezetékrendszeren keresztül juttatták el a mai Upper Thames Street és Cheapside egykori lakosaihoz, illetve a közfürdőkbe. A tartályok, illetve a csatornák nem maradtak fenn.
John Oleson, a kanadai University of Victoria történészprofesszora bukkant először hasonló leletre az itáliai Cosában. A professzor a londoni felfedezést kiemelkedőnek nevezte.

Míg az itáliai városok és London lakosai egyaránt büszkék lehettek a bőséges vízellátásra, a vízminőség terén komoly különbségek voltak. "A római víz hegyi forrásokból és patakokból érkezett, ezért kitűnő minőségű volt. A londoni víz a város alatti kavicsos talajból eredt. Amint a város lakossága túllépett egy bizonyos határt, a vízkészleteket szennyeződés fenyegette" - mondta Oleson.