A soha életbe nem lépett SALT-II

Jimmy Carter

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1969 őszén kezdte meg a SALT-párbeszédet olyan megállapodások létrejötte érdekében, amelyek - kölcsönös meggyőződésük szerint - növelik mindkét szuperhatalom biztonságát, fokozzák az úgynevezett hadászati stabilitást, előmozdítják a nemzetközi enyhülést, mégpedig a hadászati támadó és védelmi fegyverrendszerek kölcsönös korlátozása és csökkentése révén.

A tárgyalások első szakasza 1972. május 26-án zárult, mégpedig két fő okmány legmagasabb szintű aláírásával. Az egyik az interkontinentális ballisztikus rakétákkal szembeni védelmi
rendszereket korlátozó szerződés volt, a másik egy időleges megállapodás, amely ötéves időtartamra vonatkozóan bizonyos korlátozásokat irányzott elő a támadó hadászati fegyverrendszerekre vonatkozóan. A SALT-I néven szerepeltetett megállapodások, amelyek
nem érintették harmadik országok atomfegyvereit, 1972. október 3-án léptek hatályba. A felek eltökéltségét mi sem jellemezte jobban, mint hogy a SALT-II tárgyalások már 1972 novemberében megkezdődtek.

A fogalmi meghatározások az atomelrettentés bonyolult problematikája miatt nehezen születtek, de a SALT-megállapodások minden esetben tartalmazták mind a megfelelő konkretizálást, mind a korlátozások alóli kivételeket.

Hadászati támadófegyver-rendszerek alatt leegyszerűsítve azokat az atomfegyvereket és célba juttató eszközeiket értették, amelyeket ellenséges célpontok ellen rendeltek felhasználni az ellenfél politikai akaratának megtörése, gazdasági és katonai képességeinek megsemmisítése szándékával, valamint azoknak a hadászati védelmi fegyverrendszereknek a kiiktatására, amelyek a támadórendszerek hatástalanítására voltak hivatottak.

Huszonöt évvel ezelőtt Jimmy Carter amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető a bécsi Hofburgban aláírt egy szerződést és egy jegyzőkönyvet, amelyekhez csatlakoztak közösen elfogadott nyilatkozatok és megállapodások, egyoldalú nyilatkozatok és egy emlékirat a SALT-II szerződésben alapul vett kiindulási adatokról. A bécsi csúcstalálkozó egyik szenzációja volt, hogy annak keretében a második világháború óta első ízben találkozott az amerikai és a
szovjet védelmi miniszter, az adott alkalommal Harold Brown és Dmitrij Usztyinov.

1979-ben nem volt olyan bizalom Washington és Moszkva között, hogy egymás atomfegyvertárát megnyitották volna a másik szerződő fél fegyverzet-ellenőrei előtt, de még magukat a támadó rakétákat sem tették ki "közszemlére". Az egyezményes korlátozás ezért zömmel a rakéták indítóállásaira vonatkozott, ami az úgynevezett nemzeti technikai eszközökkel (például felderítő műholdakkal) ellenőrizhető volt, tehát nem igényelte a kényes és körülményes helyszíni ellenőrzést.

A kétoldalú korlátozási kötelezettségek a SALT-II keretében az interkontinentális ballisztikus rakéták (szárazföldi) indítóállásaira, a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták indítóállásaira, a nehézbombázókra és levegő-föld osztályú ballisztikus rakétáikra szorítkoztak. A felek olyan mérvű korlátozásban - adott esetben csökkentésben - egyeztek meg, hogy ezek együttes száma a SALT-II szerződés hatálybalépésétől számított hat hónap után sem az Egyesült Államoknál, sem a Szovjetuniónál nem haladhatja meg a 2400 egységet, 1981. január 1-től pedig a 2250 egységet.

Leonyid Brezsnyev

A SALT-II egyik érdekessége volt, hogy a repülőgép-fedélzeti ballisztikus rakéták esetében olyan fegyvert is bevont a korlátozás körébe, amellyel akkor még egyik szerződő fél sem rendelkezett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió vállalta, hogy nem épít újabb helyhez kötött indító berendezéseket interkontinentális ballisztikus rakétái számára, e rakétaféleségből a már meglevőknél nagyobb induló tömeggel és/vagy hasznos teherrel rendelkezőket nem fejleszt ki és nem állít hadrendbe.

A szerződés külön "alkeretszámokat" határozott meg a több, egymástól független célpontokra vezérelhető atom-robbanótöltettel szerelhető hadászati rakétákra és a 600 kilométernél nagyobb hatótávolságú manőverező robotrepülőgépeket hordozó nehézbombázókra vonatkozólag.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott abban, hogy ha interkontinentális rakéta indítását tervezik, és a rakéta röppályája túllépi az indító állam nemzeti határait, az ilyen indításokról jó előre tájékoztatja a másik felet.

Az 1979. június 18-i állapot szerint az Egyesült Államok 1054, a Szovjetunió 1398 indítóállással rendelkezett kontinentális területén hadászati rakétái számára, 550, illetve 608 indítóállással több robbanótöltetű interkontinentális ballisztikus rakétái számára. A hadászati (atomhajtóműves) amerikai tengeralattjárókon összesen 656, a megfelelő szovjet tengeralattjárókon 950 rakétaindító állás volt. A szovjet fölényt némileg ellensúlyozta, hogy a SALT-II aláírásakor az Egyesült Államok 573, a Szovjetunió pedig mindössze 156 rakétahordozó hadászati nehézbombázóval rendelkezett. Akkori nem hivatalos becslések szerint a hadászati rendeltetésű atom-robbanótöltetek vonalán 9200:5000 volt az arány az Egyesült Államok javára.

Negyed év sem telt el a bécsi csúcstalálkozó után, amikor 1979. szeptember 6-án 1678 nyugállományú amerikai tábornok és tengernagy beadványban követelte, hogy a washingtoni szenátus ne adja hozzájárulását a SALT-II ratifikálásához, mert rendelkezései hátrányosak az Egyesült Államok számára. Carter elnök engedett a nyomásnak - ráadásul közbejött Moszkva afganisztáni beavatkozása -, és 1980. január 3-án a szenátus ratifikálásának elhalasztását kérte. A SALT-II soha nem lépett hatályba.

Jó egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a józan belátás 1991-ben elvezessen a START-I, majd 1993-ban a START-II megállapodásokhoz, amelyek már kifejezetten az atomleszerelés irányába mutattak, igaz, megbocsáthatatlanul szerényen és vontatottan, ráadásul hevenyészett ellenőrzési kísérő rendelkezésekkel, miközben az atom- és rakétafegyverek terjedése világszerte megállíthatatlanná vált.