A búcsúzások éve

A politikai rendszeren kezdtek ugyanis repedések nyílni...

Mint történésznek, külföldi tanulmányok, a politikai perekről, erőszakról szóló információk után, nem voltak, nem is lehettek illúzióim a sztálini hatalmi struktúra valódi jellegét illetően. S úgy láttam, hogy az új helyzetben a szovjet hatalom, természeténél fogva, másokat is saját képére készül átalakítani, befolyási övezetében, nyugati határain túl, ha a nemzetközi erőviszonyok ezt lehetővé teszik. Nos, sokasodó jelek után, a `fordulat` éve világosan megmutatta, hogy a mérleg, legalábbis egyelőre, e megoldás felé billen át, s a volt kis szövetségesek ugyanazt kapják jutalmul, amit büntetésül a volt kis ellenfelek. Számomra ez akkoriban főleg a búcsúzások éve volt. Nemcsak annyiban, hogy 1949 vége felé el kellett búcsúznom addigi pályámtól, szakmai munkahelyeimtől, a tanítástól, amit nagyon szerettem, és ami sokáig hiányzott, az Eötvös Collegiumtól, az egyetem újkori magyar történeti tanszékétől és a Történettudományi Intézettől. Mert ez utóbbi sem 1949-ben alakult meg, mint egy időben hivatalos buzgalommal, de a valóságnak meg nem felelően szerették állítani. Hiszen a Teleki Pál Tudományos Intézet (majd Kelet-európai Tudományos Intézet) keretében már 1941 végétől működött, és 1949 őszén magam adtam át, felmentett igazgatóként, hiánytalanul, épülettel, könyvtárral és a nemzetközi kapcsolatok szempontjából különösen fontos, teljes irattárral együtt, mely utóbbinak azóta, sajátos módon, nyoma veszett. E személyes záróakkordot, a távozást viszont megelőzte, hosszú hónapok során át, barátok és ismerősök búcsúvétele, végső látogatása, mert ez az időszak, nemcsak számomra, hanem, valami formában, mások, többek, sokak számára is a búcsúzások éve lett. Többféle változatban. Voltak, akik úgy látták, hogy a hazai politikai viszonyok alakulása megbénítja igényes alkotó munkájukat, vagy éppen életüket veszélyezteti. Ezért, rendszerint nehéz szívvel, sok belső vívódás után, előbb vagy utóbb arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják az országot, amíg lehet, illetve nem térnek haza, ha valamiért éppen külföldön jártak. Ezt: a szabad, kreatív cselekvés igényét, a fullasztó szorongást sokban meg tudtam náluk érteni, de döntésüket soha eszembe nem jutott követni, és sajnáltam, hogy tehetségük, amelyre nagy szükség lenne itthon, szétszóródik a nagyvilágban. Egy alkalommal a Puskin (korábban Esterházy) utcán szembejött velem Alexits György, neves matematikus, az Akadémia tagja, régi baloldali. "Mi az, Te még itt vagy?" - kérdezte meglepődve, talán egy kis jóindulatú sajnálkozással. "Hát hol kéne lennem?" - kérdeztem vissza ártatlan arccal. "Nyilván Angliában vagy Amerikában" - hangzott a válasz. "Tudod - feleltem -, az a helyzet, hogy én Magyarországon itthon vagyok, és ezért talán inkább másoknak kellene eltávozniok, ha nem tudnak velem itt együtt élni." Kevesebben jöttek el a második, jóval népesebb csoportból, amelynek tagjai taktikai meggondolásból, opportunizmusból, érvényesülési vágyból, vagy egyszerűen csak féltükben, meg rezignáltan, mert kikerülhetetlen, ami következik, korábbi önmaguknak, már kialakult elképzeléseiknek, eszményeiknek készültek búcsút mondani - a búcsúzkodásnak ez is egyik formája volt. Látszólag ez volt a legegyszerűbb: esetleg "csak" készségesen engedni kellett a fenyegetéssel vegyített biztatásnak, az akkoriban alkalmazott recept szerint. S rövid távon ez rendszerint bevált, ha valaki a további főhajtásokhoz is hozzászokott. De végül is ez volt a legmérgezőbb, legveszélyesebb, leginkább önpusztító alternatíva. Ez okozhatta adott esetben a rejtett, de maradandó és mérgeződő, olykor jóvátehetetlen, bénító sérülést. Ha már ugyanis sajnálatos módon választanunk kell, hogy jó viszonyban másokkal, vagy önmagunkkal legyünk, akkor nyilván az utóbbit jobb választanunk, mert állandóan együtt önmagunkkal vagyunk. Meg kell itt jegyeznem, hogy nem számíthatók e csoport tagjai közé azok, akik - nem sokan - eleve a szélsőbaltól várták a jobb jövőt, akik a régi Magyarország elavult, ósdi, tarthatatlan társadalmi-politikai berendezése, saját szociális érzékenységük és - nem utolsósorban - a reális információk hiánya következtében eleinte őszintén a szovjet rendszerben vélték a követendő példát felfedezni. Különösen áll ez az olyan fiatalokra, akiknek igazságtalanságot, üldöztetést kellett elszenvedniük. Az ő válságukra valamivel később, akkor került aztán a sor, amikor az új rendszer torz, riasztó valóságával találták szemben magukat, és kiábrándultan, most nekik kellett, nemegyszer súlyos áron, saját reményeiktől, eszményeiktől elbúcsúzniuk. Az ismertebb nevek helyett hadd idézzem fel itt, tragikus példaként is, egy szinte ismeretlenét: a fiatal Balázs Béláét (1918-1959), aki nincstelen proletárfiú és autodidakta történész volt, menedéket és némi munkát jó ideig intézetünkben talált, a náci fogságból hazatért, és szívvel-lélekkel az új társadalom és a román-magyar kibékülés ügyéért dolgozott. Majd, amikor nem átütő tehetségű, sokban naiv, de teljesen tisztességes emberként végre rájött, hogy becsapták, reményeit eltaposták, önszántából búcsúzott el az élettől. Több ismert eset mutatta, hogy a veszélyeket a buzgó csatlakozó sem mindig kerülte el. Ha pályája szembetűnően felívelt, vagy ha egy vagy más okból esetleg beleillett egy éppen kialakuló politikai per koncepciójába, akkor egyenesen vonzhatta azokat. Az élet persze sokféle változatot tudott produkálni, egyéni alkattól, a munkahelyek, funkciók szélárnyékos vagy huzatosabb, exponált voltától, meg véletlen tényezőktől függően is. De az itt felsorolt főbb, nehéz és kockázatos alternatívák közül talán kevésbé rossznak még mindig a harmadikat találtam. Azt, amelyhez nem kellett hazát vagy arcot, meg netán szívet cserélni. Ehhez elég volt azonosnak maradni önmagunkkal. Persze a kellemetlen következmények rendszerint nem soká várattak magukra. Az illetőt hamar lelökték az induló vonatról (bár ez jobb volt, mint utóbb, amikor az már nagyobb sebességgel futott rossz irányban). Karrierje, ha volt ilyen, megszakadhatott. Rövid távon ez a félresöprés nem tartozott a vigasztaló élmények közé. De azután, ha valaki, a társadalomban szinte alámerülve, valahogy úrrá lett közvetlen megélhetési gondjain és háborgó önérzetének hajlamán arra, hogy megsértődjék a történelemre, amivel csak rongálta saját idegrendszerét, meg provokálhatta a hatalmasabbakat, ha elég elszánt és szívós volt ahhoz, hogy megőrizze belső tartását, szuverenitását, ha továbbá élt benne elég alkotóerő ahhoz, hogy ne hagyja magát saját területéről kiszorítani, akkor egy idő múlva esetleg újra kiemelkedhetett, produkálhatott. Tulajdonképpen most sem ő változott, legfeljebb új ösvényt, műfajt talált magának. A politikai rendszeren kezdtek ugyanis repedések nyílni, egy olyan világraszóló válság nyomán, amelynek következményei sem véres erőszakkal, sem más módon nem voltak többé kiküszöbölhetők. Ezt a diagramot, ezzel a történelmi háttérrel találjuk meg Szabó Magda írói életútjában, akinek közelgő születési évfordulója adott impulzust e reflexiók megfogalmazásához is. Debreceni egyetemi tanulmányok, a latin-magyar tanári diploma megszerzése, majd némi vidéki szolgálat után, 1945-ben, még huszonévesen, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban kapott beosztást. S bemutatkozása, ifjú költőként, két verskötettel (1947-1949) oly sikeresnek bizonyult, hogy 1949-ben már majdnem Baumgarten-díjat kapott. Pontosabban: a már neki ítélt díjat, a fordulat évéhez illő módon, átadás előtt visszavonták, őt pedig a minisztériumból is kitették. Az alámerülés és hallgatás éveit, megőrizve a családi, értelmiségi, nemzeti hagyományok, e "régimódi történet" mindig megújulni képes értékeit, épségben, sőt erőt gyűjtve élte át. Annyira, hogy azután szinte ontotta magából az immár prózai műveket, amelyek, sokféle fordításban, külföldi olvasókhoz is eljutottak. S arról, hogy most, a nyolcvanhoz közel is még minő tartalékkal rendelkezik, legújabb, megrázóan, szinte kegyetlenül remek novellája tanúskodik az "özvegyek ebédjéről" a Holmi hasábjain. Akkoriban még nem ismertem őt személyesen. Az Újhold köréből viszont, amelyhez közeli szálak fűzték, már többeket. S az ifjú írónemzedék e sokban Babits hagyományait, európai nyitottságát folytató, 1946-ban alapított és 1948-ban betiltott orgánumának sorsa ugyancsak félreérthetetlenül a gyors fellendülés, majd letaszíttatás fent vázolt diagramját követte. Alapítója, Lengyel Balázs (1918), akivel együtt tapasztaltuk meg előzőleg a szovjet hadifogolytábor élményeit, a nehéz éveket történelmi tárgyú ifjúsági regények írásával vészelte át. Felesége, Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), e különleges tehetség, akit, mint a Köznevelés munkatársát, egy riport során ismertem meg 1946-ban, abban az évben, amikor első verskötete megjelent és mindjárt Baumgarten-díjat kapott, a betiltás után egy időre szinte kivonult az irodalomból, hogy azután, utóbb annál több sikerrel visszatérjen. Még megérte az Újhold újjászületését 1986-ban, évkönyv formájában, egy valamivel fiatalabb, de már 1956-os múlttal bíró költő, Lakatos István (1927) közreműködésével, egy olyan élő folytonosságnak jeleként, amelyet erőszak és börtön sem tudott megszakítani. S ha az irodalmat próbálnám elemezni, nálam illetékesebbek helyett, idézhetnék még más példákat is. Olyan, az irodalmi életből egy időben szinte kiszorított végül azonban, alkotásaik által, mégis legyőzhetetlenné vált tehetségeket, mint a regényíró Ottlik Géza (1912-1990) vagy a költő Pilinszky János (1921-1981).

1. A politikai rendszeren kezdtek ugyanis repedések nyílni...
2. ...felnőtt egy új fiatal értelmiségi elit
3. ...akik külföldre vették útjukat