Vadászat Frankensteinre

A riporter fő súgója maga (a hamarosan agydaganatban meghalt) akkori CIA-igazgató, William Casey volt, aki az operatív ügyeket irányító helyettesére, John McMahonra testálta a feladatot: minél több veszteséget okozni az oroszoknak. Amikor egy texasi konzervatív képviselő, megjárván a határ túloldalán,Pakisztánban lévő – és a CIA által fenntartott – gerillatáborokat, előállt a javaslattal, hogy a szovjet helikopterek lelövésére adjanak szupermodern kézben hordozható kisrakétákat, Casey gondolkodás nélkül felkarolta az ötletet, s Reagan elnök segítségével leszerelte az ilyen technológia átengedésétől ódzkodó Pentagont. Woodward tanúsága szerint senki washingtoni főnökben fel sem vetődött annak gondolata, hogy ebből egyszer még baj lehet. Hiszen már a bukott Carter nemzetbiztonsági tanácsadója, Brzezinski kiadta a jelszót, amit a Reagan-gárda boldogan magáévá tett: tegyük Afganisztánt az oroszok Vietnamjává! Mivel Brzezisnki még az 1988-ban írott, a Szovjetunió majdani bukását megjósoló könyvében sem tudta elképzelni az összeomlás ilyen gyors bekövetkeztét, nem meglepő, ha a washingtoni vezetők legmerészebb álmaikban is csupán Moszkva "kivéreztetéseként" fogták fel az afgán gerillák nagyvonalú segítését: egy titkos alku alapján az olajgazdag Szaud-Arábia dollárra ugyanannyit áldozott e célra, amennyit a CIA átutalt. S persze az sem jutott eszükbe a washingtoni zárt ajtók mögött, hogy alaposabban megnézzék, kiket is támogatnak, kiknek a kezébe adnak mind korszerűbb fegyvereket, képzik ki őket – szovjetellenes – terroristává. Hiszen, ugye, fel sem tételezték, hogy Moszkva összeomlik és már előtte csak úgy kivonul Afganisztánból, átadva a terepet a gerilláknak. Valaha, még a király elűzése, a kabuli forradalom előtt Amerikában az a mondás járta, mint az érdektelenség etalonja, hogy „annyira izgalmas, mint Afganisztán”. Washingtont az ország kizárólag „szovjet szemszögből” érdekelte. S ennek megfelelően tüstént ott is hagyott,szó szerint, csapot-papot, gerillát és neki szállított fegyvert, amint az oroszok kivonultak. Némi iróniával úgy is fogalmazhatnók, hogy az amerikaiaké a legkevésbé sem volt rendezett kivonulás… Ma már azt is irónikus felidézni, hogy a szovjetek a saját tömbjükben azzal magyarázgatták 1979 karácsonyi afganisztáni bevonulásukat, hogy „különben az amerikaiak kaparintották volna meg a stratégiailag fontos országot” (ezt halál komolyan mondogatták akkori magyar vezetők is). Holott a legközelebbi amerikai őrmester a több ezer kilomépter távolságban lévő Diego Garcia szigettámaszponton tartózkodott, ahonnan most a B-52-esek indultak bombázni a tálibokat. Valójában Washingtonnak semmilyen tervei nem voltak Afganisztánnal kapcsolatban, ezért is hagyta sietve magára. S ezért sem nézett soha körmére a CIA a saját ottani klienseinek. Köztük bizonyos Oszama bin Ladennak. Ellentétben mondjuk az akkortájt Casey-ék által szintén titokban támogatott nicaraguai „kontrákkal”,akiket a CIA-emberek közvetlenül vezényeltek, a szovjetek ellen Afganisztánban harcolni kész helyi és iszlám országokból toborzott harcosok felügyeletével az amerikaiak nem sokat törődtek. Ezt jószerivel rábízták a szaudiakra és az egyiptomiakra, s főként a pakisztáni titkoszolgálatra,amelynek soraibanmindmáig hemzsegnek az iszlámisták. Pontosan arra a két arab országra, ahonnan majd két évtized múltán Oszama al-Kaida (Bázis) elnevezésű nemzetközi terrorhálózatának vezérkara verbuválódott. Persze még sok év telik el, amíg formálisan is összefonódik az Oszama vezette al-Kaida és az egyiptomi (ekkorra már a kairói Mubarak-rendszerrel is szembefordult) iszlám szélsőségesek szervezete. Ám az „ismerkedés” vitathatatlanul Afganisztánban kezdődött. Ahová áradtak az iszlám világ fanatikussá nevelt fiataljai. Egyelőre a „vörös sátán” ellenében. Pedig ezeket az ifjakat a mindenütt meglévő, a kormányok által ellenőrizetlenül működő iszlám iskolákban, a madrasas-okban fundamentalista mullahok nevelték, s nemcsak a Korán szinte kizárólagos ismeretére okítva, hanem a „hitetlenek”, vagyis a nyugati világ gyűlöletére. A dúsgazdag szaudi familia, a király környezetében is jól mozgó bin Laden család egyik sarja is inkább e szemléletet tette magáévá, mint a nyugati kultúrát elsajátító fivérei. S az építész végzettségű Oszamára nem holmi harcosként volt szüksége a CIA-nak és a gerillamozgalomnak: ő lett az afganisztáni bunkerrendszerek fő tervezője. Továbbá részben finanszírozója is, hiszen több száz millió dolláros vagyont örökölt. Éppenséggel ezzel lopta be magát utóbb a mudzsaheddineket kiszorító tálibok (tanítványok: vagyis igazi Korán-iskolások) szívébe. Értelemszerűen keveset tudunk konkrét kapcsolatáról a CIA-val, de annyi bizonyosan sejthető, hogy neki, a szaudi elit fiának kezdettől fogva aligha parancsoltak. Vagyis már akkor is csupán a kölcsönös érdek kötötte össze őt az amerikai titkosszolgálattal, viszonyuk nem lehetett a szokásos ügynöki. Visszatekintve immár nyilvánvaló, hogy a washingtoni doktoroknak sikerült életre kelteniük és felnevelniük Frankensteint, a szörnyeteget, amikor gondtalanul pénzt, paripát, fegyvert adtak az afgán frontra sereglett iszlám szélsőségeseknek,köztük Oszama bin Ladennek. Ki bizonyára nemcsak a szovjetek összeomlása után és korántsem csak ellenükre kezdte szervezni maga köré a mindenre elszánt terroristákat. A minap a Washington Post egy extálib főnök elbeszélése alapján megírta,hogy Oszama szó szerint zsebből fizetgette le a tálib vezetőket, két kézzel szórta köztük a dollárezreket. Gyaníthatólag nem az elmult években kezdte. S sejthetően nem csupán a saját pénzét osztogatta. A szeptemberi terrortámadások óta mind több tárul fel e nemzetközi terrorista hálózat hátteréről. Így arról is, hogy az arab világ,elsősorban Szaud-Arábia számos tehetős embere támogatta éveken át anyagilag azokat a „jótékonysági alapokat”, amelyek pénzéből bőven jutott a terrorista szervezeteknek. Egyelőre nehéz lenne meghatározni az adakozás igazi szándékát: a pénzember maga is szélsőséges, nyugatellenes nézeteket vall,avagy – jócskán beleépülve maga is a nyugati világgazdaságba – csupán afféle válságdíjnak tekinti adományait, azzal vásárolja meg a saját nyugtát a szélsőségesektől. Hasonlít ez a hajdani chicagói (avagy: mai budapesti?) alvilágban az Al Capone gengsztereinek adott „védelmi pénzhez”. Persze,ha egyszer a szupergazdag szaudi familia fia maga is szélsőségessé válhat, akkor nem könnyű a bűnüldözők dolga. Az amerikaiak,de még a CIA főnökei sem fogtak gyanút egészen addig, amíg a kilencvenes évek derekán,a New York-i Világkereskedelmi Központ felrobbantásának első, 1993-as kíséreletét követően nem kerültek elő jelek és az elfogott merénylők nem vallottak gyanús kapcsolatokra az akkor még terrorista körökben „névtelen” al-Kaida szervezettel. De csak az amerikaiak kenyai és tanzániai nagykövetségének 1998-as felrobbantásával tette le névjegyét Frankentsein a washingtoni irodaasztalokra. Már addig is pedzegette a nyugati sajtó,hogy kezd baj lenni az „afgánokkal”, akiken ekkortájt az ázsiai országot megjárt exgerillákat, iszlám szélsőségeseket értették. Ám a New York-i robbantást még az ismert terrorista szervezeteknek, elsősorban az egyiptominak tulajdonították. Igaz, annak számos emberéről is tudták már a CIA-nál,hogy szintén megjárta Afganisztánt, s ettől persze veszélyesebb is a kisiparos terroristáknál, hiszen magasabb szinten sajátította el a terror módszereit. De azt, hogy valóban a sajtó által éveken át jósolgatott „afgán” Frankensteinnel van dolguk, csak az afrikai merényletek után fogták fel, amelyeket ugye követett a Cole hadihajó elleni kamikaze akció,mint a szeptemberi támadások előhírnöke. De még eztán sem indult meg az igazi vadászat e Frankenstein likvidálására, noha 1998 végén Clintonék megpróbálták az afgán táborok egyikére kilőtt szárnyasrakétákkal megsemmisíteni magát Oszamát. S titokban hosszú időn át alkudoztak a valóban afgán tálibokkal a kiadatásáról,ami azért sem mehetett, mert vezetőik a gazdag szaudi zsebében voltak (Omar mollával pedig családi kapcsolatba is került gyermekeik házasságával). S aztán e szerpemberi kedden Frankenstein a megtámadta Amerikát: Bush elnök fülébe e két utóbbi szót súgta főtanácsadója,amikor híre jött,hogy már a második a New York-i toronyba is gép csapódott,amit nem lehetett többé balesetnek tekinteni.