Kulákok, a "dolgozó nép" ellenségei

2014. június 30. 08:10 MTI

Az Országgyűlés 2012. március 26-án a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe. Határozatában a parlament elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést. A méltóságukban és emberségükben tönkretett gazdák és leszármazottaik iránti jelképes gesztus mellett az emléknap fontos céljának tartják, hogy a soron következő nemzedékek is megismerjék a kommunista rendszer működésének embertelenségeit, valamint a magyar felső- és középparaszti réteg szenvedéseinek történetét.

Korábban

Kulák volt az apám

A kuláküldözés az 1948-as kommunista hatalomátvétellel vette kezdetét, amikor a sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen. A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát és a gazdákat földjeik elhagyására kényszerítse.

A támadások célkeresztjébe a szovjet mintának megfelelően a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek, akiket a felvilágosultan gondolkodó politikusok már a két háború között parasztpolgárnak neveztek. A rendszer által folytatott parasztpolitika a Lenin által megfogalmazott úgynevezett hármas jelszó: "Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal, harcolj a kulák ellen" jegyében fogant.

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a "kuláküldözést" mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik a mezőgazdaság szocialista alapon történő átszervezésének fő akadályozói.

A kulák a "dolgozó nép" ellenségének lett kikiáltva, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. A téeszesítéssel egy időben országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván. Kuláknak hivatalosan az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők - ugyanakkor a gyakorlatban a helyi pártvezetőség döntött arról, hogy ki kerül fel a kuláklistára.

A kulákokat különösen súlyosan sújtotta a beszolgáltatás, ez az adón túli, irreálisan megszabott teher, ami anyagilag teljesen ellehetetlenítette a középparaszti réteget. Sok kulákká minősített embert a lakásukból melléképületekbe költöztettek ki, a házat pedig elfoglalták a helyi pártfunkcionáriusok. A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat "önként" felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat, és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon vagy a börtönben elszenvedett fizikai bántalmazások következtében vesztették életüket.

A kulákok megbélyegzése mindennapos volt, minden igazolványban ott virított a nagy K betű, amely gyermekeik neve mellett az osztálynaplóban is szerepelt. Ezeket a gyerekeket már középiskolába is nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobban tanulók sem kerülhettek. Ennek következményeként a nagykorúvá lett gyerekek a községekből, falvakból elköltöztek, és munkásként elhelyezkedve, több év kihagyása után már mint munkásszármazásúak kerülhettek egyetemre, főiskolára.

A Sztálin halála után, 1953 júniusában Nagy Imre vezetésével megalakuló kormány a gazdaságpolitika, azon belül is különösen az agrárpolitika terén számos korrekciós intézkedést kezdeményezett. A kulákok számára a legnagyobb hatásúnak az amnesztiarendelet és a kuláklista eltörlése bizonyult. A kulákkérdés azonban nem került le napirendről, a pártvezetőség Rákosi vezette sztálinista része mindent megtett azért, hogy a kulákokkal szembeni gyűlöletet tovább szítsa. A kulákokat tették felelőssé a termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a továbbműködő téeszek gyenge eredményt értek el.

Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-rendszer már inkább a kiegyezésre törekedett a parasztsággal. Az 1959 tavaszán jogi formába öntött termelőszövetkezeti alapszabály lehetővé tette nemcsak a volt "kizsákmányolók" belépését a téeszekbe, hanem azt is, hogy két év után a vezetőségbe is bekerülhessenek. Ezzel a kádári rendszer elismerte, hogy szükség van e réteg szaktudására, szorgalmára, és lehetőséget adott arra, hogy a volt kulákok a helyi társadalomban visszaszerezzék az 1950-es évek első felében elvesztett helyüket.

Az első emléknapon, 2012. június 29-én Kecskemét főterén emlékművet állítottak a kuláküldözést elszenvedett embereknek, 2014. június 22-én pedig emléktáblát avattak az üldözött, megalázott és kifosztott hazai kulákoknak Csömörön, a kommunizmus áldozatainak tiszteletére létrehozott emlékhelyen.