Bár „küldetését” teljesítette Lenin, nem tudta Németország javára fordítani az I. világháborút

„Zürich, április 5. A Svájcban élő szocialisták vezére a Volksrechtben kijelenti, hogy az orosz szocialisták azonnali fegyverszünetet javasolnak. Lenin azt hiszi, hogy Oroszország egy második, igazi forradalom küszöbén áll.” A Pesti Naplóban 1917. április elején ilyen, és ehhez hasonló hírek terjedtek a bolsevik párt vezéréről, Vlagyimir Iljics Leninről, akinek személyéhez a német katonai és politikai vezetés is nagy reményeket fűzött. Lenintől Berlinben azt remélték, hogy hazájában olyan felfordulást, ha tetszik, forradalmat okoz, amely kiüti Oroszországot a háborúból. A német titkosszolgálat munkához látott, amelynek eredményeképp a „felforgató” 1917. április 16-án, hosszú száműzetés után végre újra orosz földre léphetett.

Bátyja akasztása indította el a radikalizálódás útján

A cári tisztviselő fia Lenin, születési nevén Vlagyimir Iljics Uljanov, 17 éves korában lépett a radikalizálódás útjára, miután bátyját, Alekszandrt egy III. Sándor cár elleni merénylet előkészítésében való részvételért 1887-ben felakasztották. A gyors felfogású és éles eszű fiatalembert kicsapták a Kazanyi Egyetemről, mert nem tudta visszafogni rendszerellenes nézeteit.

A szociáldemokrata mozgalomhoz csatlakozott Vlagyimir Iljics végül Szentpéterváron szerzett jogi diplomát, de nem sokáig praktizálhatott ügyvédként, ugyanis a marxista, baloldali szervezkedésekben részt vevő Uljanovot a cári rendőrség 1895 decemberében letartóztatta, majd a bíróság szibériai száműzetésre ítélte.

Miután 1900-ban szabadult, a 30 éves Uljanov nyugat-európai emigrációba kényszerült. Egy évvel később felvette a Lenin „művésznevet”, amelynek sokak szerint a kelet-szibériai Léna folyóból képzett. Lenin sok helyen megfordult, többek között Bécsben, Münchenben, Londonban, Párizsban és Genfben is.

Egyre radikálisabb nézeteket hangoztatott, támadta az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt demokratikus berendezkedést hirdető szárnyát és világforradalmat hirdetett, amelynek centrumát a cári Oroszországban képzelte el.

Nézeteivel akkora felfordulást okozott, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-ban Brüsszelben tartott konferenciáján a párttagok közt szakadás történt.

Megalakult a Lenint támogató radikális, többséginek, azaz „bolseviknak” nevezett szárny, amellyel szemben a „mensevik”, azaz kisebbségi frakció a reformok útján megvalósuló demokratikus átalakulást szorgalmazta.

A világégés esély volt a világforradalomra

Amíg az orosz szociáldemokraták Nyugat-Európában világforradalomról és a cári önkényuralmat demokratikus rendszerré átformáló átalakulásokról álmodoztak, Európa szépen lassan belesodródott a háborúba.

A Svájcban élő Lenin az első világháborúban egy óriási lehetőséget látott, úgy vélte, hogy a világégés alkalmat adhat a világforradalom kirobbantására, amely véget vethet a kapitalizmus korszakának, és elsöpörheti a hatalmon lévő, a dolgozók tömegeit kizsákmányoló polgári tőkés elitet.

A cári Oroszország nagy lendülettel szállt be az első világháborúba, de 1917 elejére teljesen kimerült.

A társadalom minden szintjén jelenlévő általános elégedetlenség Péterváron (ma Szentpétervár) általános sztrájkba, majd tüntetéssorozatba torkollott.

A tüntetők leverésére kivezényelt cári haderő nem lőtt a tömegbe, inkább fellázadt. II. Miklós cár március 15-én lemondott a trónjáról, majd megalakult az Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány, amelynek egy többpártrendszeren alapuló, parlamentáris rendszer kiépítése lebegett a szeme előtt.

A németek felfordulást akartak

Az első világháború kellős közepén a Német Birodalomnak kapóra jött az oroszországi felfordulás, és az utolsó, amit Berlinben akartak, egy stabil Oroszország volt, amely az antant oldalán folytatja Németország ellen a háborút.

Ne feledjük, 1917. április 6-án már az Egyesült Államok is az antant táborát erősítette, így Berlinben mindent elkövettek, hogy az oroszokkal így vagy úgy, de lezárják a háborút. Ennek a legjobb módja az oroszországi politikai instabilitás fenntartása volt.

Lenin személyére egy litván-zsidó származású, szociáldemokrata érzelmű fegyverkereskedő, bizonyos Aleszandr Lvovics Parvusz hívta fel Berlin figyelmét. Parvusz a kereskedelem mellett a német titkosszolgálatnak is dolgozott.

A németek 1917 kora tavaszán akcióba lendültek. A bolsevik vezért, Lenint és több mint harminc forradalmár társát egy lepecsételt vagonban Svédországon és Finnországon keresztül titokban Pétervárra utaztatták. A „felforgatókat” szállító szerelvény 1917. április 16-án gördült be Oroszország fővárosába.

A hazatért Lenin nem teketóriázott „április téziseiben” összefoglalta a bolsevikok céljait: földosztást, a gyárak államosítását és a háború befejezését ígérte a néptömegeknek, és felemelte szavát a hatalmon lévő Kerenszkij-féle polgári kormányzat ellen.

Az Ideiglenes Kormány hibázott azzal, hogy nem szüntette be a néptömegek által utált háborút, sőt egy, a központi hatalmak ellen indított offenzívával próbálta stabilizálni a bolsevik agitátorok által megtépázott hatalmát. Ám a Kerenszkij-offenzíva 1917. július közepén összeomlott, amely zöld utat adott a polgári kormányt balról támadó békepárti bolsevikoknak az Oroszország feletti hatalom megszerzésére.

A Lenin vezetése alatt álló bolsevikok 1917. november 7-én sikeres katonai puccsot hajtottak végre az Ideiglenes Kormány ellen Péterváron. Kerenszkij elmenekült. Az államcsínyt követően a megalakuló első szovjetkormánynak, a Népbiztosok Tanácsának a feje Lenin lett, és 1918 márciusában megkötötte Németországgal és szövetségeseivel a breszt-litovszki békét.

Berlinben II. Vilmos császár elégedetten dőlhetett hátra, ám pár hónappal később világossá vált, hogy a háborút nem volt elég keleten lezárni, nyugaton fegyverekkel kellett volna nyerni a francia, brit és amerikai csapatok ellen.