A sztyeppékről érkezett elit harcosok fordították meg a keresztes hadjáratok menetét

2022. december 4. 16:05 Múlt-kor

Korábban

Egy birodalom ébredése

IX. Lajos balvégzetű keresztes háborúja nyomán egy új muszlim dinasztia ragadta magához a hatalmat Egyiptomban: a Mamlúk Szultanátus, amelyet a rabszolga-katona mamlúkok elitje vezetett. A mamlúkok a rabszolgatartás és a katonai kiképzés egy jól kidolgozott rendszerének szülöttei voltak, akik évszázadok óta a végletekig hűségesen szolgálták uraikat Levantéban. Legtöbbjük a mai Oroszország sztyeppéiről származó, török eredetű rabszolga volt, akiket fiatal fiúként ejtettek rabságba, majd adtak el a Közel-Kelet muszlim hatalmasságainak, akiknél az iszlám hitbe és a háború tudományába is beavatást nyertek.

Manszúránál Lajos súlyos vereséget szenvedett

1250-re ezen elitkatonák ezredei adták az Ajjúbida Birodalom seregének gerincét (Lajos legyőzésében is ők játszották a főszerepet), és a következő évtized során elsöpörték az Ajjúbida-dinasztia uralmának utolsó maradványait is. 1260-ban egy mamlúk parancsnok emelkedett fel, mint az új birodalom egyszemélyi ura: Az-Záhir Bajbarsz szultán, aki hataloméhes volt, kíméletlen és egyedülállóan tehetséges a hadi mesterségben. A kék szemű rabszolgából a dzsihád páratlan bajnoka vált.

Bajbarsz már korábban is bizonyított hadvezérként, amikor az Ajn Dzsálút-i csatában központi szerepet játszott a mongolok legyőzésében. Trónra kerülése után hozzálátott a mamlúk hadigépezet kibővítéséhez és tökéletesítéséhez, talán az egész középkor legfélelmetesebb haderejét hozva létre. Bajbarsz hatalmas mennyiségű pénzt áldozott a mamlúk sereg kiépítésére és képzésére: összességében megnégyszerezte számukat, így végül 40 ezer elit lovaskatonával bírt. Ennek magva a négyezer fős királyi mamlúk gárda volt, Bajbarsz új elit harcosai, akik a kairói fellegvárban kapták különleges kiképzésüket. Itt visszacsapó íjakkal gyakorolták a lovas íjászatot, és megtanultak pontos csapásokat osztani kardjukkal, akár naponta ezerszer ismételve egyetlen vágást.

A szultán szigorú fegyelmet és kemény kiképzést vezetett be a mamlúk sereg minden egységénél. Katonáit arra is bátorította, hogy új fegyverekkel és eljárásokkal kísérletezzenek: néhányan még görögtűzbe mártott nyilakkal is lődöztek lóhátról. A mamlúk sereg élőerejét kiegészítendő Bajbarsz nehézfegyverzetet is beszerzett, különösen gondos figyelmet fordítva az ostromgépekre, például az ellensúllyal működő hajítógépekre, a torbocsinokra, amelyek a korabeli katonai csúcstechnológiát képviselték.

1265-ben a szultán a keresztes államok széttöredezett maradványai ellen fordította rettentő hadierejét. A széthúzástól sújtott keresztények számára az eredmény katasztrofális volt. Bajbarsz akadálytalanul vágott keresztül területeiken, kedve szerint foglalva el településeket és várakat egyaránt. Semmilyen erő, semmilyen erődítmény nem állíthatta meg.

Az első évben elfoglalta és lerombolta Arszúfot és Caesarea Maritimát, a keresztesek két hatalmas erődjét. 1268-ban Szíriába vonult, ahol egyetlen nap alatt áttört Antiókhia legendás védművein, és leölette a város több ezer lakosát. Az ősi várost romokban hagyta hátra, és az évszázadokon át nem épült fel a csapásból. 1271-ben még Krak des Chevaliers is – amely a középkori világban talán a legközelebb állt egy bevehetetlen erődhöz – elbukott a mamlúkok támadása előtt.

Bajbarsz szultán egy mongol eredetű ábrázoláson

Bajbarsz pusztító hadjárata a keresztes államokkal szemben azért különösen figyelemreméltó, mert uralkodása alatt nem elsősorban a keresztényekkel vívott szent háborúra, hanem egy újabb mongol invázió elleni felkészülésre koncentrált. A keresztes államok pusztulása sok szempontból nem volt egyéb közjátéknál, miközben a kor két szuperhatalma – a Mamlúk és a Mongol Birodalom – a Közel-Kelet fölötti uralomért küzdött. Bajbarsz 1277-es halála után az Outremer elpusztítása könyörtelenül zajlott tovább, ahogy a szultán utódai 1289-ben meghódították Tripolit, 1291-ben pedig végre célba vették Akkót.

Bajbarsz nem élte meg végső diadalát, de az egyértelműen az ő nevéhez köthető. A következő hatszáz évben, előbb mamlúk, majd oszmán uralom alatt, a Szentföld az iszlám kezén maradt.

előző oldal 3 / 3