A pun háborúk valódi kirobbantói: Mars isten fiai

A középiskolai tanulmányokból valószínűleg mindenkinek ismerősen cseng a pun háborúk időszaka, melyben a két hatalom, Róma és Karthágó a Mediterráneum feletti befolyásért küzdött. Kevéssé ismert viszont a háború kirobbanásához vezető út, melyben a campaniai mamertin törzs zsoldosserege játszotta a főszerepet. Történetünk egészen a Kr. e. IV. századig nyúlik vissza, amiben megismerjük származásukat és magát a folyamatot, mely elvezetett a Kr. e. 264-es fegyveres konfliktusig.

Kik voltak a campaniai mamertinok?

A campaniaiak eredetileg egy Appeninekből származó törzs volt, amelynek tagjai a dél-itáliai területeken berendezkedve kiszorították a görögöket és az etruszkokat. Az évszázadok elteltével átvették a meghódított vidékek lakosainak életformáját, mely a letelepedésben teljesedett ki. Ahogy korábban ők hódították meg más népek területeit, a Kr. e. IV. század közepén ők váltak agresszív szomszédjaik, a szamniták célpontjává, így Róma államához folyamodtak segítségért. Kr. e. 343-ban a rómaiak a rendelkezésükre álltak, majd ők maguk is a köztársaságba tagolódtak “civites sine suffragio” státuszban, mely jelen esetben annyit tesz, hogy a római polgárok minden kiváltságával rendelkeztek kivéve a szavazat jogával. Ügyet sem vetve új státuszukra, a törzs továbbra is hódító tevékenységet folytatott. Szicília szigetén tulajdonképpen folyamatos volt a mamertinok és a görög városállamok egymás elleni küzdelme, ami állandóvá tette a portyázó campaniai zsoldosok jelenlétét tengeren és szárazföldön egyaránt. Mindennek majd II. Hierón, Szirakúza sztratégosza és egyeduralkodója vetett véget, annak ellenére egy rövid ideig ő is a mamertin zsoldosokra alapozta katonai erejét.

A IV. század végéhez közeledve, Agathoklész, a szicíliai hadvezér és Szirakúza új tyrannosza tetemes méretű campaniai zsoldoserőt rekrutált és rájuk támaszkodva hódította Kelet-Szicíliát már Kr. e.317-től, uralma kezdetétől. Mialatt a karthágóiakkal és a görög városállomokkal hadakozott a sziget keleti felének birtoklásáért, Messana városa is egy rövid időre az ő fennhatósága alá került Kr. e. 315-312 között. Kr. e. 289-ben, halála után a nagyszámú campaniai, Agathoklész által fenntartott zsoldoshaderő összecsapott a szirakúzai lakossággal, akik az elvonulásért cserébe felajánlották nekik a meghódított Messana városát, amit ők természetesen gyorsan el is fogadtak. Egy év elteltével a messanaiak beengedték a zsoldosokat, ám ezt hamar meg is bánták, miután a férfiakat lemészárolták, a nőket pedig rabszolgasorba kényszerítették a terület birtokbavétele során. Ettől fogva nevezték magukat a zsoldosok mamertinoknak, azaz campaniai nyelven Mars isten fiainak.

Mediterrán konfliktusok

A manertinok zsoldosseregeinek jelenléte óriási teherré vált a térségben élők számára, így néhány szicíliai görög városállam – különösen Szirakúza lakói voltak érintettek – fontolóra vette a segélykérést ellenük Karthágótól. Míg a karthágói haderő győztes ütközeteket vezetett, Szirakúza és a szicíliai hellenisztikus államok egy új védelmezőhöz fordultak: Epeirosz királyához, Pyrrhoshoz, aki akkoriban vívta a rómaiakkal a tarentumi háborúkat. Sikeres csatái ellenére feladta Tarentumot és eleget tett a görög hívószónak, bízva benne, hogy a karthágóiakkal könnyebben elbánik. Kr. e. 278-ban érkezett a szigetre és azonnal hadi tevékenységbe fogott, ami kevésbé alakult számára kedvezően, ráadásul a szicíliai görögök is ellene fordultak. A helyzetet súlyosbította, hogy a mamertinok és a karthágóiak szövetségre léptek, így habár sikeresen vezetett ellenük hadjáratot, Mars fiainak mégis sikerült Messana városát és függetlenségüket megőrizni. Az uralkodó Kr. e. 276 őszén visszavonult a szigetről és visszatért Tarentumba a rómaiak ellen. A Kr. e. 275-ben lezajlott ütközet Beneventumnál végzetes volt Pyrrhos seregei számára. Kr. e. 272-ben az epeiroszi uralkodó meghalt, helyőrségei pedig átadták Rómának Tarentumot.

A tarentumi háborúk alatt, a második legrégebbi görög dél-itáliai gyarmatváros Rhégion lakosai közt pánik tört ki Pyrrhos miatt, és közvetlenül Rómához fordultak segítségért. Mivel a segélykérők otthonának elhelyezkedése stratégiai szempontból kulcsfontosságú volt, így magától értetődően haderőt küldtek a bajbajutott lakosságnak. A római köztársaság egyik consulja, Decius egy 4000 fős campaniai sereget vezényelt a problémás Rhegionba. A kiküldött haderő, ugyanúgy, mint egy évszázaddal korábban Mars fiai, a terület megszerzését tartották fontosnak és a lakosság ellen fordultak. Kis különbség ugyan, de ezek a csapatok nem mészárolták le az egész férfilakosságot, hanem „csupán” száműzték az túlélőket. A Római Köztársaság az eseményeket követően Kr. e. 271-ben bevonult a térségbe, majd egy évvel később áttörték az utolsó védelmi vonalat is és a megmaradt nagyjából 300 fős campaniai sereget fogolyként elhurcolták, hitszegésért megkorbácsolták és lefejezték.

Az eseményekkel párhuzamosan szilárdította meg hatalmát Szirakúzában II. Hierón, mint Pyrrhos egykori leglojálisabb támogatója, akinek Kr. e. 276-os kivonulása után is megtartotta vezető pozícióját, sztratégoszként funkcionált, tehát ő volt a haderő főparancsnoka és a kis állam első embere.

Kr. e. 269-ben már sikeres csatát vívott a mamertinok ellen, ami lehetővé tette számára sztratégoszi címének autokrata, azaz egyeduralmon alapuló használatát. Előnye volt, hogy teljhatalommal a város anarchikus állapotának stabilizálására fókuszálhatott, majd Kr. e. 265-ben kevesebb, mint 12 ezer katonával célba vette Szicília északkeleti részét a mamertinokkal szemben. A helyzet a harcok előrehaladtával holtpontra jutott, mivel a két fél csapatai képtelenek voltak egymáson felülkerekedni, így egy évet kellett várni, míg egyértelművé nem váltak az erőviszonyok. Kr. e. 264-ben a Longinus folyó közelében zajlott a döntő ütközet, melyben Hierón megsemmisítette az egykori zsoldosokat.

Karthágó és Róma: szövetségesekből ellenségek

A veszteséget követően a maradék mamertinok közt vita támadt, hogy melyik hatalomhoz folyamodjanak segítségért: Rómához, vagy Karthágóhoz? Miután a két oldal képtelen volt a megegyezésre, egymástól függetlenül felvették a diplomáciai kapcsolatot az áhított hatalommal, ami lavinaként indította el a fegyveres konfliktust két olyan állam közt, akik korábban szövetséges viszonyt ápoltak egymással, így érkezünk el az első pun háborúhoz (Kr. e.264-241).

Ez a lépés tulajdonképpen logikusnak is bizonyult a mamertinok szemében, hiszen a két hatalom évek óta szövetségben élt egymással. A segélykérésre Karthágó azonnal reagált és seregeket küldött. Hierón vonakodott az összecsapástól, egy időre Szirakúza területére vonta vissza seregeit. Visszatértekor a város polgárai kitüntették a Mars fiai felett aratott korábbi győzelem okán, és kinevezték királyuknak, annak ellenére, hogy a kalózhadjáratoknak egyelőre nem sikerült véget vetnie. Miután a mamertin követek Rómát is elérték és ügyüket a köztársaság szenátorai elé tárták, a vezetők nehéz helyzetbe kerültek. A nehézség abból fakadt, hogy bár még felhőtlen volt a viszony a punokkal, ám a Mediterráneum feletti befolyás forgott kockán, hiszen a segélykérés maga után vonja a katonai állomások létesítését a területen, amit Karthágó már meg is tett. A római vezetők egy része az intervenció mellett döntött a várható nyereség miatt és vállalta a punokkal történő szembefordulást. A másik oldal képmutatásnak tartotta a segítségnyújtást, hiszen korábban épp Róma mészárolta le és vetette fogságba a campaniaiakat a Rhégion területén lezajlott összecsapáskor, nem beszélve egy szövetségessel, Karthágóval történő szembefordulásról.

Appius Claudius Caudex volt az intervenciót támogató oldal legbefolyásosabb tagja, aki presztízstől indíttatva kívánt haderőt vezetni délre. Buzgósága nem véletlen, hiszen a római társadalmi és politikai palettán a legmegbecsültebb tagok a győztes hadvezérek, tekintve, hogy politikai tisztséget is hadjáratban való részvétellel lehetett szerezni. Augusztus végén már egy 20 ezer fős consuli alakulattal vághatott neki a hadivállalkozásnak. A mamertinok a római segítségnyújtás hallatán a karthágóiak ellen fordultak, amin a punok érthető módon felháborodtak, elfoglalták Messanát, majd flottáikkal igyekezték tartani állásaikat a korábbi szövetségessel szemben. A római agresszió magával vonta a korábban két ellenséges fél szövetségét, így Szirakúza és Karthágó közösen lépett fel Róma ellen. Kezdetben a karthágói flotta kiszorította a területről Claudiust, majd fordult a szerencse. Nemcsak a mamertinokhoz történő éjjeli átkelés volt számára sikeres, amit eddig a punok gátoltak, hanem még az egyik hajójukat is elfogták, melynek tanulmányozása alapján sikerült a rómaiaknak egy ütőképes flottát létrehozni.

Röviddel a rómaiak érkezését követően Hierón összevonta saját és a punok csapatait a rómaiak ellen, ám Claudius kezdetben diplomáciai úton tervezte rendezni a konfliktust, így kifejtette, hogy csupán szövetségeseit kívánja megóvni egy külső agressziótól. Megkezdődött az előreláthatóan értelmetlen egyezkedés, Claudius biztosította ellenfeleit, hogy amennyiben megszüntetik a csapásokat a védenceik ellen, a rómaiak elvonulnak. Természetesen egyik fél sem bízott a római ígéretekben, így nemcsak megvádolták őket, hogy a konfliktust saját haszonszerzésre igyekeznek felhasználni, de még azt is elutasították, hogy szabadon eltávozhassanak. Claudiusnak mérlegelnie kellett a helyzetet: nyilvánvaló volt, hogy az egyik felet képes legyőzni, ám, ha összevonják seregeiket, már túlerőben lesznek. Meghozta a döntést és rátámadt a szirakúzai táborra, hátrahagyva egy kisebb haderőt északon a mamertinokkal együtt, megelőzve egy karthágói esetleges megsemmisítő csapást. Válaszként Hierón seregeivel a rómaiak kisebb létszámú lovasságára támadt, ami Szirakúza számára sikeresen végződött, ám ezt nem lehet elmondani a legiókkal szembeni ütközetről. A római gyalogság felőrölte a hoplita haderőt, ami Hierónt visszavonulásra késztette, majd Kr. e. 263-ban békét is kötött. Miután Szirakúza haderője nem jelentett többé fenyegetést, Claudius és szövetségesei szabadon vonultak be Hanno, a karthágói vezér táborába, aki csak rövid ideig tudta ellenfelét feltartóztatni. A pun háború végével a mamertinok helyzete biztosítottnak látszott, ám a kalóztevékenységgel fel kellett hagyniuk. Emlékük megfakult ugyan, ám a rómaiak számára tovább éltek, tekintve, hogy ők voltak a mozgatórugói a pun-római háború kirobbanásának.