A megszállott jezsuita pap, aki a levegőből tárta fel egy letűnt kultúra maradványait

2016. február 9. 17:27 Pallag Zoltán

A régészeti célú légifényképezés úttörőinek az I. világháború teremtette meg a lehetőséget, hogy könnyű repülőgépekről jó minőségű fotókat készíthessenek olyan régészeti jelenségekről, amelyek a föld felszínéről nem, vagy alig látszódnak. A légirégészet egyik úttörője a kalandos életű Antoine Poidebard (1878-1955) jezsuita atya volt, aki a mai Szíria területén végzett kutatásairól lett ismert. A francia régész, akár a műholdas régészet eszközével a műemlékvédelem területén végzett kutatásaiért nemrég TED-díjat nyert Sarah Parcak elődjének is tekinthető.

Korábban

Misszionáriusból a régészet úttörője

Poidebard 1878 október 12-én született Lyonban, Franciaországban. A többek között római kori színházáról ismert városból a törökországi Tokatba küldték tanulni a fiatalembert, miután 1897-ben belépett a jezsuita rendbe. 1910-ben szentelték pappá, majd a jezsuiták újonnan létrehozott örmény missziójában vett részt 1911 és 1914 között, ahol megtanult törökül és örményül. Az I. világháborúban káplánként és tolmácsként szolgált tiszti rangban a Közel-Keleten és a Kaukázusban. A háború után a Szovjet-Oroszországgal hadban álló Grúziába küldte a francia kormány, 1924-ben Bejrútba helyezték, ahol a légierő tartalékos alezredese lett.

Régészeti tevékenysége itt, az Oszmán Birodalom összeomlása után francia fennhatóság alá került városban teljesedett ki, pontosabban a Szír-sivatag szélén, ahol rendszeres repülései közben észrevette, ha a fény egy bizonyos szögben esik, akkor meg lehet figyelni a föld felszínéről alig látható, homokkal borított romokat is. Később ásatásokkal pontosítotat a levegőből tett megfigyeléseit. Elhatározta, hogy alaposan megvizsgálja a sztyeppe és a sivatag közti határzónát az egykori szíriai római limes területét. 1925 és 1932 között végzett kutatásai eredményét két máig használt fontos kötetben tette közzé: Les trace de Rome dans le désert de Syrie (1934) és a René Mouterde-del közösen írt Le limes de Chalcisban (1945).

Az első könyvben római kori erődök, határvárosok, utak képeiben gyönyörködhet az olvasó. Egy homokkal fedett, letűnt kultúra maradványaiban, amelyeket egy megszállott jezsuita pap mutatott be a csodálkozó tudományos világnak, míg a második könyvben a Római Birodalom legkeletibb határvidékének feltérképezését vállalta Poidebard. Ez a publikáció arra sarkalta a magyar származású brit keletkutatót, Stein Aurélt, hogy maga is hasonló kutatásokat végezzen Irak és Transzjordánia között 1938-39-ben.

Poidebard módszere a következő volt: miután körülbelül 300 méter magasságból feltérképezte a területet, leszállt és később ásatással azonosította be az objektumokat. E munka eredménye lett a Les trace de Rome dans le désert de Syrie két kötete. Így sikerült bizonyítania egy komplex katonai úthálózat és erődrendszer létezését a sztyeppe szélén, Szíriától keletre, amelyek a birodalom sikeres terjeszkedését mutatják Traianus korától Justinianusig. Leírta e hálózat szervezetét, illetve sikerült elkülönítenie a külső és belső határait.