Skócia: menni vagy maradni?

Alex Salmond skót kormányfő, a Skót Nemzeti Párt vezetője 2012 januárjában jelentette be, hogy Skócia 2014-ben referendumot tart az országrész függetlenné válásáról. David Cameron, Nagy-Britannia miniszterelnöke a skót elszakadás elleni hivatalos brit kampány nyitányaként elmondott beszédében akkor közölte, hogy minden lehetséges eszközzel küzdeni fog az Egyesült Királyság együtt tartásáért, ám a héten tett nyilatkozatában (ha a skótok igennel voksolnak az elszakadásra, akkor "Skócia és az Egyesült Királyság útjai örökre szétválnak") mintha már saját magát és az Egyesült Királyságot próbálta volna felkészíteni a legrosszabbra. A szekértáborok igazi nagyágyúkat, hírességek egész sorát vetették be az egyre durvuló kampány sikere érdekében, miközben a közvélemény-kutatók is vívják saját harcaikat - az ICM váratlanul nagy, 8 százalékpontos előnyt mutatott ki a függetlenségpárti oldalnak -, sokan a Skóciában állomásozó brit atomflotta helyzete és a nagyhatalmi státus elvesztésének lehetősége miatt aggódnak, a piac pedig bizonytalan, s egyelőre nem tudni, mi lesz a közös fizetőeszközzel vagy éppen a skót vizeken található olajmezőkkel. A kérdések sorát hosszasan lehetne folytatni, nem véletlenül nyilatkozott vasárnap Salmond úgy, hogy a népszavazás után másfél évig fog tartani a szétválási folyamat. Miközben a csatornán túl hetek óta mindenki már az urnazárás pillanatát várja feszülten, addig mi tekintsük át, hogyan jutott el Skócia a középkori függetlenségi harcoktól az 1707-es unióig és a referendum kiírásáig.

Róma, Bernicia, Alba

Skócia írott történelme a rómaiak hódításával kezdődött az időszámításunk szerinti 1. században. A Római Birodalom elsősorban a brit fősziget déli és középső részét, a mai Angliát és Walest foglalta el, de rövid időre Dél-Skócia egy része is római fennhatóság alá került. Az ettől északra fekvő területet a rómaiak Caledonia (Piktföld) néven ismerték, itt éltek a titokzatos piktek, a nyugati részen, a mai Argyllban pedig az Észak-Írországból származó gaelek rendezkedtek be.

A piktekkel folyó gyakori összecsapások következtében a rómaiak egészen a Hadrianus-falig vonultak vissza, majd a 4-5. századra teljesen elhagyták Skóciát. A római csapatok távozását követően négy nagyobb hatalmi központ alakult ki a mai Skócia határain belül: keleten a piktek, nyugaton a skótokként (scotti) emlegetett, gael nyelvet beszélő Dál Riata goidel királysága, délen a britonok strathclyde-i királysága (más néven Alt Clut), illetve délkeleten a germán népek közé tartozó anglik (anglius), Bernicia megalapítói. Kódolva volt egy évszázadokon át tartó hatalmi rivalizálás.

A feljegyzések szerint Bernicia első angol királya Ida volt, aki 547-ben került trónra. Unokája, Æthelfrith (593-616) 604-ben megszerezte Deirát, majd a két királyságot Northumbria néven egyesítette és kormányozta egészen 616-ban bekövetkezett haláláig. A 8. század végén Skócia sem térhetett ki az egész Európát végigfosztó skandináv harcosok, a vikingek hódítása elől, akik sorra létesítették támaszpontjaikat az északi partvidéken, a Shetland-, az Orkney-szigeteken és a Hebridákon. A folyamatos csatavesztések arra kényszerítették az évszázadok óta egymással rivalizáló pikteket és skótokat, hogy elássák a csatabárdot, s egyesítsék királyságaikat.

A törzseket a piktek uralkodója, Cináed mac Ailpín egyesítette 843-ban, aki a nemzeti legenda szerint I. Kenneth néven Skócia első királya lett. A magát a piktektől névleg is megkülönböztető Alba királyság azonban csak a 889-ben hatalomra kerülő II. Donald uralkodása idején jött létre: őt emlegetik az első 'rí Alban'-nak, azaz Alba királyának. Ekkortól kezdve terjed el a Forth és a Clyde folyóktól északra fekvő területek megnevezése, Scotia, azaz Skócia.

A következő évszázadok során Skócia egyre csak terjeszkedett, s határváltozásaiban mind hasonlóbbá vált mai alakjához. I. Malcolm és II. Malcolm skót uralkodók jó kapcsolatokat ápoltak Wessex angol uralkodóival, a carhalmi csatából győztesen kikerülő II. Malcolm pedig 1018-ban Northumbria egy részének leigázásával a Tweed folyóig - gyakorlatilag a mai határig - terjesztette ki birodalma határát. Még ugyanebben az évben elhunyt a strathclyde-i királyság uralkodója, s mivel nem volt örököse, a korona II. Malcolm unokájára, Duncanra szállt, aki 1034-ben Skócia királya lett.

William Wallace: függetlenség mindenáron

A normann hódítás Skóciára is hatással volt, ami azzal a hosszú távú következménnyel járt, hogy a királyság fokozatosan kezdett távolodni gael kulturális hagyományaitól. III. Malcolm Margitot, Anglia szász trónörökösének nővérét vette el, akinek a befolyása a kelta kereszténység befolyásának csökkenésével, s ezzel párhuzamosan Skócia normannizálásával járt. Anglia - részben házasságokkal - egyre nagyobb befolyásra tett szert a skót uralkodóházban.

A középkori Skócia virágkora I. Dávid idejére tehető. Dávid a leányágon feltételezhetően Árpád-házi leszármazott Skóciai Szent Margit és III. Malcolm skót király hatodik, és egyben utolsó gyermeke volt, Angliában nevelkedett, s családi kapcsolatai révén Angliában is az egyik legnagyobb földesúr volt. Hatalomra kerülését követően forradalmat hirdetett, a normannok uralta Angliához tette hasonlóvá az ország kormányzatát, lecserélte a skót elitet, s fontos szerepet játszott a feudalizmus skóciai megszilárdításában.

Fontos epizódja volt az angol-skót viszonyban I. Vilmos király uralkodása (1165-1214), aki miután 1174-ben angol fogságba esett, a falaise-i szerződésben elismerte az angolok fennhatóságát, gyakorlatilag hűségesküt téve az angol uralkodónak. Csak fiának, II. Sándornak sikerült (1214-49) helyreállítani és valamelyest megszilárdítani a skót uralkodók hatalmát belföldön és külföldön egyaránt.

Ezt követően viszonylag békés korszak köszöntött Skóciára. A 13. században az országnak sikerült megőriznie függetlenségét, ráadásul az 1237-es yorki szerződésben rögzítették Angliával közös határát. III. Sándor (és négy évvel később I. Margit norvég királyi hercegnő, skót királynő) 1286-ban bekövetkezett halálával azonban ismét kiújult a trónviszály - összesen tizennégyen pályáztak a megüresedett trónért. Hogy elkerüljék a küszöbön álló polgárháborút, a skótok A walesi bárdokból is jól ismert I. Edvárd angol királyt kérték fel döntőbíráskodásra, aki végül John Balliolt segítette a trónra - ő 1292-ben I. János néven lett király -, hatalmat biztosítva ezzel Angliának Skócia fölött.

Az időközben a franciákkal szövetségre lépő skótok azonban nem kértek a bábállamiságból, de az angol királyt sem kellett félteni: Edvárd 1296-ban letette a trónról Jánost, majd Skócia ellen fordította seregeit. A skótok egy évvel később William Wallace vezetésével felkelést indítottak. Az 1297-es Stirling Bridge-i ütközetben a William Wallace és az Andrew de Moray vezette skót erők legyőzték a túlerőben levő angolokat, ám az angol uralkodó Falkirknél (1298) visszavágott.

Ekkor Wallace-nak még sikerült elmenekülnie, ám 1305-ben az angolok fogságba került. A skót lovagot Londonba vitték, ahol a Westminster Hallban tartott tárgyalás során felségárulás vétkében bűnösnek találták. A tárgyalás után meztelenre vetkőztetve törték kerékbe a Smithfield Marketnél, ezután felakasztották, majd vízbe fojtották és végül lefejezték. A fejét lándzsára tűzve állították ki a London Bridge tetején, és felnégyelt testét Newcastle, Berwick, Stirling és Perth városainak kapuira tűzték ki elrettentésül.

Kivégzik a skót királynőt

A váltakozó sikerű harcok után Robert Bruce (I. Róbert) került a skót trónra 1306-ban (1306-1329). A II. Edvárd angol uralkodó seregei felett aratott bannockburni győzelme (1314) után megszilárdította hatalmát, majd Angliának az 1328-as northamptoni szerződésben el kellett ismernie a független Skócia létét. Még ezt megelőzően a skót vezetők 1320-ban kiadták a világ első írott függetlenségi nyilatkozatának is tartott, a skót identitás kialakulásában mérföldkőnek számító Arbroath-i Nyilatkozatot, amelyet a pápához intéztek Skócia nemzeti függetlenségének megvédése érdekében.

A harcok Róbert halála után újra kiújultak, az uralkodó fia, II. Dávid király (1329-71) a százéves háború (1337-1453) kitörésekor a franciák oldalára állt. II. Róberttel leányágon 1371-ben a Stuart-ház került trónra választás útján, amelynek sikerült stabilizálnia Skóciát. Ezt követően a 15. század végéig sűrű megszakításokkal ugyan, de nagyobbrészt béke honolt az országban.

I. Erzsébet és Stuart Mária

VIII. Henrik uralkodása alatt megromlottak az angol-skót kapcsolatok, az ország helyzetét pedig az anglikán, a skót református és a katolikus nézetek közötti feszültségek nehezítették. A nőfaló angol uralkodó a Rómával való szakítás után - hatalmát megszilárdítandó - felajánlotta lánya, Mária kezét V. Jakab skót királynak (1513-42), aki inkább a francia király lányát vette feleségül, tovább élezve ezzel az angolokkal szembeni ellentétet.

V. Jakab Anglia ellen vezette hadait, ám az angolok 1542-ben Solway Mossnál megsemmisítő vereséget mértek a skótokra, a király pedig néhány nappal később meghalt. Utódja hatnapos leánya, Stuart Mária lett. Miután a skótok dinasztikus házassági kísérlete zátonyra futott, Anglia 1547-ban újabb súlyos katonai vereséget mért Skóciára, a gyermek Máriát pedig Franciaországba menekítették, ahol rangjához méltó fogadtatásban, majd neveltetésben részesült.

1559-ben VIII. Henrik lánya, Erzsébet lépett Anglia trónjára. Stuart Mária nem ismerte el protestáns unokahúga jogát az uralkodásra, s ő is felvette az Anglia királynője címet. Ennél többet azonban nem tehetett: férje 1560-ban meghalt, a régensként Franciaországot kormányzó Medici Katalin pedig a hugenották lázadása miatt kiegyezett az angolokkal.

A csalódott Mária hazatért Skóciába. Az állandóan lázongó protestáns rendek gyanakvással tekintettek alig 18 éves, katolikus királynőjükre, neki mégis sikerült megszilárdítania hatalmát. Mária gondjai 1567-ben oldódtak meg, amikor kényelmetlenné vált, hatalomvágyó urát meggyilkolta Bothwell earlje. Mária nemhogy megbüntette volna a tettest, de három hónap múlva hozzáment feleségül. Ezzel azonban maga ellen fordította egész népét. A harmadik esküvőt a katolikus és a protestáns egyház is érvénytelennek nyilvánította, Máriát lemondatták 13 hónapos fia, Jakab javára, majd bebörtönözték.

Erzsébet nem tudta és nem is akarta őt trónjára visszasegíteni. Stuart Mária szabadulása érdekében eleinte kérvényekkel bombázta "kedves testvérét", majd egy összeesküvésbe bonyolódott, levelezését azonban elfogták és per indult ellene. A skót királynőt angol bíróság előtt, angol törvények alapján ítélték halálra, s Erzsébet - bár tartott a következményektől - végül engedélyezte a kivégzést, amit 1587-ben hajtottak végre.

A viharos 17. század

I. Erzsébet halála után, 1603-ban VI. Stuart Jakab skót király (Mária fia, aki 1567-től viselte a skót királyi címet) örökölte meg az angol trónt, amelyet I. Jakab néven foglalt el. A két királyság közül a déli lett számára fontosabb, ezt jelezte, hogy állandó székhelyét Londonba tette át. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az új király minden erőfeszítése ellenére ekkor még nem állt fenn unió a két állam között, csak a közös király személye - perszonálunió révén - "egyesítette" a két országot. Jakab azon igyekezete is kudarcba fulladt, hogy anglikanizálja a skót presbiteriánus egyházat

Utóda, I. Károly folytatta megkezdett vallásreformer tevékenységét, ami nem tette őt szimpatikussá a skótok előtt. Sőt már rögtön trónra kerülése előtt elásta magát a szemükben, ugyanis a felföldi hagyományoktól teljesen idegen, anglikán módon akarta megkoronáztatni magát. A pohár végül akkor telt be a skótoknál, amikor 1637-ben angol stílusú imakönyvet vezetett be északon: a kevésbé átgondolt intézkedés széleskörű zavargásokat, a református skótok heves ellenállását eredményezte.

A király liturgikus újításaival szemben 1638-ban Nemzeti Szövetségbe (Covenant) tömörült a nép, a glasgow-i gyűlésen pedig kizárták a skót püspököket az egyházból, amely ezt követően teljesen presbiteriánus bázison alapult. Károly végül fegyverrel akarta megoldani a krízist (püspökök háborúja), azonban seregei Newburnnél 1640 augusztusában vereséget szenvedtek, a skót csapatok pedig elfoglalták Észak-Angliát.

Az angol polgári forradalom (az angolszászoknál használatos elnevezés: három királyság háborúja) során  a kormányzó szerv Skóciában a Covenant maradt, saját hadsereget toborzott, amely a határokon belül a reformációt "hirdette". Az angol polgárháború során a londoni parlament a király ellenében katonai segítséget kért a skótoktól, amit meg is kapott. A Károly ellen sereget gyűjtő déliek szövetséget kötöttek a Covenanttal, a skót csapatoknak pedig nagy szerepük volt abban, hogy a rojalisták elbukjanak.

Eközben kezdetét vette a rövid polgárháború (1644-1646) is a Felföldön, ugyanis nem minden skót értett egyet a felszentelt király elleni háborúval, de végül elnyomták őket. Később mérsékelt skót presbiteriánusok a Carisbrooke várában raboskodó királlyal megállapodást kötöttek, amelynek értelmében ha segítenek a koronás főnek a harcokban, cserébe ő támogatni fogja Anglia presbiteriánus hitre térítését. A király kiszabadítására irányuló mozgalmat azonban elbuktatta Cromwell hadserege, amely a prestoni csatában legyőzte a mérsékelt irányzatot.

A skót kormányzat nem értett egyet a király - egész Európát megdöbbentő - 1649-es kivégzésével, és halála után szinte azonnal fiát, II. Károlyt ismerték el uralkodójuknak. Cromwell 1650-es északi inváziója azonban elsodorta ezen elképzelést: a későbbi lordprotektor 1650 szeptemberében Dunbarnál verte meg a skót sereget, majd pontosan egy évre rá az Észak-Angliát ellenőrzése alatt tartó skótokat győzte le Worcesternél. Skócia megszállt országgá vált, a Commonwealth irányítása alá került, elvesztette egyházának, kormányzatának és jogi rendszerének önállóságát, azonban a két állam egyesítése révén bejutott az angol piacokra.

Skócia ismét független

Cromwell halálát követően Skócia ismét független országgá vált, s a rend visszaállt: volt parlamentje, jogrendszere, önálló egyháza és egy királya, a skótok által már 1649-ben elismert II. Károly, aki nem kereste fel az északi országot, a parlament jóváhagyása nélkül, biztosokra támaszkodva uralkodott. A feszültség ismét fokozódott, ám a püspöki rendszer visszatérése tette be végleg a kaput a skótoknál - különösen a délnyugati országrészen, ahol erős volt a presbiterianizmus. Az 1679-ben kitörő lázadást a király törvénytelen fia, Monmouth hercege verte le a Bothwell Bridge-i csatában, amely után véres megtorlás kezdődött, az 1680-as évek első felét a mai napig "Killing Time"-nak hívják.

A skót parlament megnyitása

1685-ben meghalt II. Károly, a trónra öccse, II. (Skóciában VII.) Jakab került, aki továbbra sem hozta el a várva várt békét, ugyanis az állami kulcspozíciókba katolikusokat ültetett. Az új monarcha szintén figyelmen kívül hagyta a parlamentet, megtisztította a számára ellenséges elemektől a skót királyi tanácsot, amellyel egy, a római katolikusok számára szóló vallási toleranciát fogadtatott el.

Az angol és a skót alattvalók is abban a hitben ringatták magukat, hogy Jakab utóda leánya, Mária és férje, Orániai Vilmos, Hollandia helytartója lesz, akik mindketten protestáns hitűek voltak, így mikor 1688-ban a király csecsemő fiát, Jakab Ferenc Edvárdot nevezte meg örökösének, a perszonálunió mindkét államának lakói számára világossá vált: a királynak mennie kell. Az angolok hívására Orániai Vilmos 40 ezer fős sereggel érkezett a szigetre, ahonnan Jakab elmenekült, így az utókor által dicsőséges forradalomnak nevezett puccs vér nélkül zajlott le.

A skót parlament kimondta, hogy az uralkodó tettei következményeként veszítette el a koronát, ám az angolok ragaszkodtak azon jogi "kiskapuhoz", hogy menekülésével a király gyakorlatilag lemondott az uralkodói jogokról. Skócia felajánlotta Vilmosnak és Máriának a skót koronát, amelyet Vilmos az ország jogainak elismerésével elfogadott. A zűrös évszázadból tanulva a felföldiek - az angolokhoz hasonlóan - megkötötték az uralkodó kezét, visszatért a presbiterianizmus, illetve eltörölték a püspöki rendszert.

Habár a parlament nagyobb részét Vilmos támogatói töltötték meg, az elűzött Jakab hívei több fegyveres felkelést is kirobbantottak (jakobita felkelések). A lázadók mindenki nagy megdöbbenésére Killiecrankie-nél megverték Vilmos seregét, ám vezetőjük, Dundee gróf eleste után egy hónappal a "lefejezett" sereg megsemmisítő vereséget szenvedett a dunkeldi csatában. Miután Vilmos a trónra visszatérni kívánó Jakabot Írországban a boyne-i csatában 1690-ben végleg legyőzte, 1692-ben Glencoenál hatalmas vérfürdő vette kezdetét, amely után az összes felföldi klán Vilmos pártjára állt.

Unió Angliával

A 17. század utolsó évtizedét a gazdasági hanyatlás jellemezte Skóciában: a Baltikummal, valamint a Franciaországgal való kereskedelem visszaesett, amit súlyosbított a rossz termésátlag, illetve az 1651-es Navigation Act kereskedelmi korlátozásai. A "hét szűk év" megnevezéssel illetett helyzetből való kilábalást a Bank of Scotland felállításával próbálták megoldalni, azonban a századfordulóra kialakuló pénzügyi krízis és a gyarmati sikertelenségek miatt a csőd közelébe került Skócia.

Az ország 1,2-1,3 millió fős lakossága a 18. század elején még mindig igen szegény volt és szinte egészében a mezőgazdaságra támaszkodott. A vészterhes gazdasági időszak az ország északi részeinek éhínségéhez és elnéptelenedéséhez vezetett. A politikai unió, amely a 17. század során már többször is felmerült, politikailag és gazdaságilag is vonzó lehetőségeket rejtett magában, ráadásul az ország egyre jobban függött az Angliába irányuló szarvasmarha- és a textilexporttól.

1707. január 6-án a skót parlament történelmet írt: 110 tagjából 69 szavazott a Treaty of Unionra, vagyis az egyesülésre. Valójában ez egy gazdasági unió volt, a szerződés 25 cikkelyéből a legtöbb a Nagy-Britanniának nevezett új állam gazdasági kérdéseivel foglalkozott. A Képviselőház 513 tagjából 45 volt skót, míg a 190 fős Lordok Házában 16 északi ült. Ezek az arányok hozzávetőlegesen megfeleltek a két ország közti fejlettségbeli különbségeknek: Angliában ugyanis ötször többen laktak, mint délen, a gazdasági erejük azonban 36-szor nagyobb volt, mint a skótoknak. A valuta, az adózás, valamint a kereskedelmet szabályozó döntések London hatáskörébe tartoztak, a skót törvények azonban megmaradtak az angol jogrendszer mellett, ahogyan a vallási különállás is.

A 18. századtól rohamosan fejlődő angol gyarmatrendszer miatt hatalmas piacok nyíltak meg a skótok előtt, az egyesülést követő 150 éven belül Európa egyik legszegényebb államából Skócia egy gazdag és iparosodott országgá vált. A városok szédületes mértékben növekedtek, Glasgow a dohány- és cukorkereskedelem központjává, míg Edinburgh a skót felvilágosodás szellemi centrumává nőtte ki magát.