Az  1989-es  év  történetének  elbeszélésekor  bevett  módszer  a  korabeli  állambiztonság fennmaradt dokumentációjára támaszkodni, az eseményeket a szervezet nézőpontjából láttatni.  Az  esetek  többségében  szinte  kizárólag  csak  egy,  a  rendszerváltás  után „főbűnösnek”   kikiáltott   részlegre,   a   belső   ellenzékkel   foglalkozó   III/III. Csoportfőnökségre irányul a figyelem. Szakítva az ilyesfajta hagyományokkal, az alábbi sorokban a kádári titkosszolgálat kevésbé ismert területéről, a kémelhárításról lesz szó.

A III/II. szervezete és vezérkara

A  kémelhárítástól  ‒  nagy általánosságban  ‒ a  korszak  alkonyán  sem  vártak  el  mást,  mint a korábbi  évtizedekben:  vagyis  a  nyugati  kémek  felderítését,  leleplezését,  félrevezetését  az országhatárokon    belül,    illetve    úgynevezett    „támadólagos”    formában    külföldön.    A feladatlistában újat talán csak a fokozódónak ítélt terrorveszély kiiktatása jelentett. A  munkát országosan  a  Belügyminisztérium  III/II.  Csoportfőnöksége  koordinálta  tizenhárom  osztállyal és   egy   önálló   alosztállyal.   A   központi   apparátus   szakirányításával   az   egyes   rendőr-főkapitányságokon  is  működtek  kémelhárítók,  sőt  mondhatjuk,  hogy  a  belső  reakció  ellen dolgozó  III/III-asok  mellett  az  ő  tevékenységük  képezte  a  budapesti/vidéki  állambiztonsági munka  dandárját  (hozzájuk  képest  a  hírszerzők,  a  titkos  technikákat  alkalmazó  figyelők,  a lehallgatók,  a  levélellenőrzők  jóval  kisebb  létszámban,  a  katonai  elhárítók  pedig  egyáltalán nem képviseltették magukat a területi szerveknél).

Nem  véletlen  tehát,  hogy  a  főkapitányságok  III/II-es  beosztottainak  reszortja  igen sokrétű volt: ők végezték az illetékességi területükön élő azon külföldiek ellenőrzését, akikről feltételezték,   hogy   kémtevékenységet   folytathatnak (tudósítók,   ösztöndíjasok,   kutatók, oktatók,    mérnökök),    és    szemmel    tartották    a    lakosság    olyan    csoportjait,    amelyek kémszervezetek  potenciális  bázisaként  jöhettek  szóba  (például  a  német  ajkúak,  a  görög emigránsok).  Mindezeken  túl  biztosítaniuk  kellett  a  hadiipari  és  egyéb  titkos  objektumok (magyar és szovjet katonai egységek, kormányobjektumok) környezetét, a vasúti közlekedést, a  postát,  továbbá  az  államtitok-védelmet.  Megfigyelték  az  amnesztiával  hazatért  ellenséges tevékenységgel  gyanúsíthatókat,  vagyis  az  úgynevezett  Központi  Kémelhárítási  Adattárban szereplő beutazókat. Megelőző jellegű „operatív védelmet” biztosítottak a kiutazóknak, illetve feladataik  közé  tartozott  az  országban  tartózkodó  külföldiek  és  a  magyar  állampolgárok közötti „gyanús kapcsolatok” felderítése. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. ősz számában olvasható.