Rákosi ügynökei - az ÁVH nyolc éve

2013. szeptember 6. 11:16 Csernus Szilveszter

Hazánk történelmének egyik legsötétebb korszakát, a Rákosi-rendszert első helyen fémjelzi hírhedt politikai rendőrsége. Az először PRO, majd ÁVO néven tevékenykedő szervezetet hatvanöt éve, 1948. szeptember 10-i hatállyal szervezte át a Kádár János vezette kommunista Belügyminisztérium ÁVH-vá, azaz Államvédelmi Hatósággá.

Korábban

Aki nincs velünk, az ellenünk van

A II. világháborút követően azonnal nemzetközi kötelezettséggé vált Európa számos országában az antifasiszta intézkedések részeként a háborús bűnösök felkutatása és megbüntetése minden társadalmi rétegben. Még a főváros ostroma közben, miután Pestet a Vörös Hadsereg éppen „felszabadította”, 1945. februárjában létrejött a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO). A jogilag a BRFK alá rendelt (így csak budapesti hatáskörű) szervezet már ekkor túlmutatott az intézményi besorolásból eredő súlyán, amit erősített, hogy a belügyi tárcát a Magyar Kommunista Párt kapta meg. A kommunista intézmény a háborús bűnösök felkutatásán túl már kezdettől fogva kiterjesztette megfigyelési körét az akkori vezető, zömmel kisgazdapárti politikusokra is.

A szociáldemokratákat is megfigyelés alatt tartó politikai rendőrség 1946. októberétől már a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályaként működött tovább, hozzásorolva az eddig külön működő vidéki politikai rendőrséget is. A Rajk László belügyminiszter nevéhez kötődő név- és hatáskör változtatás után kezdi a köznyelv csak „ávósoknak” hívni a még rendőri egyenruhában működő pártkatonákat.

Az ÁVO feladatai közé ekkor már nemcsak a kommunistákkal szembenálló szemmel tartása volt, hanem besúgóhálozatuk bővülésével az egyházak, gazdasági vállalatok megfigyelése is feladatukká vált. Az „ellenség” körét már az úgynevezett hóhértörvény is tágasan értelmezte. A háborús múlton túl bűntettnek minősült már a „népek háború utáni békéjének megnehezítése” is. A legszűkebb pártvezetés továbbá magának vindikálta a jogot, hogy meghatározza, kit tart az állam biztonsága szempontjából ellenséges kategóriának, így azok köre fokozatosan bővült.

Egy 1953-as belügyminiszteri jelentés szerint ellenségnek minősült a volt arisztokratákon, tőkéseken, 1945 előtti hivatalnokokon és fasisztának bélyegzett pártok tagjain túl többek között az egyházi hierarchia tagjai, a háború utáni jobboldali pártok tagjai, a szociáldemokraták jobbszárnya, a Magyar Kommunista Pártból kizártak, a politikai bűncselekmények miatt elítélek hozzátartozói, vagy a kapitalista államok magyarországi képviseleteinek magyar alkalmazottai. Emellett nyilvántartottak mindenkit, akire ellenőrzött adat volt, hogy ellensége a népi demokráciának, vagy a múltban a munkásosztállyal szemben ellenséges tevékenységet folytatott. Ezek alapján Magyarország felnőtt lakosságának nagyjából egyötöde válhatott adott esetben a „nép ellenségévé”.

Ám nemcsak osztály, hanem etnikai alapon is megtalálák Rákosiék az ellenséget. Miután az „amerikai imperialisták láncos kutyája”, Tito a népi demokráciák ellensége lett, az állambiztonság nyilvántartásba vette a délszláv, vagy délszláv származású lakosságot is, bár ez utóbbi hisztériát Péter Gábor három év után megszüntette.

Mint ismeretes, a társadalom megtisztítása után az „élesedő osztályharc” jegyében a Párton belüli ellenség „lebuktatására” került a sor. A politikai rendőrség már jóval a Rajk-per előtt megkezdte saját gazdaszervén, a Magyar Kommunista Párton belül is kiépíteni informátorhálózatát. Erre egyrészt a sztálini belső tisztogatás előkészítése miatt volt szükség, másrészt a magát függetleníteni akaró Péter – aki nem egyszer saját kezébe is vette a gumibotot – igyekezett kompromittáló adatokat gyűjteni feletteseiről, akik karrierje útjában álltak. A belső szimatolás emellett a „pártmenedzsment” szempontjából is kapóra jött: Rákosinak mint pártfőtitkárnak előnyös volt, ha ugyanazon ügyről több szálon is tájékozódhatott.

következő oldal 1 / 5