Dobó István és társai hősies küzdelme bő 40 évvel hosszabbította meg a heves megyei magyar uralmat. A fővár talpon maradása persze nem tudta megakadályozni a török adószedést: 1570-ben már a vár kapujától néhány száz méterre lévő fürdőből is hasznot húztak az oszmánok, csapataik pedig a Bükk és a Mátra vonulataitól északra is rendszeresen megjelentek. Eger kitartása mindemellett rendkívül fontos volt: a keresztények innen adóztatták a Duna-Tisza-közi és Tiszán-túli területeket, a vár fedezte a felvidéki bányavárosokat és nem utolsó sorban fenntartotta a Magyar Királyság és Erdély kapcsolatát.

Talán ez utóbbi zavarta legjobban az oszmánokat, főképpen a tizenöt éves háború kirobbanása után, amikor a fejedelemség – a román vajdaságokkal együtt – kiszakadt a birodalom kötelékéből. Eger meghódításával a törökök éppen ezt a kapcsolatot igyekeztek meggyengíteni: 1596-ban maga III. Mehmed szultán vonult a vár alá. Nyáry Pál ugyan három hétig kitartott, ám a helyzet kilátástalanságát belátva október 13-án feladta az erősséget, az oszmán uralkodó pedig nem késlekedett sokáig: életre hívta az északnyugati határvidék negyedik tartományát – vilájetjét –, az egrit.

„Az török császár szintén úgy tudja Erdélynek Magyarországban való határit, mint szinte mi magunk” – írta Bethlen Gábor 1613-ban Thurzó György nádornak. Nos, a szultán figyelő szeme a mindenkori egri pasa volt. Védte az erdélyi vazallust az esetleges királysági támadások ellen, de rajta tartotta a szemét az erdélyi fejedelmeken is, akik a XVII. században gyakorta igyekeztek hatalmukat kiterjeszteni Felső-Magyarországra, vagy annak egy részére is. Bár ezen akciók a Porta érdekszférájának növekedését jelentették, de egyúttal kellemetlenek, sőt veszélyesek is lehettek, hiszen magukban hordozták egy nagyobb méretű Habsburg-oszmán konfliktus kirobbanásának lehetőségét.

Eger, mint oszmán karrierállomás

Az egri pasáknak volt tehát dolguk. Az első jelentős személyiség, a szolnoki születésű Bektas például immár budai pasaként a Bocskai-felkelés lebonyolításában – és végső soron Erdély újbóli bekebelezésében – vállalt jelentős szerepet. Kevéssel később, 1610-ben Szarhos („Részeges”) Ibrahim került a tartomány élére, aki összesen közel kilenc évet töltött itt (1610–1615, 1631–1634 között többször), s ezzel a vilájet leghosszabb ideig szolgáló pasájának számít. Egy ízig-vérig helyi kisdinasztia, a Memibegovics-klán sarja volt: apja – vagy esetleg nagyapja, nem tudjuk pontosan – jelen volt Pécs elfoglalásánál, ahol alapítványokat hozott létre. Maga Ibrahim Jakován, a középkori Diakováron épített máig is álló imahelyet, fia, Jakováli Haszan pasa pedig Pécsett emelt újabb dzsámit. Amellett, hogy a családnak volt egy baranyai központja, úgy tűnik Szarhos Ibrahim igyekezett északon is megvetni a lábát. Családja jó néhány tagja tűnt még fel az egri tartomány vezető köreiben: testvére, Halíl például maga is beglerbég lett (1619–1622 között), egyik fia pedig alajbégként szolgált, azaz ő vezette a tartomány javadalombirtokosainak hadseregét. De Ibrahim nevéhez fűződött az egri vár helyreállítása és talán az egyik várbeli dzsámi alapítása is. Pénze lehetett hozzá: nagy valószínűséggel maga is részt vett 1613-ban abban az Iszkender kanizsai pasa vezette vállalkozásban, amely Bethlen Gábort hatalomba segítette – és amely nem kis zsákmánnyal tért haza Erdélyből. A törökbarát erdélyi fejedelemmel valószínűleg ekkor alapozta meg hosszú távú, baráti kapcsolatát. 1623-ban ő vezette a Bethlen mellé rendelt török segélyhadat Morvaországba, 1633-ban pedig még mindig e kapcsolatra hivatkozva sikerült fiának, Haszannak megszerezni a kanizsai pasaságot. A történetnek persze árnyoldalai is voltak: 1615-ben éppen e kapcsolat miatt váltották le Eger éléről – s talán még börtönbe is vetették. A család azonban Ibrahim minden igyekezete ellenére sem gyökeresedett meg az északi végvidéken: Haszan inkább a baranyai alapítványokat erősítette tovább.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. nyár számában olvasható.