Weöres Sándor 1913-ban született Csöngén, és 1989-ben halt meg Budapesten. Édesapja leszerelt katonatisztként 1919 után Csöngén gazdálkodott. Édesanyja szerb polgári családból származott. Művelt, olvasott, több nyelven beszélő, zenét szerető nő volt, aki támogatta és táplálta fia költői tehetségét, ambícióját.

A gyermek Weöres Sándor szüleinek erősen különböző természete között vergődött. Édesanyja adta a nagyvonalú biztonságot, megértést, édesapja pedig a fiú számára teljesíthetetlen elvárásokat, frusztrációt. Ezek a gyermekkori élmények alakították személyiségét, gondolatainak irányát és mélységét, bölcsességét. Igazán szoros kapcsolata édesanyjával volt, de egész életében tisztelettel nyilatkozott édesapjáról is. 1934-ben, 23 éves korában így fogalmazta meg szüleihez való viszonyát a Hazatérés című versben: „Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád – / hogy megjöttem, fölhozta mégis / a legvénebb üveg borát. (…) Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz. / És az a csönd úgy kiabál. / Mintha az étel sótlan volna, / Mikor púpozva van a tál.”

A csöngei magányban

Egy-két éves korában a későbbi költő már rigmusokat hajtogatott (lásd: Fű, fa, füst című versét). Mint általában a gyerekek – mondja Weöres –, csakhogy nála ez a rigmusgyártás nem múlt el az eszmélkedéssel, hanem egyre gazdagodott, egyre tudatosabb és mívesebb lett. 15-16 éves korában már Bónyi Adorján közölte verseit és mutatta be a Pesti Hírlap hasábjain. Már honoráriumot is kapott írásaiért, s ebből a pénzből utazott Pestre, hogy az általa tisztelt és csodált nagy költőket felkeresse. Így találkozott Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal, Füst Milánnal, akiket mestereinek tekintett. Levelezése a kortárs nagyokkal, de barátaival is kifejezetten irodalmi levelezés, amelyben versírói tapasztalatairól, kísérleteiről számolt be. Nem csoda, hiszen csöngei magányában nem volt kivel megosztani gondolatait, erre a legalkalmasabb a levelezés volt azokkal, akiket szintén az irodalom, az alkotás érdekelt. Jószerivel ez az egyetlen téma, amely egész életében foglalkoztatta.
Doktori disszertációja is e témában készült A vers születése címmel. Meglepő, hogy a háború éveiben is mennyire kevés szót ejtett az átélt borzalmakról. Pécsről hazautazott szüleihez, hogy a nehéz időkben együtt legyen a család. Takáts Gyulának írta 1944. január 15-én: „Kérded, hogy miért jöttem el Pécsről (…) Egyik ok, amiért eljöttem, hogy sok megírni-való gyülekezett össze a fejemben, és ezt a csöngei magányban jobban létre tudom hozni, mint a pécsi mozgalmas életben. Másik ok, hogy a háború végét és az esetleg mutatkozó bajokat a szüleimnél akarom átevickélni: ha baj lesz, legyen együtt a család.”

Levelei megritkultak ugyan ebben az időszakban, de alig ejtett szót a család megpróbáltatásairól. Egy-egy mondatból tudjuk csak, hogy a házukba katonákat szállásoltak be, élelmük kevés, ruhájuk épp annyi, amennyi rajtuk van, de fő, hogy viszonylag egészségesek, s élnek, s örült, ha barátairól jó hírt hallott, hogy ők is életben maradtak. Fiatalon kötött barátságot Csorba Győzővel, Takáts Gyulával, Vas Istvánnal, Németh Lászlóval, Hamvas Bélával, s tanáraival: Pável Ágostonnal, Várkonyi Nándorral és Fülep Lajossal. Ezek a barátságok egy életre szóltak, levelezésük gazdag, noha a kapcsolattartás a fordulat éve után többekkel megritkult. A fiatalkori sűrű levelezés alábbhagyott. Ennek oka részint a magánélet fordulata: házasságkötés (Weöres Sándor 1947-ben vette feleségül költőtársát,Károlyi Amyt), részint pedig a politika alakulása, amely sokak sorsába beleszólt, a folytonos ellenőrzésekkel, cenzúrával meggátolta nemcsak a szépirodalmi művek kiadását, hanem az őszinte levelezést is. Hamvas Bélát például még az értelmiségi létformától is megfosztották, vidéken, raktárosként dolgozott.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. nyár számában olvasható.