Gergő diák. Holdfogyatkozás. Hol terem a magyar vitéz? Török gyűrű. Hold és a csillagok. A felsoroltak címváltozatok egy regényre. Noha mindegyik „ismerősen” cseng, ma már elképzelhetetlen lenne, ha minden idők legnépszerűbb magyar regénye ne az Egri csillagok címet viselné, azt, amellyel Gárdonyi Géza 1899 karácsonyán országhódító útjára indította a Pesti Hírlap hasábjain. A több mint 120 folytatást – 1300 kéziratoldalt – valósággal falták az olvasók, ahogy az 1901 tavaszán megjelent két kötetes mű is példátlan sikert aratott.

A diadalmas menetelés azóta is tart: a korokon és rendszereken keresztül megszámlálhatatlan kiadásban napvilágot látott mű – a 19 nyelvre való fordítást nem számolva – óvatos becslések szerint is a 4 milliós összpéldányszám körül tart, s 2005-ben (is) ez lett Magyarország kedvenc regénye. Az újabb és újabb nemzedékek kedvét még az sem vette el a Bornemissza Gergely és Cecey Éva szerelme köré szőtt történelmi nagyregénytől, hogy az Egri csillagok sok évtizede kötelező olvasmány az iskolákban.

A tettekre sarkallt divatgróf

Noha a regényt az irodalomtörténet manapság is inkább ifjúságiként tartja számon, a szerző és kiadója egykoron a kalandra, történelemre éhes felnőtt olvasókra kacsintott, mi több, az írót hozsannázó kritikák – talán a fanyalgókat is ellensúlyozandó – igen hamar a „magyar Homérosz” epitheton ornansát ragasztották Gárdonyira. A túlcsorduló rajongásban alighanem szerepet játszott az is, hogy tőle, a századforduló igen termékeny, ám irodalmi téren komolyan nemigen vehető zsurnalisztájától nem várt senki fajsúlyos munkát. Berobbanása csodálkozást és meglepetést keltett. A harmincas éveire a győri, a szegedi és aradi redakciókban az újságírás minden csínját-bínját kitanuló Gárdonyi 1891-ben került Budapestre, a Magyar Hírlap című napilap szerkesztőségébe. Ekkorra már a korabeli lektűr, a népieskedő adomázás valamennyi fortélyát is elsajátította. Győrben például Divatgróf címmel ír a helyi színtársulatnak, enyhén szólva is kétes színvonalú bohózatot. Pesten pedig könnyed kezű újságtárcákkal és paperback kötetekkel is (ez utóbbit akkortájt az árusítás módjával jellemezve keresztelték el ponyvaregénynek) szórakoztatta a nagyérdeműt. Yang A. dr. álnéven „A szerelem titkai”-ba engedett bepillantást, máskor, Nemeskéry Sándorként „Parlamentünk jeles figurái”-t figurázta ki. Korának jellegzetes (fél)irodalmi figuráit teremtve meg, szakmányban gyártotta Göre Gábor kisbíró és Durbints sógor-történeteit. 34 éves volt, amikor utolérte – ahogy később fogalmazott – a „skriblerségtől való megcsömörlés”, amikor az a felismerés, miszerint „az újságíró előbb mártja meg a tollát, és csak azután gondolkodik, ezzel szemben az író előbb gondolkodik, és csak azután nyúl a tollhoz” tettekre sarkallta. E megvilágosodás mellett a rosszul sikerült házasságából való menekülésének is szerepe lehetett abban, hogy két fiát magához véve addigi baráti körét – így írói ideáljainak, Jókai Mórnak és a könyvei előszavát olykor jegyző Mikszáth Kálmánnak a társaságát is – elhagyva Egerbe költözött, s attól kezdve onnan teljesítette az újságokkal kötött mind exkluzívabb szerződéseiből reá háruló kötelezettségeit. Nem is akármilyen tempóban: egyik legmeghittebb barátja – az utókor által ma inkább már csak a Karinthy Frigyes paródiájából ismert költő –, Szabolcska Mihály szerint Gárdonyi egy nap akár két novellát is postára adott. A szorgalom kezdett beérni, 1898-ban Az én falum címmel két kötetbe gyűjtött írt realista elbeszélései nyomán a Petőfi Társaság tagjai sorába választják.

Egyik kiadója az olcsó és népszerű könyveket, folyóiratokat dömpingelő (de azért nem mellesleg a fiatal írók seregének is lehetőséget nyújtó) Singer és Wolfner 1897. október 30-án újabb szerződést kötött Gárdonyival egy, „a törökkort felidéző” folytatásos kisregényre, amelyet a Herczeg Ferenc főszerkesztette Új Idők című hetilapban azon nyomban be is harangoztak. Gárdonyi – miközben teljesíteni igyekezett egyéb, tárcaírói penzumát és novellaígéreteit – a szokásos rohamtempójában rótta a kéziratoldalakat, ám a 135. oldalnál elakadt. „Nem tudom folytatni!” – véste be lemondóan a számára is szokatlanul keserű tényt naplójába 1897. december 9-én.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. nyár számában olvasható.