Sebesültek és halottak '56-ban
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc eseményeinek történetét már sokan feldolgozták, megírták, elsősorban a politikatörténetre koncentrálva. Alig akad azonban olyan munka, amely szociális és egészségügyi szempontból közelítene a témához. A dolgozat célja elsősorban az, hogy ráirányítsa a figyelmet az 1956-os forradalom történetének egy kevéssé feldolgozott részére, az egészségügyben dolgozó orvosokra, ápolókra, kórházakra és klinikákra.
Siralmas állapotban az orvosképzés
Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom az egészségügyet a második világháború óta először, új helyzet elé állította, hiszen intézményrendszere a háborús károk helyreállítása óta eltelt közel egy évtizedben szinte semmit sem fejlődött. Nem építettek új kórházakat, nem fejlesztették az egészségügyi műszerparkot, az infrastruktúrát, az orvostársadalmat elzárták a külvilágtól, a személyzeti politikában pedig előtérbe került a kontraszelekció. Igaz, jelentős változások is történtek, hiszen megváltoztatták az 1945 előtt jól működő több-biztosítós társadalombiztosítás rendszerét, államosították a kórházakat, gyógyszertárakat, mindenkire kiterjedő szociálpolitikát folytattak a szociális gondoskodás átfogó rendszerének kialakításával.
A kormány hangzatos jelszavaival és ígérgetéseivel ellentétben az ország közegészségügye, gyógyszerellátása és orvosképzése siralmas állapotban volt. Elhanyagolták az egészségügyi ellátást, törvénytelenségeket követtek el neves orvosok ellen, visszaélések történtek a kutatásokkal kapcsolatban, a szűklátókörű, ostoba és elfogult importpolitika pedig lehetetlenné tette a modern nyugati gyógyszerek behozatalát. Ugyanakkor elitkórházakat hoztak létre, amelyeknek mindennemű szükségletét kielégítették, míg sok más kórház - köztük az egyetemi klinikák is - ellátásban és műszerben hiányt szenvedtek.
A Népszava 1956. október 23-án megjelent számában Az egészségügy legégetőbb problémái és az egészségügyi dolgozók rehabilitációja című cikkében az orvos-egészségügyi szakszervezet kibővített elnökségi ülésén Román József egészségügyi miniszter elemezte az egészségügy helyzetét és javaslatokat tett megoldásukra. A cikk tudósítása a résztvevő egészségügyi dolgozók véleményét is ismertette.
Eszerint: tisztázatlan az egészségügy helyzete a népgazdaságban, hiszen az elmúlt időszak politikája és gazdasági hibái következtében háttérbe szorult a dolgozók növekvő egészségügyi igényeinek kielégítése, az egészségügy tervszerű, a népgazdaság egyéb ágazataival arányos fejlesztése. Veszélybe került a nagy múltú, nemzetközi viszonylatban is elismert magyar orvostudomány jövője. Ezek a gondok és megoldatlan problémák is hozzájárultak ahhoz, hogy az 1956-os események váratlanul és felkészületlenül érték a magyar kórházakat, klinikákat, hiszen sem személyi, sem anyagi téren nem voltak felkészülve a háborús helyzethez hasonló sebesültáradatra. Ez megmutatkozott abban is, hogy a harcok kezdetén a kapkodás volt a jellemző, s idő kellett, amíg a kórházak helyzete konszolidálódott, ellátásuk javult, ami lehetőséget teremtett arra, hogy megbirkózzanak az előttük álló, előre nem látott feladatokkal. A kezdeti nehézségeken túljutva azonban a kórházak hivatásuk magaslatán álltak és példát mutattak helytállásból.
A kórházi jelentések többsége átfogó képet nyújt az akkori kórházi viszonyokról, ezért is egyedülállóak a korabeli magyar történelem forrásainak közegében. A jelentésekből nem csupán a kórházak életének mindennapi nehézségeit, ellátási gondjait ismerhetjük meg, hanem mindazokat a tanulságokat, amelyek révén a magyar egészségügy helyt tudott állni a forradalom napjaiban.
Csak példaként említhetjük, hogy az Egészségügyi Minisztérium, az Országos Mentőszolgálat és a Vérellátó Központ miként oldotta meg a váratlanul fellépő, előre nem látott feladatokat a sebesültek felderítése, kórházba szállítása és elhelyezése, valamint a gyógyító- és betegellátó munka terén. A források tájékoztatnak a kórházak személyi problémáiról, ellentéteiről, képet kaphatunk a főváros közegészségügyi- és járványügyi helyzetéről, a betegrendelések megszervezéséről, a vérellátás gondjairól vagy az óvórendszabályok alkalmazásáról. De szembesülhetünk mindazokkal a negatív és a gyógyító munkát hátráltató körülményekkel is, amelyek nagymértékben befolyásolták, vagy gátolták a kórházak munkáját, ugyanakkor tanúi lehetünk a kórházak egymás közötti összefogásának, az emberi áldozatvállalás szép példáinak.
Külön foglalkoznak a források a betegfelvételi adminisztrációval, a kórházépületeket ért károkkal, a víz-, villany- és gázszolgáltatással, a gyógyszer-, kötszer- és vérellátással, a lakosság és a vöröskereszt segítségadásával, a sebesültek és halottak létszámával, amelyet naponta statisztikaszerűen elkészítettek, valamint a légóintézkedésekkel. A katonai kórházak külön kitérnek a politikai hangulat jellemzésére, érintik az elöljárókkal, a szovjet és egyéb katonai szervekkel való kapcsolatot, valamint értékelik, hogy milyen harcászati és szervezési tapasztalatokat vonhatnak le a forradalmi eseményekből, hiszen véleményük szerint: „Túlzás lenne az 1956. október-novemberi eseményeket háborús cselekményeknek nyilvánítani, mégis volt azokban sok olyan vonatkozás, amelyből háborúban is értékesíthető tapasztalatokat vonhat le egy katonai egészségügyi intézmény."
A jelentések készítőit a forradalom napjaiban olyan nagymennyiségű információ-áradat érte, amelyeknek hitelességét az események egymást követő gyorsaságában és forgatagában nem mindig tudták ellenőrizni, így felhasználásuk a tévedés lehetőségét is magában hordozta. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e dokumentumok szerzői közvetlenül is átélték a forradalom eseményeit, így a beszámolók objektivitását, hangvételét befolyásolták az általuk látottak, hallottak és politikai meggyőződésük. Többségüket azonban hitelesnek és reálisnak kell elfogadnunk, különösen a katonai kórházak esetében. Utóbbiak általában naplószerű jelentéseket írtak, míg a polgári kórházak nem minden szempontra tértek ki egységesen, így hosszúság és tartalom tekintetében nagymértékben eltértek egymástól. A polgári kórházaknál előfordultak több oldalas jelentések, de voltak féloldalasak is. Néha kissé szépítettek, kozmetikáztak a helyzeten, máskor pedig szűkszavúan csak a konkrétumokat említették, ennek ellenére megállapítható, hogy tükrözték az akkori helyzetet.
Az egészségügyi miniszter intézkedései
A Nagy Imre kormány 1956. október 26-án kinevezett egészségügyi minisztere, Babics Antal orvosprofesszor - elsősorban a harcok miatt - mindössze kétszer tudott bemenni hivatalába. Az egyik ilyen alkalom 1956. november 1-jén volt, ekkor két ügyben intézkedett. Az elsőben a Minisztérium valamennyi dolgozóját, a másodikban pedig a Minisztérium közvetlen felügyelete alá tartozó valamennyi intézményt tájékoztatta arról, hogy 1956. október 31-én létrehozták és megválasztották az Egészségügyi Minisztérium Ideiglenes Forradalmi Tanácsát.
Kérte a minisztériumi és egészségügyi dolgozókat, hogy gondoskodjanak a harcok következtében sérültek leggondosabb egészségügyi ellátásáról, valamint a lakosság egészségügyi ellátásának folyamatos megszervezéséről. Felhívta a dolgozók figyelmét az egészségügy ütőképességének megtartására, az épületkárok helyreállítására és az egészségügyi intézmények működésének zavartalan biztosítására. Végül jelezte, hogy a rendkívüli események következtében szükségessé váló feladatok végrehajtásához szükséges további intézkedéseket folyamatosan fogja kiadni. Ma már tudjuk, hogy további intézkedéseinek kiadására - a szovjet csapatok bevonulása miatt - már nem kerülhetett sor.
Az Egészségügyi Minisztérium elsőrendű feladatának tartotta a járványveszély elhárítását. Ennek érdekében a napilapok hasábjain tájékoztatást adott a közegészségügyi helyzetről, és kérte a főváros lakosságának együttműködését és öntevékeny segítségét a szemét és hulladék eltakarításában, valamint azt, hogy a karhatalmi szervek ne akadályozzák a Köztisztasági Vállalat munkáját.
Több forrás elemzi is a főváros közegészségügyi- és járványügyi helyzetét. Annak ellenére, hogy nincs járvány a fővárosban, szükséges a legszigorúbb előírások betartása, így a köztisztaság megőrzése mellett nagy hangsúlyt kell fektetni az egyéni tisztaság követelményeinek szigorú betartására is. Ennek érdekében megnyitották a főváros közfürdőit, és amennyiben igény jelentkezik, szükségfürdőket is kijelöltek több kerületben. A jelentés megállapította, hogy a főváros járványügyi helyzete kielégítő, hiszen a fertőző betegségek nem haladják meg a szokásos előfordulási szintet, vagy lényegesen kisebb számban fordulnak elő.
Becslések, számok
A Kádár kormány 1957-ben kiadott Fehér Könyve szerint 11 milliárd Ft volt a veszteség és anyagi kár, ebből egy milliárdot okozott a rombolás. Akárcsak az anyagi károk nagysága, az áldozatok és sebesültek száma is jelentékeny volt. A forradalom alatti veszteségekről és károkról kiadott hivatalos magyar adatok lehetővé teszik ezek felbecsülését.
A Központi Statisztikai Hivatal folyóirata, a Statisztikai Szemle 1990. októberi számában közölte az Eltűnt statisztikák nyomában című reprint-rovatában az egykor „Szigorúan bizalmas"-nak minősített jelentések közül az egyik legérdekesebbet: Az október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatos sérülések és halálozások című kiadványt. A füzet mindössze húsz oldal terjedelmű,, és 1957. május 15-én adták ki, 100 példányban. A jelentés szerint „Az állami egészségügyi szolgálat 1956. október 23-tól az év végéig (tehát 1956. december 31-ig) közel 20 000 harci cselekmény következtében megsérült személyt részesített kezelésben. Az ellátott sebesülteknek 61%-a kórházi ápolásra szoruló fekvőbeteg volt. A kórházban ápoltak 8%-a meghalt." A jelentés vizsgálta a halálozások területi alakulását, amely szerint az 1956. október 23. és 1957. január 16. közötti időszakban „az október 23-ai és az azt követő eseményekkel kapcsolatban" Budapesten 1945, vidéken 557 volt az elhunytak száma.
Ha ezeket az adatokat összevetjük egy - a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban őrzött - a Belügyminisztérium Országos Rendőrkapitányságának 1957. december 8-án készített kimutatásával, akkor a fővárosi kórházak, klinikák, rendelőintézetek, valamint az ideiglenesen berendezett vöröskeresztes intézmények és segélyhelyek a tárgyidőszak alatt (vagyis 1956. október 23-tól november 2l-ig) 11 449 sebesültet láttak el, ebből meghalt 559 fő. A Fővárosi Temetkezési Vállalat kb. 1200 halottat temetett el.
A szám nem végleges, hiszen ehhez a számhoz még hozzávetőleges adatok járulnak, mégpedig a köztereken eltemetettek, akiknek számát 4-500 főre becsülték, és az október 23-tól október 26-ig a temetőkben magánszemélyek által eltemetett mintegy 200-300 fő. Vagyis a halottak száma a magasabb becsült adattal 2559 fő, de ha az alacsonyabb becsült számot vesszük alapul, akkor is 2359 fő halt meg 1956. október 23-tól november 21-ig. Ez pedig nem tér el nagymértékben az Egészségügyi Minisztérium által becsült 1400 főtől.
Ezek alapján a budapesti kórházakban, klinikákon és rendelőintézetekben 10 709 sebesültet láttak el, ugyanakkor a kórházakban 344 fő, a Pest megyei Tanács kórházaiban 43 fő, az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó intézményekben 42 fő, a MÁV kórházban 8 fő, a Klinikákon 127 fő, a rendelőintézetekben pedig 43 fő halt meg. Tehát összesen 607 fő halálozott el. Kirívóan magas számadat szerepel a Péterfy Sándor utcai kórháznál, ahol a 280 ellátott sebesültből 121 fő meghalt. Feltételezve, hogy az 1956. december 19-én keltezett összesítés pontos, mégsem vethető össze a korábban tárgyalt forrásokkal, mert nem tudni, hogy hány, a harcokban elhunyt személy nem került kórházba.
A Statisztikai Szemle közlése alapján - hónapok szerinti bontásban - Budapesten október 23-31. között 757, novemberben pedig 926 fő halt meg a harci cselekmények következtében. Megállapíthatjuk, hogy novemberben sokkal többen haltak meg, mint október 23-31. között, ami arra utal - beleszámítva a kórházi kezelés közben napokkal később elhaltakat is -, hogy a szovjet csapatok november 4-ei támadása után az ellenállás feltételezhetően legalább annyi áldozatot követelt, mint a forradalom mozgalmas októberi napjaiban.
Az 1956. december 23-án az Országos Rendőrkapitányságnak készült jelentés beszámol egy nagy (Péterfy Sándor utcai kórház), egy közepes (Sportkórház) és egy akkor még kis ágylétszámú kórház (Margit kórház) munkájáról, mégpedig a naponként beszállított és ellátott sebesültek számát közölve. Az adatok elemzése alapján arra lehet következtetni, hogy a sebesülések napi száma, mennyisége a helyi harcok hevességétől függött, másrészt azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy a legtöbb sebesülés és haláleset 1956. október 24-én, 25-én és 26-án következett be, ekkor érte el csúcspontját, majd fokozatosan csökkent.
November 5-én, 6-án és 7-én ismét emelkedő tendenciát mutatott a szovjet csapatoknak a forradalmi fegyveres csoportokkal vívott harca miatt, majd ezután, az élet normalizálódásától függően, állandóan csökkent. Már a jelentés is leszögezi, hogy csak hozzávetőleges képet tudnak adni a valóságos helyzetről, mivel a nyilvántartásokat az októberi zűrzavaros időkben nem vezették pontosan. Másrészt sok könnyű sebesültet nem vettek nyilvántartásba, mivel ők elsősegélynyújtás után elhagyták a kórházakat. Csak a Bakáts téri és a Szövetség utcai kórház közölte az ambulánsan ellátott sebesültek számát is.
A kórházak nem voltak felkészülve
Az Egészségügyi Minisztérium 1956. október 30-án keltezett, nem teljes kimutatása a budapesti kórházakba felvett sérültekről részletes számadatokkal és a gyógykezelés helye szerint mutatja be, hogy az egyes budapesti kórházakban, klinikákon hány személyt láttak el. A kimutatás szerint 3314 főt kezeltek nyolc nap alatt. E kimutatás alapján legtöbb sebesültet a Központi Honvéd Kórházba szállítottak (407 fő), míg további három kórházba - a 2. számú Sebészeti Klinikára, a Péterfy Sándor utcai kórházba és a Pest megyei Semmelweis (Rókus) kórházba - megközelítően ugyanannyit, 400-400 főt. Nem tudni mi okból, de külön jelezték a sebesült szovjet katonák kórházi elhelyezését is. Kezdetben a katonai kórházakba vitték, de miután ezek megteltek, a polgári kórházak is fogadták őket (a MÁV, a VIII. kerületi Alföldi utcai, a János kórház, valamint a Sebészeti Továbbképző Klinika).
A polgári kórházak összesítő jelentései között az alábbi kórházak szerepelnek: a Margit kórház, a Rókus és a Vas utcai kórház, a MÁV kórház, a Fehér Kereszt kórház, a Péterfy Sándor utcai kórház, a Rabkórház, a Koltói Anna Baleseti kórház, a Bakáts téri kórház, a Kun utcai égési sebesülési kórház, az 1. sz. Sebészeti Klinika és Szent János kórház, a 2. sz. Sebészeti Klinika, az Amerikai úti Idegsebészeti Klinika, a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet, a Szövetség utcai Kórház és Rendelőintézet és a Trefort utcai SZTK rendelő, de itt mutatjuk be az Országos Mentőszolgálat működését a harcok alatt, valamint Drexler Miklós miniszterhelyettesnek, az egészségügy helyzetéről készített jelentését is.
Az 1956. október 23-án kitört forradalom időszakában a civil és katonai kórházak elsőrendű és legfontosabb feladata a tömegesen érkező sebesültek szakszerű orvosi kezelése, kórházi elhelyezése és ellátása, valamint a fegyelem betartatása volt. Ennek érdekében a kórházak ügyeleti szolgálatát megerősítették, megszervezték a kórházak védelmét, több kórházban járőrszolgálatot szerveztek, forradalmi tanácsot választottak, a katonai kórházakban pedig rendkívüli szabályokat léptettek életbe, bár riadót nem rendeltek el. A jelentések többségéből egyértelműen kiderül, hogy az egészségügyi intézményeket a forradalom kirobbanása minden előkészület nélkül, meglepetésszerűen érte, hiszen többségük nem volt felkészülve a váratlan háborús helyzetre. Így - elsősorban a férőhelyhiány miatt - a fegyveres harcok első napjaiban sem a katonai, sem pedig a civil kórházak nem tudták a sebesülteket fogadni.
A kórházak nagy részében szinte 90%-os volt az ágykihasználás, tehát kevés üres ágyat tudtak rendelkezésre bocsátani. Ebben a helyzetben a katonai kórházak siettek a széthullott polgári egészségügyi szolgálat segítségére, hiszen segítséget nyújtottak a közvetlenül a harcok kereszttüzében lévő és túltelített polgári kórházaknak (Rókus kórház, 1. és 2. számú Sebészeti Klinika), a sérültek átszállításában az üres budai kórházakba, valamint a felgyógyult betegek hazajuttatásában. Így a polgári kórházak képessé váltak a nagyszámú sebesült fogadására.
Mindezen feladatok mellett a katonai kórházak átvették Budapest déli részének mentőszolgálatát, így tehermentesítették az Országos Mentőszolgálatot, vért, gyógyszert és egyéb egészségügyi anyagokat juttattak azokra a klinikákra, amelyeket a polgári szervek nem mertek vagy nem tudtak megközelíteni a harcok alatt. Ellátták az óvóhelyre tömörült és zsúfoltan elhelyezett lakosság higiénés szolgálatát, tejet juttattak a környező polgári lakosság csecsemőinek, körzeti orvos hiányában pedig segítséget nyújtottak a polgári lakosság egészségügyi ellátásában, még a kórház profilján túlmenően is (pl. császármetszés, AB befejezése stb.).
Hogy mennyire nem voltak felkészülve a kórházak a váratlan eseményre, bizonyítja az is, hogy a harcok kitörésekor a kórházakban csak a napi szolgálatot ellátó orvosok, ápolók és az őrszemélyzet tartózkodott. A kórházak működését szerfelett megnehezítette, hogy a harcok kezdetekor az egészségügyi intézmények személyi állományának kb. egyharmada a közlekedés hiánya miatt nem jelent meg munkahelyén. A város távolabbi részein és a vidéken lakók később jelentkeztek munkahelyükön, bár voltak, akik a hozzájuk legközelebb eső segélyhelyre mentek dolgozni. A hiányokat önként jelentkezett medikusok és polgári személyek pótolták, így tudták csak a kórházak, klinikák működőképességét fenntartani. Külön problémát jelentett, hogy a közlekedési nehézségek és a mozgási korlátozottság (pl. kijárási tilalom) miatt előállt helyzetben a kórházi dolgozók túlnyomó többsége bentlakóvá vált, ezért gondoskodni kellett elhelyezésükről, élelmezésükről is.
A személyi állományon kívül a kórházak gépkocsival való ellátása is kívánni valót hagyott maga után. Bár egy részük saját betegszállító gépkocsival rendelkezett, mégis akadtak olyan kórházak, amelyeknek a hordágyon kívül semmilyen szállító eszközük nem volt, így csak a mentőkre hagyatkozhattak, pl. a Margit, a Rókus és a Péterfy Sándor utcai kórházak esetében. A problémákat megoldandó, a Péterfy Sándor utcai kórház környékéről pl. 25 személy- és tehergépkocsi jelentkezett a kórházba szolgálattételre. Ők bonyolították le a sebesültszállítást,, valamint az élelmiszer- és kötszerutánpótlást. Egyes kórházak saját teherautóval rendelkeztek, pl. a Koltói Anna Baleseti Kórház vagy a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet, de ezeket sebesültszállításra nem, csak anyag- és élelemszállításra használták. Volt olyan kórház is, amely ugyan rendelkezett saját gépkocsival, de az működésképtelen volt, ekkor is a mentők végezték a sebesültszállítást.
Sokszor tüzet nyitottak a mentőkre is
Az Országos Mentőszolgálat a forradalom kitörésének időpontjában - a közölt források alapján - hatvan mentőautóval rendelkezett. A harcok megindulásakor a Fővárosi Autóbuszüzem tíz autóbuszt bocsátott a mentősök rendelkezésére, ugyanis bebizonyosodott, hogy a mentőszolgálat mentőkocsiparkjának és személyi állományának száma elmaradt a hirtelen fellépő igényektől. A mentőállomások elegendő üzemanyagkészlettel rendelkeztek, de ezt kiegészítette az Egészségügyi Minisztérium üzemanyag-kiutalása is. A szállított sebesültek létszámát sem lehet pontosan megállapítani, mivel a kivonulások száma nem volt azonos a sebesültek számával.
A harcok alatt a mentők nem vezettek adminisztrációt. A Markó utcai központ egyben mentőkórházként is működött. A mentősök mentették a sebesülteket, közben kapcsolatot teremtettek és információkat szereztek az események menetéről és tájékoztatást adtak a kórházaknak. A harcok alatt elterjedt, hogy a mentősök fegyvert és lőszert szállítanak az ÁVH részére, ezért sokszor tüzet nyitottak a mentőkocsikra. Több kocsit összetörtek, többe belelőttek, mások megsérültek vagy találatot kaptak. Ezzel a megfogyatkozott gépkocsiparkkal már nem tudtak eleget tenni minden hívásnak. Előfordult, hogy géppisztolysorozatot engedtek a szállító mentőkocsiba, közben számos polgári és fegyvertelen személyt megsebesítettek. A mentőorvosok közül sokan megsérültek, többen meghaltak.
Az állandóan érkező és súlyos sebesültek elhelyezése miatt a kórházak igazgatói késedelem nélkül intézkedéseket hoztak a helyzet megoldására. Megkezdték a műtők és sebészeti osztályok kiürítését, a betegek közül azokat, akiknek állapota ezt megengedte, hazaküldték, a további gyógykezelésre szorultakat pedig más osztályokra, pl. ideg- és elmeosztályra helyezték át. A kórházak főbejáratainál ún. átvevő-elosztó részleget állítottak fel, hogy a beérkező sebesültek kórházi felvételi teendői alól a működő osztályokat és a műtőket tehermentesítsék. A felvételi részlegből sebesültszállítók hordták fel a sebesülteket a sebészeti osztályra. Rendbe hozatták a pincéket, megkezdték a légófelszerelések ellenőrzését.
A harcok megindulásakor az első sebesültek már október 23-án, az éjszaka folyamán jelentkeztek. A polgári kórházak összesítő jelentései szerint a Rádió körüli harcok legelső sebesültjeit a Trefort utcai SZTK rendelőbe szállították, mint legközelebbi kötözőhelyre. Bár a rendelőintézet nem rendelkezett kórházi berendezéssel, és a harcok alatt a sebesültek befogadására és elhelyezésére csak szükség esetén volt alkalmas, jelentősége mégis nagy volt, mivel alig 50 méter távolságra feküdt a Rádió Bródy Sándor utcai épületétől. Október 23-án és 24-én a sebesültek száma a rendelőintézetben az ezer főt is meghaladta.
A Rádió körüli harcok további sérültjeit már este 8 órakor beszállították a Rádióhoz legközelebb eső Vas utcai (Balassa János) kórházba, a harcok kiterjedésével 21 órakor a Rókus kórházba, 21.30-kor pedig az István kórházba, majd 22 órakor a Péterfy Sándor utcai kórház is fogadta a sérülteket. 22.30-kor a Baross utcai 2. számú Sebészeti Klinikára is kerültek lőtt sebbel sérültek. A Kilián-laktanya sebesültjeinek egy részét 23 órakor az Üllői úti 1. sz. Sebészeti Klinikára vitték. Ez a klinika fekvésénél fogva a legvéresebb harcok középpontjába került. A súlyos sebesülteket mentővel vagy hordágyon szállították, a könnyebb sérültek egy része gyalog vagy segítséggel kereste fel a kórházakat, másokat magán-gépkocsikon vagy oldalkocsis motorkerékpárokon vittek.
Október 24-én a kora reggeli órákban a többi kórház, köztük a MÁV kórház is fogadta a sérülteket. A Tűzoltó utcai Fehér Kereszt kórház is a harci események tüzébe került, mivel közvetlenül a Kilián-laktanya háta mögött helyezkedett el. A laktanyából nem szállítottak kórházba sebesülteket, mivel a Kilián-laktanyában önálló kötöző- és segélyhely, valamint műtő működött. A sérültek elsősorban a Nagykörút-Üllői úti harcokból kerültek ki. A kórház, elsősorban, mint kötözőhely működött, mivel kis befogadóképessége miatt minden férőhelyet igénybe vettek, és mint gyermekkórház, ágyaik sem voltak alkalmasak felnőtt betegek, illetve sebesültek fogadására. A Szövetség utcai kórházba 24-én indult meg a sebesültáradat. A kórház saját gépkocsikon oldotta meg a sebesültek beszállítását, akik a Mosonyi utcában, a Köztársaság téren, majd a Corvin közi harcokban sérültek meg.
Október 25-én a Parlament előtti harcok során a Szabolcs utcai kórházba mintegy 45-50 főt szállítottak be. Október 23-tól november 4-ig szinte naponta emelkedett a kórházakba felvett sebesültek létszáma. Többségük elsősorban végtagsérült volt, de gyakori volt a láb- és a haslövés. A könnyebben sérültek ellátásuk után elhagyták a kórházat, vagy pedig nem töltöttek egy éjszakánál többet ott. Előfordult, hogy a kötözés után a betegek megszöktek a kórházból, de akadtak olyanok is, akik nem az utcai harcokban, hanem saját lakásaik ablakaiban sérültek meg.
Az Amerikai úti Idegsebészeti Klinika speciális helyzetben volt, mivel a klinika távol esett a harcok színhelyétől, így a sebesültszállítás a közlekedés hiánya miatt nehézségekbe ütközött, és az idegsebészetre a harcok alatt kizárólag fej- vagy gerinclövéssel kerültek emberek, más sérültet nem is vittek a klinikára. Több kórházban az ambuláns kezelés zavartalanul működött, mint pl. az Idegsebészeti Klinikán vagy a János kórházban.
Érdekességként kell megemlítenünk, hogy a budai várbeli barlangrendszer Szikla kórházát is megnyitották a sebesültek előtt. Egy 1956. október 30-án keltezett, nem teljes kimutatás szerint a Lovas utcai Szikla kórházba 35 sérültet szállítottak. A kórháznak saját sebesültszállító autóbusza volt, amely nemcsak sebesülteket szállított, hanem kötszert, orvosságot és élelmet is vitt a harcok színhelyén a pincében élő lakosságnak.
A sebesültek ellátása terén is azonnali, gyors intézkedések születtek. A sebészeti műtőket készenlétbe helyezték, a kórházakat alkalmassá tették a nagy mennyiségű sebesült fogadására. A betegellátás terén a kórházak ragaszkodtak a genfi konvenciók betartásához és elláttak mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldalról jött. Ezt mutatja a sebesültek megoszlása is, mivel a kórházakba a sorkatonáktól a tisztekig, az ávh-s beosztottaktól a szovjet katonákig és a polgári sebesültekig mindenkit egyformán részesítettek kezelésben.
