Nem csak parancsot teljesítettek a haláltáborok vezetői

2012. november 27. 08:58

Hittek benne és büszkék voltak arra, amit csinálnak – állítják pszichológusok a náci koncentrációs táborok parancsnokairól, akik szerintük nem pusztán parancsot teljesítettek, hanem fanatikusan végezték munkájukat.

Korábban

Az emberi viselkedés területén a hatvanas-hetvenes években végzett pszichológiai kutatások nyomán nyert teret az az elmélet, amely szerint a náci megsemmisítőtáborok vezetői kizárólag felsőbb utasításra, parancsra követték el a terhükre rótt bűncselekményeket a második világháború idején. Skót pszichológusok miután megvizsgálták a nürnbergi per során felvett eredeti tanúvallomásokat, igyekezték megcáfolni a közkeletű nézetet.

Stephen Reicher, a St. Andrews Egyetem, és Alex Haslam professzor, a Queenslandi (Ausztrália) Egyetem kutatója tíz évvel ezelőtt kezdték meg kutatásukat a témában. Mint arra tanulmányukban rámutatnak, a táborparancsnokok csak akkor viselkedtek kegyetlenül a foglyokkal, ha azonosultak a rájuk kirótt szereppel, s világosan hittek benne, hogy cselekedetük a szükséges kontrollt szolgálja.

„Kutatásunk azt bizonyítja, hogy a zsarnokság nem a szabályokhoz és szerepekhez való vak alkalmazkodásból származik, hanem sokkal inkább a követői magatartás kreatív megnyilvánulási formája, amely a bűnt erénynek tartó hatalommal való azonosulásból fakad” – nyilatkozta Haslam. „Az alapos történelmi kutatások megcáfolják azt a nézetet, hogy a náci tisztviselők csupán parancsra cselekedtek volna” – tették hozzá.

„Ez lehetett a védelem legfőbb érve, amikor kisebbíteni akarták a felelősségüket a nürnbergi per során, de az olyan náci funkcionáriusok, mint az 1962-ben kivégzett Eichmann, nagyon is jól tudták, hogy mit cselekszenek, s büszkén vállalták azt az energiát, amit a munkájukba vittek” – fejtették ki a kutatók, akik úgy látják, hogy mivel a parancsok és szerepek igen homályosak voltak, nagyfokú kreativitás és képzelőerő kellett azoknak, akik a náci ügyet akarták "előrébb" vinni.

„Ennek eklatáns példája maga a ’végső megoldás’ volt, amelynek részletekbe menő, gyakorlati megvalósítását nem felülről diktálták, hanem Eichmann bontotta ki” – így Haslam. Reicher és Haslam ezzel alapjában kérdőjelezi meg Stanley Milgram és Philip Zimbardo két, a hatvanas-hetvenes években a zsarnokságról írt megkerülhetetlen, kísérletekkel alátámasztott munkáját, azt állítva, hogy az erőszak mozgatórugója a fanatikusság volt.