Divathóbortok az ókori Rómában

2011. szeptember 13. 15:25 MTI, Spiegel Online

Az észak-angliai Bardon Mill városa mellett elterülő Vindolanda nevű római kori erődítmény maradványainál talált legújabb leletek bizony alaposan felforgatták a kétezer évvel ezelőtti textilgyártásra vonatkozó szakértői elméleteket. A német kutatók szerint ugyanis a legújabb bizonyítékok arról árulkodnak, hogy a rómaiak meglepően fejlett textiliparral rendelkeztek, ami valószínűleg "luxuskategóriájú" divat iránti rajongással párosult.

Korábban

Amikor kétezer évvel ezelőtt Flavius Cerialis római prefektus vacsorát adott barátainak Vindolandában, indiai fűszerekkel beszórt sült csirke, liba- és vadhús illata járta be a masszív erődítmény falait. A dínomdánom közben mindössze a zord időjárás tudta valamelyest megzavarni a jóízűen lakmározó és sört kortyoló megszállók örömét. A vendégsereg ilyenkor a kerekformára vágott gyapjúból, bőrből vagy nemezből készült és nyaknál kivágott paenula nevű ruhadarabbal védekezett a hideg, illetve az eső ellen, a nyakuk köré pedig bő köpenyre hasonlító, laena nevű kendőt tekertek a mulatozók.

Vindolanda lakói pontos listát vezettek az általuk használt textíliákról, amelyek neveit tintával jegyezték fel vékony fatábláikra. Ezek a történelmi dokumentumok egyedülálló betekintést engednek a rómaiak öltözködési szokásaiba. A legutóbbi leleteknek köszönhetően pedig a szakértőknek most először sikerült szemügyre venniük a listákon szereplő kelméket, egyebek között olyan sárbarna anyagfoszlányokat, amelyek a lerombolt erődítmény alatti ingoványos talajból kerültek felszínre.

Annak érdekében, hogy megakadályozzák a fából készült épületeik talajba süllyedését, a légionáriusok fölöslegessé vált háztartási tárgyaikkal szurkálták tele a földet, amely így szilárdabb lett, és mára felbecsülhetetlen értékű régészeti lelőhelyet jelent a szakemberek számára. "Ez a leletek igazi kincstára" - örvendezett Michael Tellenbach, a délnyugat-németországi Mannheim városában lévő Reiss-Engelhorm Múzeum (REM) igazgatója, aki európai kutatókkal együtt eredt a római kori divat nyomába.

A szakemberek múzeumokban és sírokban kutattak a kétezer évvel ezelőtt használt textíliák után, amelyekről a rozsdás pénzérmék is értékes információkkal szolgáltak. A REM-nek egy pásztázó elektronmikroszkópot (PEM) is sikerült beszereznie, amelynek segítéségével a szakemberek eddig soha nem látott pontossággal tudták elemezni a római kori ruhásszekrényekben fellógatott kelméket.

Az anyagfoszlányok tanúsága szerint a rómaiak a korszakban egyedülállónak számító textiliparral rendelkeztek. Szerte a birodalomban gyárakat építettek, és az egyiptomiaktól lesték el a szövőszékkészítés fortélyait. A textilfestési technikák pedig lehetővé tették a római nép körében népszerű színes kelmék előállítását is. Az eljárások szép lassan olyan tömegtermeléshez vezettek, amelyre példát csupán egy évezreddel később, az 1000-1300 közötti korszak idejére találtak a szakemberek.

A textíliákat alaposan előkészítették a gyártási folyamatok előtt. Szakértő kezek fésülték ki a juhok gyapjúját, hogy összerendezzék a rostokat. "A rendkívül professzionális gyártás elképesztően magas minőséget eredményezett. Az anyagok nagyon puha és kényelmes viseletet eredményeztek - idézte a régészként dolgozó Annette Schiecket a német Spiegel-Online. - A mintegy 1500 évvel később, az egyiptomi és szíriai sivatagokban talált ruhák annyira épek és rugalmas állagúak voltak, hogy sokat közülük még hordani is lehetett volna." Ezért nem meglepő, hogy a 18. században élő szegény egyiptomi parasztok rendszeresen kifosztották a római sírokat a hordható antik ruhadarabok reményében.

A szakértők úgynevezett pálhákat - háromszög alakú szövetbetéteket - is felfedeztek a ruhákban, amelyek így kényelmesebbé és kibővíthetővé váltak, és sokkal szabadabban lehetett bennük mozogni. A kutatók korábban úgy vélték, hogy a rómaiak nem ismerték ezt az eljárást, és ruháik méretét, illetve fazonját kizárólag a szövőszékek arányai határozták meg. Korábban az a nézet terjedt el, hogy a rómaiak számára ismeretlenek voltak az alakot követő szabásfajták, és mindkét nem ugyanolyan zsákszerű lebernyegeket viselt. A különbség csupán az volt, hogy míg a nők a mellkasuk alá felcsatolt övvel próbálták kihangsúlyozni domborulataikat, addig a férfiak a csípőjükre erősítették fel ezt a kiegészítőt.

A legújabb leletek azonban azt sugallják, hogy a rómaiak nagyon is értettek a textilhasználat fortélyaihoz. A kölni érsekség művészeti múzeumaként működő Kolumba például olyan római tunikát őriz, amelybe egy K betűt hímeztek vörös fonallal. A legújabb leletek fényében a kutatók jogosan feltehetik a kérdést, vajon a ruhadarab tulajdonosának monogramja vagy készítőjének márkajele díszíti-e a kelmét?

A szakértők legnagyobb erőfeszítései ellenére a rómaiak alsóneműkhöz fűződő kapcsolatát a mai napig homály fedi. Bár a szicíliai Villa Romana della Casale padlóját díszítő, késő római kori mozaikon egy fürdőruhát viselő nő képe látható, az alsóneműk vagy "bikinik" használatára utaló textilbizonyítékok száma rendkívül elenyésző. A mannheimi múzeum szakemberei mindössze néhány olyan római kori maradvány létezéséről tudnak, amelyek alsóneműkre emlékeztetnek. A légionáriusoknak például mindenképpen védeniük kellett valamilyen fehérneművel a férfiasságukat, mert az általuk viselt tunika hossza nagyjából egy mai mini ruha méreteihez hasonlított. A kor földművesei pedig leginkább pelenkához hasonlító ágyékkötőket tekertek maguk köré a munka során.

A rómaiak egyszerű hétköznapi öltözete arról árulkodik, hogy viselőik nagy hangsúlyt fektettek a kényelemre. Ez a tény pedig még rejtélyesebbé teszi, hogy miként tehetett szert ekkora népszerűségre Rómában az emberi történelem egyik legértelmetlenebb ruhadarabjának számító tóga viselése.

A szenátorok és egyéb gazdag római államférfiak olykor hat méter hosszú kelmerengetegbe csavarták magukat, ami azt jelentette, hogy gyakran még felöltözni is képtelenek voltak házi rabszolgáik segítsége nélkül. A méltóságteljes megjelenéshez a tóga viselőjének nyújtva kellett tartania az alsó karját, hogy rátekerhesse a ruha redőit. A túlméretezett pólyára emlékeztető ruhadarabba csavart szabad állampolgárok gyakorlatilag csak vánszorogni tudtak az utcán, és jószerével kíséret nélkül el sem tudták hagyni az otthonukat.

A szakemberek szerint a tipikusan rómainak ítélt "felöltőkre" vonatkozó ismeretek egy részét is érdemes lenne felfrissíteni. A délnyugat-németországi Kalkriese-hegynél talált légionárius egyenruhák maradványai például a korábban gondoltnál egészen más képet festenek ezekről a csapatokról. A leletek szerint a birodalmi hadsereg korántsem olyan jól öltözött férfiakból állt, mint ahogy azt a történelmi eseményeket újrajátszó társaságok, illetve a hollywoodi történelmi drámák igyekeznek elhitetni velünk. A kutatók úgy vélik, hogy a fenséges római haderő sokkal inkább - mai értelemben - egy olyan szedett-vedett férfihordára emlékeztetett, amelynek tagjai csak nagyjából tudnak megegyezni a futballmérkőzéshez szükséges azonos színű mezben és nadrágban.

A szakértők szerint a vörös köpenybe bújt légionáriusokról szóló elképzelések is hibásak, mint ahogy a centurióknak tulajdonított fényes bíborvörös palástok is csupán a 20. század találmányai. A valóságban a haderő valószínűleg a szürkét és a földszínt részesítette előnyben. "A vörös nőknek fenntartott szín volt" - magyarázta Schieck. A tehetős római asszonyok rettentő drága ruhákat és kabátokat hordtak, amelyeket a türoszi (mai Libanon területe) tüskés bíborcsiga váladékával festettek meg. A lilás-vörös ruhák semmit sem veszítettek színűkből a mosások alkalmával, ám viselőik mégis rettegtek az esőtől, ha ugyanis víz érte a színezett kelméket, elviselhetetlen halbűzt árasztottak magukból.

Mivel ezek a luxustermékek megfizethetetlenek voltak az átlag polgárok számára, ezért a hamisítók hamar előrukkoltak a festék olcsóbb változataival. Maga Ovidius is a pénztárca kímélőbb változat mellett érvel A szerelem művészete című munkájában, amelyben bolondságként emlegeti, ha valaki az olcsóbban elérhető ruhadarabok helyett inkább a hátára veszi egész vagyonát. A római költő dohogása ellenére az "újgazdag" kereskedők mégis nyakláncokkal megpakolva, parfümfelhőbe és a legfinomabb kínai selyembe burkolózva rótták Róma utcáit. A finom kelmék iránti rajongás azonban idővel a város költségvetésén is meglátszott, mivel jelentős összegek vándoroltak keletre a beérkező ruhaköltemények fejében. Hogy megakadályozza birodalma csődbe jutását, Diocletianus császár maximált árat szabott ki a külföldről beérkező textilekre.

A helyi gyártók újításokkal reagáltak a tetemes pénzösszegeket felemésztő "importra". A mannheimi szakemberek olyan rég elfeledett gyártási technológiákra bukkantak, amelyek során például a Kínából érkezett egzotikus termékek minőségét idéző csalánszövetből készítették az anyagokat.

Nem kevésbé meglepő, hogy turbánok és egyéb idegen földről származó ruhadarabok is gyakran előfordultak a multikulturális Róma utcáin, ahol még a nadrágba bújt barbárokat is elfogadták. Igazság szerint alig akadt olyan öltözködési stílus, amely negatív reakciót váltott volna ki a polgárokból, leszámítva egyetlen dolgot: a férfiatlan férfit. Az antik világ vezető szépségszakértőjeként is számon tartott Ovidius például óva intette férfitársait a metroszexuális - a divatra, öltözködésre és kozmetikumokra sokat költő, külsejével szüntelenül törődő - típustól, mondván: az igazi férfi szépség a lezser eleganciát eredményező hanyagságban rejlik.