A világ első múzeuma

2011. június 8. 10:58 io9

A múltba való görcsös kapaszkodás vezethette az utolsó újbabiloni uralkodó lányát, amikor múzeumot hozott létre az ókori civilizáció azt megelőző 1500 éves történetének legszebb művészeti alkotásaiból.

Korábban

1925-ben Leonard Wooley éppen egy babiloni palotát tárt fel, amikor egy különleges gyűjteményre bukkant. Az egyes darabok különböző helyekről és időkből származtak, s ami elsőre szemet szúrt: feltűnő rendezettség jellemezte a kollekciót, sőt, még "címkékkel" is ellátták a műtárgyakat. Wooley ezzel a történelem első (proto-)múzeumát fedezte fel.

Könnyen megfeledkezünk róla, de az ókori népek szintén tanulmányozták a történelmet. A babiloniak mögött a kérdéses időszakban már több ezer év mezopotámiai történelem volt, s ez az, ami különlegességet kölcsönöz Ennigaldi hercegnő fantasztikus vállalkozásának, hiszen a múzeumban fellelhető gyűjtemény akkor már legalább annyira idős volt, mint a modern európaiak számára a Római Birodalom bukása környékéről származó leletek.

Ennigaldi múzeuma csak egyike volt azon helyeknek, amelyet a világ – modern értelemben vett – első régészének tartott Leonard Woolley (1880-1960) felfedezett. Az 1880-ban született Woolley Oxfordban képezte magát, mielőtt az intézet égisze alá tartozó Ashmolean Museum gyűjteményének egyik kezelője lett. Itt figyelt fel rá Arthur Evans, a minószi civilizáció elismert kutatója, aki úgy gondolta, kollégája sokkal hasznosabbá tehetné magát a terepen, ezért Rómába küldte – így kezdődött Woolley karrierje.

Jóllehet a kutató régóta érdeklődést tanúsított az ásatások iránt, semmilyen „hivatalos” képzésben nem részesült, így aztán nem sok fogalma volt, hogyan is kezdjen neki a munkához. Autodidakta módon tanult, s számos olyan technikát és eljárást alkalmazott, ami később útmutatásul szolgált a jövő régészeire számára.

Röviddel az első világháború kitörése előtt kollégájával, T.E. Lawrence-szal együtt feltárta a hettita Karkemis városát. (Lawrence végül magasabb babérokra tört, ásóját az 1916-1918-as arab felkelésben kardra cserélte) Woolley hírnevét a mezopotámiai Ur városában folytatott ásatások alapozták meg. Az egyik leghíresebb felfedezése a Tutanhamon (i.e. 1333-1323) sumér párjának is nevezett Shubad sírja volt, aminek jelentőségét az adja, hogy a síremlék 4600 éven keresztül teljesen érintetlen maradt.

A palotát röviddel az előtt építették, hogy Ur lakossága i.e. 500 körül elhagyta a várost, a terület pedig a Perzsa Birodalom fennhatóság alá került. Az Újbabiloni Birodalom idején fontos szerepet töltött be a város, amit stratégiai elhelyezkedésének, a Perzsa-öbölhöz való közelségének köszönhetett.

Wooley Ur of the Chaldees című könyvében emlékezik meg a város palotakomplexumában zajló feltárási munkálatokról. A neves archeológus a palota egyik termében találta meg azt az i.e. 6. századi gyűjteményt, amely 1500 év történelmét fogta össze. Bárki is gyűjtötte össze a műtárgyakat, azt nagy gonddal és körültekintéssel tette. Woolley agyaghengereket fedezett fel, rajta egy három különböző nyelven íródott tájékoztatóval (az egyik ősi sumér, a másik egy modernebb, késő sémi nyelv volt) Az írnok nem volt túl képzett – állapította meg Wooley –, a feliratok ugyanis hemzsegtek a hibáktól.

Az ősi múzeum alapítója Ennigaldi hercegnő, Nabú-naid (i.e. 555-539), az utolsó újbabiloni uralkodó lánya volt. Ennigaldi i.e. 530 körül kezdte építeni a termet, amely végül műgyűjtő, a művészetek iránt rendkívül fogékony apjának segítségével valósulhatott meg. S hogy honnan származott a király művészetek iránti olthatatlan szomja? Alacsony származását és a trónfoglalásból eredő legitimációs deficitet valószínűleg így próbálta ellensúlyozni. Az ő nevéhez fűződik Ur nagy zikkuratának átépítése, eredeti pompájának visszaállítása, amivel nem is gondolhatta, milyen nagy szolgálatot tesz a régészetnek: a második zikkurat maradványainak megtalálása vezetett el Ur azonosításához a 19. században.

Mivel semmiféle közvetlen bizonyítékunk nincsen a múzeumalapítás indítékait illetően, a szakemberek csak megérzéseikre tudnak hagyatkozni. Woolley Ur Excavations: The Neo-Babylonian and Persian Periods című 1927-es munkájában azt állítja, ez egy olyan kor természetes megnyilvánulása volt, amelyet lebilincselt a múlt kutatása, Ur pedig ennek extrém példájának számított. Az Újbabiloni Birodalom szüntelen múltba révedése leginkább a feliratokon érhető tetten, az írásrendszert is úgy alakították át, hogy az a legjobban hasonlítson az ezer évvel korábban használt változatra.

Ebben a kontextusban válik érthetővé Ennigaldi múzeumalapítása is, ami nem nevezhető új, vagy forradalmi lépésnek, sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy a birodalmat gúzsba köti saját múltja, s nem mer szembenézni a jövővel. Erre egyébként alapos okuk volt, főleg ha azt nézzük, hogy a perzsa hadak nem sokkal később lerohanták őket, a város pedig elnéptelenedett.