Kristályok segítették a vikingeket a tengeren

2011. február 3. 14:09

"Napkő" kristályok segíthették a viking hajósokat hosszú utazásaik során, hogy a napot a ködös, felhős időben is könnyedén megtalálják - állítja Horváth Gábor egy frissen megjelent tanulmányában.

Korábban

Egy viking legenda szerint izzó követ kellett a nap felé tartani, s az égitest még a legsűrűbb köd ellenére is megmutatta magát. Ez elsőre varázslatnak tűnik, a tudósok azonban miután megmérték a fény tulajdonságait, kijelentették: a polarizált fény – amely ugyanúgy viselkedik, mint a mitikus kristály – segíthette a hajósokat az Atlanti-óceán átszelésében. A tanulmány a Philosophical Transactions of the Royal Society B című periodikumban olvasható.

A Skandináviából érkező, Észak-Európát, a brit szigeteket és az Atlanti-óceán északi felét 750 és 1050 között pusztító és meghódító harcosok jól képzett tengerészek voltak, könnyedén teljesítették a Norvégia, Izland és Grönland közötti több ezer kilométeres távokat. A nyári hajózási szezon alatti folyamatos napfény megakadályozta őket abban, hogy a csillagokat használják, ráadásul akkor még a mágneses iránytűt sem fedezték fel Európában.

A Sigurd nevű harcosról szóló izlandi saga, egy bizonyos sólarsteinn-nek (napkő) nevezett tengerészeti eszköz jelenlétére utal, amelyet a hódító utak során használtak. Ebben Olaf király a nap elhelyezkedéséről konzultál Sigurddal, s hogy megadja a választ a kérdésre, „Olaf megragadta a követ, felnézett az égre és meglátta honnan jön a fény, hol van a láthatatlan Nap”. 1967-ben egy dán régész, Thorkild Ramskou úgy gondolta, hogy ez a kő egy polarizált kristály lehetett, például az ún. izlandi kristály, a kalcit egyik átlátszó formája, amely nagyon gyakori Skandináviában.

Horváth Gábor, az ELTE Biológiai Fizika Tanszékének habilitált docense, az MTA doktora és Susanne Åkesson, a Lundi Egyetem ökológusa 2005 óta foglalkoznak a kérdéssel. Az egyik kísérletben, Finnország északi részén 180 fokos halszemoptikával készítettek fotókat részben felhős időben, vagy alkonyatban, s megkérték a tesztalanyokat, hogy állapítsák meg a nap helyét. A 99 százalékos hibahatár arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy a vikingek nem hagyatkozhattak pusztán szemeikre az égitest tájolásakor.

2005-ben különböző időjárási viszonyok között az ég polarizációs mintájának megvizsgálásával a napkövek hatékonyságát is felmérték a svéd jégtörő, az Oden fedélzetén. A kutatók valósággal megdöbbentek, amikor a szemük elé tárult a kép: a ködös, vagy felhős időben a polarizációs fény mintája hasonló a tiszta égboltéhoz. A polarizáció nem annyira erős, de éppen elég ahhoz, hogy megfelelő információval lássa el a vikingeket – állapította meg Åkesson.

Sean McGrail oxfordi kutató szerint mindez nem azt jelenti, hogy a vikingek valóban használtak volna ilyen köveket, mivel az emberek korábban is hajóztak. Az írásos források azt mutatják, hogy a vikingek és a kora középkori hajósok a napkövek mellett a partok elhelyezkedését, a madarak vándorlását, a bálnák vonulását és a szigetek felett levő felhőket használták iránytűként. „Ha találnánk egy hajóroncsot, rajta egy napkővel, megnyugodnék” – mondta el McGrail.