Céhek és céhlevelek
"Hogy ha valamelly Mester legény ezen megh nevezett Czehbéli Mester Emberhez találkoznék munkalodni, annak az Mester legennek mindénut beczolleti, és tisztességhe legjen". Céhlevelek és kis magyar céhtörténet Tuza Csilla cikkében a Magyar Országos Levéltár oldalán.
A céhek már a középkortól kezdve a kézművesek, iparosok érdekvédelmi szervezetei voltak. Azonban nemcsak a termékeket, és a céhtagokat védték a konkurenciától, más céhektől, vagy éppen a céhen kívüli „kontároktól”, hanem belső szervezetüket, életüket is maguk irányították. A céhmesterré válást inasévek, legényévek, vándorlás előzte meg, s igen szigorú szabályai voltak mind az inasfogadásnak, mind a céhmesterré válásnak. A fizetendő összegek, a mesterremek elkészítése, a tanuló- és a vándorévek időtartama céhenként különböző lehetett, de alapjaiban egyformán működött minden céhben.
Inast csak az egész céh és a nyitott céhláda előtt fogadhattak, általában 3-5 évre, miután az inas igazolta, hogy törvényes házasságból származik, s lefizette a felvételi díjat a céh ládájába. Az inasévek gyakran igen nehezek voltak, nemcsak a céhmester, de a legények és a céhmesterné is parancsolt a kisinasnak, nem egyszer házimunkára is befogták, így 14-16 órát dolgozott egy nap. Nem egy esetben az inas panasszal élt a városi magisztrátusnál, mert mestere nem tanította őt a mesterségre, a mesterné pedig nem adott neki enni.
Az az inas, aki azonban sikeresen kitöltötte inasesztendejét, mesterétől felszabadító levelet kapott, melyben a mester igazolta, hogy jól megtanulta a szakmát. A felszabadítás megint csak az egész céh előtt történt, ünnepélyes formában, majd a legények maguk közé fogadták a felszabadult inast. Volt rá példa, hogy a mester nem akarta a jól dolgozó inasát elengedni, s nem adott neki szabaduló levelet; hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, III. Károly rendeletben szabályozta az inas felszabadításának rendjét, s kötelezővé tette a bizonyítvány kiadását.
A céhmesterré váláshoz azonban nem volt elegendő a szakma elsajátítása. Tapasztalatszerzés céljából más céheket is meg kellett látogatnia, lehetőleg külföldön. Az egyes céhek előírták, hogy az ilyen utazásnak, az ún. vándorlásnak mennyi ideig kell tartania: volt, amelyik céh egy, de akadt olyan, amelyik 3 évet követelt meg. A vándorlás kapcsolattartást, új technológiák megismerését, kicserélését, nyelvtanulást is jelentett. Minden szakmának, céhnek, megvolt a bejáratott útvonala, amit a jelölt végigvándorolt. A céh atyamesterének volt a feladata, hogy az idegen helyről érkezett vándorló legényt elszállásolja, és munkát keressen neki.
A külföldre igyekvő legény ún. vándorkönyvet vitt magával, melybe a céhmester bejegyezte, hol, meddig, milyen céhnél, melyik mesternél tartózkodott a legény. A vándorkönyv egyben útlevélként is szolgált, ezért a legénynek megérkezése után a helység elöljárójánál azonnal be kellett mutatnia.
Ez is érdekelhet
Magyarországon a Helytartótanácstól kellett igényelni a vándorkönyv kiadását. Ebben megadták a vándorló legény személyleírását is. A vándorlás után a legény visszatért szülőföldjére, és a mesterremek elkészítése után jelentkezett felvételre. Ha a látómesterek „hiba nélkül valónak” találták a remeket, nagy lakomát rendeztek – természetesen a legény költségén – s felvették a mesterek közé, beírták a könyvbe, s ekkor válhatott a céh teljes jogú tagjává.
