A régóta elnyomottak barátai

A modern polgárháborús kutatások, az egyes nemzeti csoportokhoz tartozó bevándorlók szerepvállalásának (át)értékelései és végül a szerzőnek a Kossuth-emigrációval kapcsolatos ezirányú vizsgálatai azt bizonyítják, hogy a fent említett megközelítés több elemében is felülvizsgálatra szorul.

Az 1860-as népszámlálási adatok arra engednek következtetni, hogy az Egyesült Államokban akkor élő magyarok száma semmiképpen sem volt több 3000-nél, azonban ebbe már a kiskorúak, illetve az idősebb korú eltartottak is beleszámítanak. A források alapján mintegy 120 dokumentálható magyar résztvevője volt a konfliktusnak, illetve további 20 olyan katona van, akinek pontos nemzeti hovatartozása még nem bizonyított. Fontos azt is kiemelni, hogy korántsem csak az északi hadsereget erősítették magyar katonák, hiszen a Konföderáció hadseregében is mintegy 15 magyar szolgált, ami tekintve a déli államokban élő, egyébként is kevesebb magyar származású lakost, korántsem jelentett nagyságrendekkel alacsonyabb résztvételt, mint az Unió esetében. Ez a tény pedig szükségszerűen azt is jelenti, hogy a katonák motivációi is felülvizsgálatra szorulnak.

A reformkor magyarjai egyébként különös kettősséget láttak a korabeli Egyesült Államokban. Egyrészt a „Demokrácia Ifjú Óriását", ahogyan Wesselényi Miklós nevezte, amely mindazt testesítette meg, amiért ők előbb politikai síkon harcoltak, majd fegyvert is ragadtak. Másrészt viszont nem értették, hogy a szabadság földjén hogyan létezhet egy olyan igazságtalan, sötét intézmény, mint a rabszolgaság. Bár a magyarok tudatában természetesen szerepelt ez a kép is Amerikáról, ám az 1848-1849-es szabadságharc bukása után sokan kényszerültek a tengerentúlon keresni menedéket, s nem nagyon tudunk olyanról, aki a rabszolgaság intézménye miatt érzett idegenkedése miatt ne kelt volna át az Atlanti-óceánon. Ellenérzéseiknek viszont sokan hangot adtak.

A magyarok elsősorban úgy tudtak tiltakozni a rabszolgaság igazságtalanságai ellen, hogy igyekeztek nem költözni olyan államokba, ahol a rabszolgaság vagy az ültetvényes gazdálkodás fizikai jelenlétével nap mint nap szembesülniük kellett volna. Az 1860-as népszámlálási adatok alapján mintegy háromszáz magyar élt a későbbi Konföderáció valamely államában, ami alig éri el az Egyesült Államokban élő magyarok összlétszámának 10%-át. Ez persze nem magyarázható kizárólagosan saját döntésükkel. Hasonló arányok mutathatók ki más etnikai csoportok esetében is, s ebben mindenképpen szerepet játszott az a tény is, hogy a Dél társadalma sokkal kevésbé volt befogadó a bevándorlókkal szemben, mint Északé. Mindezzel együtt a rabszolgasággal kapcsolatos vélemények teljes spektrumára találunk példát az 1850-es években Amerikában élő magyarok között.

Voltak olyan amerikai magyarok is, akik korántsem elégedtek meg az efféle átmeneti, fokozatos változásokkal, helyette a rabszolgaság azonnali eltörlését követelték, s időnként még az erőszaktól sem riadtak vissza ennek érdekében. Egyikük, akinek esetéről a Chicago Daily Tribune is beszámolt, 1857-ben arra lázított egy néger szakácsnőt, hogy keverjen arzént gazdája és családja ételébe a Georgia állambeli Augustában. A lakoma után hatan haltak meg, s harmincegyen voltak válságos állapotban. A néger szakácsnőt elevenen elégették, s a Coskina néven említett magyar uszító is hasonló sorsra jutott.

Hozzá hasonlóan nem riadt vissza az erőszaktól az a Kaiser Ferenc sem, aki a rabszolgaság területi terjeszkedésének elvi kérdése miatt fegyveres összecsapásoktól sújtott Kansas rabszolgaságellenes erői közé állt, s fegyvert is ragadott. Részt vett az 1856. június 2-án vívott Black Jack-i összecsapásban, majd az Osawatomie mellett vívott csatában fogságba ejtették a rabszolgaságpártiak. A csatát követően egyikük, F. N. Coleman fejbe lőtte Kaisert, akinek neve felkerült az ütközet áldozatainak emlékművére.

Nem minden magyart jellemzett ilyen szélsőséges állásfoglalás a rabszolgaság intézményének jövőjét illetően. Ennek a köztes csoportnak talán a legérdekesebb képviselője volt Kozlay Jenő, akinek pályafutása egészen különlegesen jól dokumentált attól kezdve, hogy elhagyta az országot a szabadságharc bukását követően.

A polgárháborúval foglalkozó szakirodalom hosszú évtizedekig egyértelműen figyelmen kívül hagyta az afro-amerikaiak szerepvállalását a fegyveres harcokban, s úgy kezelte őket, mintha tétlenül várták volna, hogy a szabadság „sült galambja" a szájukba repüljön. Csupán az 1960-as évek polgárjogi mozgalmait követően fordult a kutatók érdeklődése a konfliktus társadalomtörténeti aspektusai felé, s ekkor jelentek meg az első igazán tudományos igényű elemzések a fekete katonák polgárháborús szerepléséről, ezek a művek bebizonyították, hogy a feketék igenis komoly szerepet játszottak a polgárháború kimenetelének eldöntésében, s a mintegy százhetvenöt ezredbe csoportosított 178 ezer szabad fekete és volt rabszolga számszerűleg az Unió had-seregének mintegy tizedét tette ki 1865-re.

A feketék felfegyverzése roppant kényes kérdés volt a korabeli Egyesült Államokban, tekintve a velük szembeni, a lakosság túlnyomó többségét jellemző bizalmatlanságot. Abraham Lincoln és kormánya azonban a katonailag túlnyomórészt sikertelen 1862-es esztendő után belátta, hogy nem nélkülözheti a felszabadított rabszolgákban rejlő katonai és munkaerőpotenciált. Miután megszületett az elvi elhatározás a feketék felfegyverzéséről és besorozásáról, felállították a feketék toborzásáért felelős Néger Ezredek Hivatalát. Abban is nagyjából egyetértett mindenki, hogy a fekete ezredek élén fehér tiszteknek kell szolgálniuk, hiszen a rabszolga-felszabadítási nyilatkozat korántsem törölte ki az északi társadalomból a negrofóbiát; sokan kételkedtek abban, hogy a feketék képesek hatékonyan harcolni, s sokan továbbra is úgy gondolták, hogy az afro-amerikaiak egy alacsonyabb rendű faj, akik felelőtlenek, lusták és gyermeki lelkületűek, illetve nehezen kordában tarthatók.

A fekete ezredek élére kerülő tisztekkel szembeni elvárások ugyanakkor korántsem voltak egységesek. A jelentkezőket bizottságok bírálták el, akik elsősorban a valódi elhivatottságot keresték a jelöltekben. Milyen motivációikkal is bírtak hát a jelentkezők? Nem kevesen voltak köztük olyanok, akik szimpatizáltak az afro-amerikaiakkal, s úgy vélték, hogy szolgálatukkal segíthetik helyzetük javításában, így egyfajta misszióként fogták fel leendő kinevezésüket. Mások viszont úgy gondolták, hogy ezek az ezredek segítenek majd végleg megtörni a déliek ellenállását, így minél jobban szervezettek ezek az alakulatok, annál hamarabb győzedelmeskedik az unió egysége.

Emellett komoly presztízsnövekedést is jelentett, ha valaki tiszti vagy éppen parancsnoki beosztásra tett szert valamelyik fekete ezredben. A külföldi születésűek számára ez különösen fontos kiugrási lehetőséget jelenthetett, emellett külön előnyt jelenthetett az európai származású tisztek többségének komoly katonai előélete, bár sokak számára problémát jelentett, hogy nem sajátították el megfelelő szinten az angol nyelvet.

A magyarok esetében a rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy tizenegy magyar jelentkezett a fekete ezredekben való szolgálatra, ám csak tízen kerültek valóban ilyen alakulathoz. Zömük azonban nem a rabszolgák felszabadítása céljából jelentkezett katonai szolgálatra az amerikai polgárháborúban. Természetesen voltak olyanok, akik valóban szívügyüknek tekintették az afro-amerikaiak helyzetét és szabadságát. Az európai harcmezőkön szerzett katonai tapasztalatukat többnyire remekül kamatoztatták, így összességében elmondható, hogy hasznos szolgálatot láttak el ezekben a beosztásaikban.

Kik szolgáltak hát a néger-ezredekben? Ilyen volt például a magyarországi „48-asok" egyik leginkább köztiszteletben álló tagja volt Asbóth Sándor dandártábornok, aki egyaránt nagy elismertségnek örvendett mind a magyarok, mind az amerikaiak körében. A polgárháború korábbi szakaszában Frémont tábornok tisztikarában szolgált, majd 1863 őszén parancsot kapott Lorenzo Thomas tábornoktól, hogy kezdje meg az afrikai-amerikaiak toborzását Floridában. Asbóth 1864. szeptember 27-én szenvedett súlyos sérülést a Florida-állambeli Mariannánál: egy puskagolyó a bal karját törte el, míg egy másik a fejében kötött ki - a lövedéket az orvosok haláláig nem tudták eltávolítani. Emiatt kényszerült visszavonulni, s a polgárháború után az Egyesült Államok argentínai nagykövete lett, Buenos Airesben halt meg 1868. január 21-én.

Magyar katonai pályafutások a néger ezredekben, és a részletes cikk (pdf)

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­ősz
Múlt-kor magazin 2019

• Széchenyi Zsigmond vadászkalandjai
• Az 1990. októberi taxisblokád
• Az amerikai modernizmus első nagyasszonya
• 1918 - Az őszirózsás forradalom tündöklése és bukása
• A zselízi Eszterházy-kastély
• 1849 - Az aradi vértanúk tragédiája
• A szesztilalom rettegett szélmalomharcosa
• A Drechsler-palota különc asztaltársasága
• Hét híresség, akit elutasítottak a seregtől