Szigorúan ellenőrzött várkapitányok

A korabeli dokumentumok alapos elemzésének köszönhetően a várakat irányító adminisztrációt viszonylag pontosan fel tudjuk térképezni. A 16-17. században a várakat a legtöbb helyen a kapitány és a vele legtöbb esetben egyenrangú udvarbíró kettőse irányította. A személyes ellentéteken túl az együttműködést az is nehezítette, hogy nem tisztázták a megfelelő hatásköröket. Ugyanakkor arra is van példa, hogy az udvarbírót a kapitány alá rendelték. Más esetekben viszont csak egy prefektust alkalmaztak, aki egy személyben irányította a várat, így az irányítás mikéntjével kapcsolatban általános tendencia nem mutatható ki.

Hétvégi várkalauz

Az udvarbírók - mint a vár gazdálkodásáért felelős elöljárók - ellenőrzési rendszere már a 16. század második felében kialakult. Időnként egy hivatásos ellenőr (contrascriba) jelent meg náluk, aki ellenjegyezte a költségeket, a kiadásokat. Az igazság pontos kiderítése érdekében függetlensége előnyt jelentett. Az udvarbírók számára elszámolási kötelezettséget írtak elő, melyet bizonyos időközönként a felettesek be is hajtottak rajtuk. Áttekintették a folyamatosan vezetett számadásokat és a jövedelemkezelés során létrejött iratokat. Az udvarbíró szolgálati idejétől kezdve anyagi és hivatali felelősséget is vállalt, visszaélések esetén fizetésével, vagyonával felelhetett. A központosításra utal, hogy az ellenőrzések legfőbb fóruma az Udvari Kamara volt.

A várkapitányok kiválasztásánál arra ügyeltek, hogy a legalkalmasabb személy kerüljön erre a tisztségre. A jelöltnek támogatókra volt szüksége, jártasnak kellett lennie a hadviselésben, fontos volt az idegen nyelv (német) ismerete, a gazdasági ismereteket azonban nem követelték meg. Időnként a felekezeti hovatartozás is számított, a kincstári kezelésű várakban általában katolikus volt a várkapitány. A kapitány a beiktatáskor utasítást kapott és esküt tett le. Az előbbi egy elvárt állapotot tükrözött, így az idők folyamán keletkezett utasítások összevetésével az alapfeladatok változását is nyomon követhetjük.

A várkapitány munkájáért esküjével felelt, írásban nem kellett elszámolnia. Ha feladatát rosszul végezte, akkor a számonkérés sem maradt el. A kapitány felett a legtöbb esetben a végvidéki főkapitány állt, ezért a problémák esetén ő és a hadiszék volt hivatott eljárni. Mivel a kapitány személyének kiválasztásában a legtöbb esetben a bizalom döntött, ezért már az elszámoltatás igénye is súlyos bizalmi válságot jelentett. Az alvárnagyok, illetve a más nemzetiségű katonák tisztjei valamennyi kontrollt jelenthettek, annak ellenére, hogy nagyrészt a kapitánytól függtek. Fontos kiemelni, hogy a várkapitány munkájáról a környékbeli lakosok is véleményt formáltak.

A Haditanács által lefolytatott várvizsgálatokról készített jelentésben felsorolták a felkeresett várakat, feljegyezték a különböző szempontokat. Áttekintették a várhoz tartozó rendes és rendkívüli jövedelmeket, és a beszedés gyakorlatát, majd pedig avaslatokat tettek a racionalizálásra és konkrétumokkal segítették az elszámolás vezetését. Hangsúlyozott szerepet kapott a vár védelmi és gazdasági létesítményeinek, a tiszti és katonai épületeknek az állapota. Próbáltak segítséget nyújtani a financiális gondok megoldásában, és nem kerülte el figyelmüket a várban tárolt élelem és muníciók mennyisége sem.

A források ugyanakkor arról is beszámolnak, hogy a várkapitányok számos kiskaput találtak a szabályzásokban, és azokat egytől egyig ki is használták.