A vörösterror 133 napja

Politikai testamentumok a kora újkorban - a Hohenzollern-dinasztia politikai végrendeletei

2005. november 27. 18:37 Papházi János

A XVI. század folyamán új műfajról, vagy forrástípus jelent meg. Politikai testamentumnak azokat az abszolutizmus idején keletkezett iratokat nevezzük, amelyekben az uralkodók és államférfiak átadták tapasztalataikat utódaiknak.

Ahogy II. (Nagy) Frigyes porosz király (1740-1786) írta 1752-es politikai testamentumában: `E politikai végrendelet megfogalmazásával tehát nincs más szándékom, mint az, hogy hasonlatosan egy olyan kormányoshoz, aki ismeri a politikai tengerek viharos zónáit, az utókorra hagyjam tapasztalataimat. Szeretném megismertetni vele azokat a sziklaszirteket, amelyeket kerülnie kell, és azokat a kikötőket is, amelyekben védelemre lelhet.`

A műfaj kifejeződése és következménye a politikai döntési jogkör koncentrációjának, amely egy uralkodó vagy akár egy vezető miniszter kezében összpontosult az abszolutizmus korszakában. Ennek ellenére a legtöbbször nem kötelezően betartandó irányvonalról, uralkodói elvekről van szó, ellentétben, a jogi értelemben vett végrendeletekkel. A királytükrökkel ellentétben, a politikai testamentum egy konkrét személy tapasztalataira utal, s kizárólag a trónörökös számára vagy esetleg több utód részére készült. A politikai végrendeletek soha sem a nyilvánosság számára íródtak. Így fordulhatott elő, hogy soknak a létezéséről évszázadokig nem tudtak a kutatók.

Az elnevezés Richelieu (1585-1642) bíborostól származik, akinek politikai testamentuma (`Testament politique`) a XVIII. században alapműnek számított, s mint ilyen minden fejedelem és államférfi kezében megfordult. Noha a műfaj a bíborostól kapat a nevét, az első politikai testamentumok már a XVI. század közepén, a korai modern államok kialakulásakor megjelentek. Innentől kezdve - tulajdonképpen a királytükrök helyére lépve - végigkísérik az újkori abszolutizmust.

Politikai végrendeletek tehát először V. Károly (1516/1519-1556) császár korában keletkeztek, aki maga is több instrukciót és végrendeletet írt fiának, Fülöpnek (1556-1598), amelyek végül 1548-ban (1548. január 18.) egy külön politikai értekezésben önállósultak. Az iratokban felvázolta a birodalmat fenyegető veszélyeket, s átadta tapasztalatait, tanácsait a `jó kormányzat` mibenlétéről. Tartalma szerint egy összefoglaló jellegű emlékiratról beszélhetünk, amely a kül-, a bel-, illetve a gyarmatpolitikát is tárgyalja.

Az iratok érdekessége, hogy külön-külön is elemzik a legfőbb spanyol és idegen tanácsadók jellemét. Ez a munka még nem politikai testamentum neveztetett, s mint az örökösödést meghatározó végrendelet, még az uralkodó halála esetére készült rendelkezés volt.

Maga a politikai testamentum elnevezést a már említett Richelieu használta először, aki egy 1639 körül keletkezett iratának a `Testament politique` címet adta. Ez, a XIII. Lajos francia király (1610-1643) számára készült politikai végrendelet egy belpolitikai reformprogramot tartalmaz, miközben a külpolitikai kérdések igen csak háttérbe szorulnak. A műből kiderül melyek voltak a Richelieu által a királyi hatalomra legveszélyesebbnek tartott politikai jelenségek hatalomra kerülésekor, illetve, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé. A bíboros így fogalmaz:
`Megígértem, hogy minden igyekezetemmel és a Felséged kegyelméből rám ruházott hatalommal azon fogok munkálkodni, hogy felszámoljam a hugenotta pártot, letörjem a nagyurak gőgjét, alattvalóit kötelességükre szorítsam, és nevének visszaszerezzem külföldön is a neki járó megbecsülést.`

A politikai végrendelet 1688-as közzétételét követően, heves vita tárgyát képezte, egészen hitelességének 1879/1880-ban bekövetkezett igazolásáig. A testamentumot a XX. század folyamán Németországban és Franciaországban is propagandaeszközként és döntő bizonyítékként használták, `a Rajna, mint természetes határ` francia politikájának igazolására.

A politikai végrendeletek közé sorolhatjuk XIV. Lajos király (1643-1715) 1671-ben, a dauphinnek írt emlékiratait (`Mémoires`), amelyekben a kormányzás általános jellemzése mellett ismerteti az uralkodó kötelességeit is, s kiderül belőle, hogyan is vélekedett a Napkirály az uralkodói hivatásról, és milyen elveket vallott annak gyakorlásáról.

Az előzőekkel ellentétben Mária Terézia (1740-1780) politikai testamentuma - az elnevezés a szöveg kiadójától Josef Kallbrunnertől származik - egészen 1871-ig, első publikációjáig ismeretlen maradt. Egy 1750-ben, illetve egy 1755/1756-ban készült emlékiratról van szó, amelyeket nem vagy csak részben írt maga az uralkodónő, valószínűleg Friedrich Wilhelm Haugwitz készítette őket. Mindkettő az 1749-ben, a gróf által Ausztriában bevezetett igazgatási reform kérdését tárgyalja, amelynek megőrzésére a későbbi uralkodót, II. Józsefet kérték fel.

A továbbiakban vissza kell lépnünk a XVI. századba, hiszen nagyjából V. Károly instrukcióival egy időben keletkeztek hasonló politikai testamentumok a német tartományi fejedelmek körében. A jelentősen eltérő hatalmi helyzet ellenére, hangsúlyoznunk kell a szoros rokoni kapcsolatot a fejedelmek által írt instrukciók és a kor nagyhatalmú uralkodói által írt politikai végrendeletek között. Fontos azonban, hogy a tartományi fejedelmek testamentumaiban a jogi értelemben vett végrendeletek politikai tanácsaitól való elválás nem, vagy csak későn következett be. A politikai és egyházpolitikai tanácsok, uralkodói elvek bekerülése ezekbe a művekbe, természetesen összefügg a reformációval és a vallási harcok időszakával, amikor is a vallási kérdések igen komoly politikai súlyt kaptak. Így szokássá vált, hogy a fejedelmek utódukat kijelölő végrendeletükben vallási-politikai útmutatásokat is adtak. Ezen végrendeletek legismertebbjei, legjelentősebbjei az evangélikus vallásúak köréből származtak, hogy csak a legjelentősebbeket említsük: Nagylelkű Fülöp hesseni fejedelemé (1509-1567) 1562-ből, III. (Kegyes) Frigyes pfalzi választófejedelemé (1559-1576) 1575-ből, I. Ágost szász választófejedelemé 1582-ből, Gyula Braunschweig-Wolfenbüttel hercegéé szintén 1582-ből, János nassau-idsteini fejedelemé 1677-ből - katolikus részről pedig I. Joachim Nestor brandenburgi választófejedelemé 1534-ből, Nagyszakállú György (Gazdag) szász hercegé 1539-ből, V. (Kegyes) Lajos bajor hercegé 1595-ből, és fiáé I. Miksa választófejedelemé 1639, illetve 1641-ből.

Az egyenlőtlen felsorolás hallatán felmerül a kérdés, vajon a politikai testamentumok jelensége Német Birodalomban elsődlegesen a protestáns részekre korlátozódik? Találó Fritz Hartung német történész megjegyzése - `A katolikus oldalon a források ideiglenesen, nem annyira tartalmasak`, ami azonban nemcsak a kiadások véletlenszerűségével magyarázható. Mivel a birodalom igen sok katolikus fejedelménél, akik választás útján hivatalukba kerülő egyházi fejedelmek voltak, az utódnak szóló politikai rendelkezés nem lehetett téma, hiszen az egyházi államocskákban a káptalan és választási kapitulációik a politikai stabilitás és kontinuitás garanciái voltak. A nagy katolikus dinasztiák, a Habsburgok és a Wittelsbachok, akik az egyháziak mellett a tárgyalt időszakban lényegében a birodalom katolikus részét képezték, a politikai testamentumok írásának szokását nem vették át, így lényegében - néhány kivételtől eltekintve - a német tartományi fejedelmek esetében egy protestáns specifikumról beszélhetünk. A protestáns dinasztiák számára hiányzott a valójában szilárd és egyértelmű meggyökeresedés a fiatal egyházukban, talán még nem rendelkeztek olyan mértékben zárt világképpel, mint pl. a Habsburgok, ez is az okok között lehet, hogy majd mindegyik protestáns dinasztiánál politikai testamentum írása tartós szokássá vált.

A brandenburgi, illetve porosz politikai testamentumok előadásom most következő második részében külön is foglalkozom, hiszen a Német Birodalomban készült a politikai végrendeletek `másik típusát` adják, amelyek minden állam- és alkotmányjogi mellékszándéktól teljesen mentesen szabad politikai elmélkedéseket tartalmaznak.

A Hohenzollern-dinasztia uralkodóinál a politikai végrendeletek írása tradícióvá alakult, amely szinte megszakítás nélkül a XVII. századtól a XIX. századig vezetett. A politikai fejlődés mérföldkövei közül mindenekelőtt kimagaslik a porosz állam három alapítója: Frigyes Vilmos választófejedelem atyai intelmei (`Vermahnungen`) fiához 1667-ből; I. Frigyes Vilmos 1722-ben írt instrukciói (`Instruktionen`) utódának és II. Frigyes 1752-es, 1768-as politikai testamentumai. Az államérdek és annak problémái foglalják el a központi helyet ezekben a végrendeletekben.

A `Nagy Választó` (1640-1688) művében egy független hatalom megalapításának gondolata már nagyon tudatosan, határozottan szerepel, de a megvalósításhoz szükséges eszközök (hadsereg, pénzügyi rendszer), még fejletlennek mutatkoztak. Mondanivalójának előterébe állítja az istenfélő életre való intést, a kálvinizmus és a lutheranizmus védelmét; ezek után az iskolaügyről, igazságszolgáltatásról, a tanácsadók szerepéről, külpolitikáról, a szomszédokkal való szerződésekről, erődökről, gabonaraktárakról, majd az egyes tartományok helyzetéről értekezik és végül a hadüggyel fejezi be. E mű fontos kiegészítéseit tartalmazza 1670-ben írt emlékirata, amelyben többek között Szilézia - a Habsburgok kihalása esetén - lehetséges elfoglalásáról ír.

A Frigyes Vilmos végrendelete még a német tartományi fejedelmek végrendeleteinek hagyományához áll közel, amelyben az államról szabadon, mintegy családi hitbizományként rendelkezik, az uralkodó, s amelyben leírja az uralkodó legfontosabb feladatait, vázolja a kötelességeket, amelyhez mindenekelőtt a tiszta gondolkodás megőrzését és a tévtanok elhárítását számítja (amelynek megoldása a brandenburgi uralkodóknak a birodalom többvallásúsága miatt mindig bizonyos nehézségeket okozott). Az 1667-es végrendelet teljesen megfelel néhány részletében annak a képnek, amelyet Fritz Hartung úgy fejtett ki, a fejedelemnek még nincsenek nagyobb céljai `mint a hőn áhított béke, illetve a nyugodt kegyes élet jámborságban és erényben` - de ha szóba hozzák a Hohenzollernek a brandenburgi hadsereget vagy az európai nagyhatalmukhoz fűződő viszonyt, már mégis teljesen más hangot ütnek meg. A Nagy Választó korának eseményeit mérlegelve ugyan csak egy defenzív külpolitika lehetőségét látta, de ez már korántsem csak a birodalmi politikában merült ki.

Az atyai kívánságnak eleget téve III. (királyként I.) Frigyes két testamentumot (1697, 1705) is írt, amelyek azonban jelentőségükben nem hasonlíthatóak atyjáéhoz, de mégis egy fontos momentum erejéig érdemes néhány szót ejteni róluk.

A kora újkori Német Birodalom politikai testumainak mindkét típusának kétségtelenül megvan a jelentősége és az eredményessége; a cselekvő fejedelmek politikai reflexiói és alkotmányszerű irányelveik szerepet játszanak a történelemben, még ha ez nem is mindig mérhető. Egy kis megfigyeléssel szeretném ezt illusztrálni: Idáig nem nagyon volt ismert, hogy a politikai testamentumok még a birodalmak közötti kapcsolatokban is szerepet játszanak, s egy szerződés-pótlék szerepét töltik be. Az 1701-es porosz királykoronázás előterében a tárgyalásnál az úgynevezett koronázási egyezség / traktatus szerepel, császári részről nyomatékkal kiálltak eme igény mellett, a brandenburgi választófejedelemség a szerződés szerint kötelezi magát, hogy ezután csak Habsburg-házból származó császárt választ. Amikor Berlinben ezt az ajánlatot megtagadták, jó indokokra, többek között a német aranybulla (1356) által garantált szabad választásra hivatkozva, a bécsi udvar visszavonult pozíciójából, de aztán a brandenburgi választófejedelemnek legalább a politikai testamentumában örököseit és utódait figyelmeztetnie kellett, hogy ezentúl szigetelődjön el az uralkodóháztól. I. Frigyes király 1705-ös politikai testamentumában ennek a követelménynek bár már nem - vagy legalábbis nem kifejezetten - tett eleget, az epizód szemlélteti a kötelezettség mértékét, amelyet a kor politikai gondolkodása a politikai testamentumoknak tulajdonított.

I. Frigyes Vilmos a keresztény életre és az önálló kormányzásra való intésekkel kezdi 1722-es művét, majd részletesen tárgyalja a - számára oly fontos - hadüggyel kapcsolatos problémákat. Ezek után az egyes - a dinasztia birtokában lévő - tartományok, illetve igazgatásuk, majd az Uradalmi Kamara (Domänenkammern), a Főhadbiztosság (Generalkriegkommissariat), az igazságszolgáltatás, a tartományi egyházak, a manufaktúrák jellemzése következik. A mű a külpolitikai kérdések fejtegetésével zárul. Az általa készített irat - a `Nagy Választóéhoz` hasonlóan - tudatosan vagy tudatlanul Veit Ludwig von Seckendorff államteoretikus intelmeit követték, aki `Teutscher Fürstenstaat` (1656) című művében tette azokat közzé.

Ami a formát illeti, aligha gondolhatunk nagyobb ellentétet, mint ami itt figyelhető meg apa és fia műve között. I. Frigyes Vilmos mindig heves, viharos, minden politikai tanításán megmutatkozik valami a szenvedélyes természetéből. Minden kijelentése és figyelmeztetése imaszavakkal, átkozásokkal és áldásokkal tör elő. Ezzel szemben II. (Nagy) Frigyes (1740-1786) teljes lelki nyugalmat és derűs biztonságot áraszt, teljesen tisztában van önmagával, megőrzi önuralmát; irataiban nincsenek belső harcokra, szenvedélyes hangulatváltozásokra utaló jelek. Nagy Frigyes a lelkiismereti szabadságot a legfontosabb elvvé emelte, de megmarad a jogbiztonság és a gondolatszabadság fontossága is. Nála a pénzügyek, a gazdasági irányítás, hadsereg és a politika a testamentum fő tárgyai.

Az 1752-es és az 1768-ban írt politikai testamentumok XVIII. század ezen irodalmi műfajának legjelentősebb dokumentumai, ezért mindenképpen érdemesek arra, hogy a következőkben részletesen szemügyre vegyük őket. Már csak azért is, hiszen több lényeges kérdés is felmerül megírásukkal kapcsolatban.
Vajon mi késztette Frigyest már 1752-ben (uralkodása 12. évében) egy ilyen mű megírására, s miért írt egy újabbat 16 évvel később? Ismerte-e, használta-e a korábban született hasonló témájú műveket? Többek között ezekre a kérdésekre kereshetjük a választ a következőkben.

Addigi politikáját mintegy összefoglalva Frigyes 1752-ben írta meg első politikai testamentumát. A művet franciául írta, április és május hónapokban. Az iratnak maga adta az elnevezést, utalva Richelieu - már többször említett - hasonló című művére. A korábban íródott hasonló témájú művek közül azonban nemcsak a híres francia bíboros művét ismerte és minden valószínűség szerint olvasta is. A Sanssouci kastély könyvtára más államelméleti műveket is tartalmazott, például Colbert és Luovois írásait. Olvashatta a XVI. századi Habsburg uralkodók - már említett - instrukcióit is, hiszen ezeket a brandenburgi udvari történetíró, Teissier összegyűjtötte. A Berlinben, 1699-ben megjelent könyv a `A választófejedelem elsőszülött fiának használatára` (`Zum Nutzen des Herrn Kurprinzen`) címet viselte. Joggal feltételezhetjük, hogy Frigyes e műveket jól ismerte és legfőbb gondolataikat akár fel is használhatta saját műve összeállításánál.

Nem vagy legalábbis nem közvetlenül a halál gondolata késztette az írásra. Bár néhány évvel korábban (1747) egy szélütés érte, de hamar és teljesen összeszedte magát. Alkalomszerűen ugyan beszélt rossz egészségéről és az emberi élet rövidségéről. (1752 januárjában annak rendje és módja szerint egy `szabályos` személyes testamentumot írt, amelyben a temetéséről, és a trónörökös megnevezéséről szólt.) Politikailag szélcsendes időre volt szüksége műve megírásához, noha már 1752-ben háborús bonyodalmakkal számolt. Az elkövetkezendő háború pontos időpontját nem tudta meghatározni, de annak kitörésével már ekkor számolt. (1756-ban ki is tört az ún. hétéves háború.)
Eltérve elődeitől a király nem közvetlenül a trónörököshöz fordul és eltekint minden személyeskedéstől; teljesen szabadnak mutatkozik a dinasztikus gondolattól. Hiányzik nála minden érzelmi rezdülés, megnyilvánulás. Hűvös politikai ráció határozza meg minden szavát, az `állam fensége` az egyetlen uralkodó érték számára.

Jellemző a műre, hogy Frigyes őszintén, teljesen nyíltan beszél, államának érdekeiről, politikájának céljairól, egész kormányzatáról és állam igazgatásáról, annak jelenéről és jövőjéről. Az eddigi tetteivel való elégedettség hangján szól, de nagy államférfihoz illően arra is gondol, mennyi tennivalója maradt még.

Nyíltan kimondja: egy jó államkormányzatban mindennek éppen úgy kell összekapcsolódnia, mint egy filozófiai rendszerben. Mind a gazdaságnak, mind a kereskedelmi forgalomnak az állam hatalmi céljait kell szolgálnia, ezért nem lehet mindenben az egyes emberek kedvére tenni, hanem mindent fentről ellenőriznek és szabályoznak. Mindenki az államért dolgozik és létezik. Érdeklődésének középpontjában a külpolitika áll. Alaptétel számára, hogy egy csak háború akkor használ az államnak, amikor az ország és az emberek gyarapodását hozza. Sokkal óvatosabb volt annál, minthogy külpolitikai vágyak elvakítsák.

A végrendelet egyértelműen mutatja Poroszország militarista voltát. Az állandó háborús készenlét határozta meg a II. Frigyes által kifejtett bel- és külpolitikai alapelveket. Ha pl. a végrendeletben a pénzgazdálkodás kérdései olyan széles helyet foglalnak és az összetett gazdaságpolitika fogalma alatt jelennek meg - azt bizonyítja, hogy a porosz állam bővítése számára a pénzgazdaság által kellett feltételeket alkotni. Pénzügyek, politika és hadügy Frigyes szavai szerint egy közös célt kell, hogy szolgáljanak: az állam erősítését. Mivel a végrendeletet csak az utódainak és nem a nyilvánosságnak szánta, teljes nyíltsággal feltárta legtitkosabb szándékait is. Kifejti politikájának illuzórikus álmait, amelyben felhívja utódai figyelmét a jövőben elfoglalható területekre. Magától értetődő, hogy tudta Frigyes: terve nem fog minden további nélkül megvalósulni, de számolt a kedvező szituációval. Tanúskodik a király logikus számításáról és következetességéről.

1768-ban egy második politikai testamentum megírására szánta rá magát az uralkodó. Jelentőségében nem fogható az előzőhöz, kevesebb információval is rendelkezünk róla. Ebben mérlegelte háborús tapasztalatait. Alapvetően alig különbözik az 1752. évitől, megszületését a hétéves háború (1756-1763) tapasztalatai indokolják. Nagy részét ezért egy katonai testamentum teszi ki, amelyben Frigyes mérlegelte a háború tanulságait, következményeit. Itt már egyértelműen kimondja, hogy Poroszország esetében mindent a katonai célok érdekében kell alárendelni. Az egész bel- és külpolitikát ebből a szemszögből kell folytatni, ezt tanácsolja utódainak. Akárcsak a háború előtt ekkor is összefolyt Frigyes politikájában a külső agressziótól való félelem és saját hódításvágya. A hétéves háború kimenetele és eredményei egyáltalán nem győzték meg arról, hogy Poroszország nem `kerekíthető` ki. Utána, akárcsak korábban a lehetséges hódításokon jártak a gondolatai.

Az előadás meghatározott keretei miatt nem szólhattam részletesen a politikai testamentumok historiográfiai hátteréről. A magyar szakirodalom ez idáig még nem foglalkozott ezzel a forráscsoporttal. Elsősorban német történészek tollából jelentek meg publikációk a témával kapcsolatban, mindenek előtt Fritz Hartung, Heinz Duchhardt, Ingrid Mittenzwei, illetve Harm Klueting nevét kell megemlítenem.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!