2019. ősz különszám: 101 kép rólunk

Szerbia külpolitikája a századfordulón és a világháború előestéjén

2005. május 30. 15:36 Hornyák Árpád

Hogy megértsük Belgrád politikáját a 19-20. század fordulóján, tisztában kell lennünk azzal, hogy a szerb vezetés legfontosabb külpolitikai célja a 19. század elejétől a szerb egység megteremtése volt, és ez a cél az I. világháborúig (némileg sarkítva) valójában egyenlő volt a szerb külpolitikával. A századfordulón ez annyiban módosult, hogy bővült az elérendő célok listája. Ekkorra ugyanis a szerb egység megteremtésének óhaja kiegészült a tengeri kijárat megszerzésének vágyával.

Az Oszmán Birodalomba betagozódott szerb területeken (és a Habsburg Monarchia területein élő szerb, elsősorban egyházi vezetők körében) már 18. századtól születtek elképzelések a szerb államiság újjáteremtésére. Ezek részletezése nem képezik előadásom tárgyát. Az 1844 végén elkészült Načertanijet azonban, amely az akkori szerb belügyminiszter, Ilija Garašanin nevéhez fűződik, mindenképpen szükséges legalább nagy vonalakban ismertetni, hogy megérthessük a szerb egység megteremtésére irányuló törekvések módosulásait, fejlődési fázisait, illetve időről időre történő visszakanyarodásait kiindulópontjához. A Načertanije, avagy vázlat Szerbia külpolitikájához mindmáig a legismertebb egyben legrészletesebb, ugyanakkor legvitatottabb szerb külpolitikai doktrína. Lényege abban ragadható meg, hogy az elképzelés a középkori szerb állam fénykorát Dušan cár birodalmát kívánta újjáéleszteni. Szerbiát a Balkán vezető erejévé szerette volna tenni, és ebben az államban egyesítette volna először a Balkán, azaz a Porta fennhatósága alá tartózó, később pedig más térségek szerb lakosait is.

Az 1860-as évekre némileg módosul ez az elképzelés. Míg korábban elsősorban saját erőből (külső segítségként Franciaországot és Angliát vette számításba) kívánta a Török Birodalom romjain feltámasztott szerb államban egyesíteni a szerbséget, addig a 19. század harmadik negyedében Belgrádban a cél érdekében szélesebb keretekben gondolkoztak (legalábbis Garašanin és a fejedelem Mihailo Obrenović, illetve a fejedelemhez közel álló körök). Készek voltak `beérni` egy tágabb egységen belül Jugoszlávia, balkán föderáció megvalósuló szerb egységgel.

Az alapcél mindazonáltal továbbra sem változott, maradt a régi: a török uralom alóli felszabadulás és a szerbségnek egy államban történő egyesítése. Míg azonban a szerbek lakta területeknek az Oszmán Birodalom alóli felszabadítása nem tűnt reménytelen feladatnak, addig a második célkitűzés a szerb földek, és a szerb népesség egy államban történő egyesítése sokkal nehezebbnek ígérkezett. Ez elé ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia `személyében` egy a Portánál sokkal életképesebb nagyhatalom gördített akadályokat. Ráadásul a Monarchia Bosznia 1878-as okkupációjával lezárta Szerbia előtt az utat a nyugati irányba. A Berlini kongresszuson nem csupán ennek a nyugati irányba vezető útnak a lezárását szentesítették a nagyhatalmak azáltal, hogy felhatalmazták a Monarchiát a tartományok okkupálására, de Szerbiát is egyértelműen a Monarchia befolyási övezetébe sorolták.

A realitásokat tudomásul vevő Szerbia ennek megfelelően rendezte át külpolitikáját. A Monarchiával kötött 1881-es titkos szerződésben Belgrád elfogadta a tartományok okkupációját, gyakorlatilag lemondva ezáltal Boszniáról és Hercegovináról; vállalta, hogy nem enged át területén szabadcsapatokat az említett tartományokba; továbbá lemondott a nemzeti propaganda terjesztéséről a Drinán túli területek irányában. Mindezért cserébe megszerezte a Monarchia támogatását a tartományok megszállásának köszönhetően egyébként is eleve kijelölt dél-délkeleti irányú külpolitikai aktivitásához.

Azonban ebben az irányban is akadályok tornyosultak a szerb külpolitikai célok megvalósítása elé. A későn ébredő nemzetek politikai vágyai, az albánok, és mindenekelőtt a bolgárok nemzeti törekvései állják útját a szerb külpolitika megvalósulásának. Az 1870-ben magalakult a bolgár egzarchátus, amely jelentős kulturális propagandát fejtett ki a makedón területek lakosságának bolgárrá válása érdekében. Veszélybe sodorva ezáltal Ó-Szerbia egyes részeinek, és bizonyos ősi szerb földnek tekintett makedón területek majdani Szerbiához csatolását. Az albánok pedig éppen a berlini kongresszus határozatait követően, annak egyes intézkedései ellen kezdtek magukra találni, s hozták létre a prizreni ligát a nagyhatalmak által Montenegrónak juttatott albán-lakta földek védelmére.
Bár az eddigiekből egyenesen következik, hogy a Bécs-Budapest érdekszférájába sodródott Szerbiában a századfordulón a dél-délkeleti irányú külpolitika dominált, Belgrád időről időre megpróbált szakítani az egyoldalú Monarchia-barát külpolitikával és Oroszország felé is kacsingatott, mint például szorosan vett századfordulón, 1900-1902 között. Ebbe a politikába, külpolitikai útkeresésbe belefért a Boszniában és Hercegovinában a századfordulón kibontakozó szerb kulturális és vallási egyenjogúságért/autonómiáért folytatott szerb mozgalom támogatása, igaz csak titkos eszközökkel.

Éppen e megváltozott külpolitika miatt a Monarchia annexiós készülődéséről szóló, menetrend szerint felbukkanó híresztelések, most különösen aggasztották a szerb vezetést. Az időközben pétervári követté kinevezett Stojan Novaković ki is jelentette az orosz külügyminiszternek, Vladimir Lamsdorffnak, hogy a szerbek nem maradhatnának közömbösek Bosznia közjogi helyzetének megváltoztatása esetén. Hivatalos személy részéről szokatlan nyíltsággal szólva, a tartományok iránti szerb ragaszkodás okairól kifejtette: Bosznia és Hercegovina a szerb Toszkána, amelyet a szerb nemzet etnikai központjának és szívének tart, s éppen ezért számukra élet-halál kérdése, hogy a két tartomány az annexió révén ne legyen kiszakítva balkáni közegéből és bevétetve egy más, idegen közösségbe.

Szerbia készsége azonban, hogy akár titkos és közvetett eszközökkel is segítse a boszniai szerbek mozgalmát, 1902 őszére (október-november) elillant. Obrenović Sándor királynak csalódnia kellett abban, hogy személyét kedvezőbb színben tüntetheti fel Oroszországban, és kieszközölheti az ő és felesége fogadását a cári udvarban. Mindez ismét arra késztette Sándort, hogy `vigyázó tekintetét` Bécsre vesse és a szerb külpolitika figyelmét újra Dél, azaz a Balkán felé fordítsa. Szerbiában egészen az 1903-as májusi merényletig kormányszinten nem foglalkoztak a boszniai ügyekbe való beavatkozás gondolatával. (Sőt azt követően sem, egészen a két tartománynak a Monarchia részéről bekövetkező annektálásig.)

A Karađorđvićek ismételt hatalomra jutását követően sem következett be radikális változás a szerb nemzeti célok meghatározásában. Annak ellenére sem, hogy Szerbia a májusi fordulat után el volt szánva, hogy új utakon induljon. A szerb polgárság a Monarchiában látta a legveszélyesebb ellenfelet saját gazdasági hatalmára nézve, egyben az ország fejlődésének legkomolyabb hátráltatóját is Bécsben vélte -nem alap nélkül - megtalálni, s célul tűzte ki, hogy Szerbia gazdasági és politikai önállóságának növelését. Ilyen körülmények között született meg az a külpolitikai program, amely szakítva az egyoldalú Monarchia-barát politikával, lényegében annak ellentétjeként az Oroszországgal és a balkáni államokkal való együttműködést helyezte előtérbe.

Ó-Szerbia továbbra is maradt az első helyen az elérendő szerb külpolitikai célok között, és elsőbbséget élvezett a nemzeti politikai tervezgetéseknél. A szerb kormány által elfogadott `munkaprogramban` pedig fő helyre került a Török Birodalom szerbek lakta területein bevezetendő reformok érdekében való határozott fellépés.

Belgrád igyekezett megszerezni Oroszország támogatását az egész Makedónia Szerbiához csatolásához. Azonban a nemzetközi feltételek nem kedveztek ennek. Hiába került Belgrádban a Pétervárnak szimpatikusabb szerb dinasztia hatalomra, Oroszország a Távol-Keleten volt elfoglalva, és nem állt érdekében megbolygatni a balkáni viszonyokat. A nagyhatalmak a status quo álláspontján voltak, és mindössze a reformok bevezetését kívánták a balkáni területeken a Portától. Kénytelen kelletlen Szerbia is magáévá tette ezt a nézetet. Erről tanúskodik Nikola Pašić, szerb kormányfőnek 1904 márciusában a szerb állam aktívabb balkán politikáját rajta, mint külügyminiszteren számon kérő parlamenti interpellációra adott válasza. Ebben a kormányfő egyedül a törökországi keresztények sorsának változtatására látott lehetőséget de a keleti kérdés megoldását nem tekintette időszerűnek. Ezért a szerb miniszterelnök Szerbia számára a nagyhatalmak által kijelölt irányvonal követését irányozta elő, hogy testvéreik sorsának javítása érdekében fellépve ne okozzanak nagyobb bonyodalmat okozna a Balkánon.

Az 1903 májusi puccsot követően a szerb közfigyelem fokozottabb mértékben fordult a Monarchia igazgatása alatt álló területek felé is. A szerb kormány azonban, mint láttuk, tisztában volt a nemzetközi helyzettel, és a szerb társadalmat Bosznia és Hercegovina vonatkozásában is türelemre intette, mondván: a tartományok végleges sorsa azoktól a nagyhatalmaktól függ, amelyek őket a szomszédos monarchia közigazgatása alá helyezték. Pašić úgy látta Szerbia számára nem maradt más hátra, mint hogy `törekedjen a nagyhatalmak szimpátiájának megnyerésére, meggyőzze őket arról, hogy Szerbia kultúrált jogállam, méltó tagja az európai közösségnek és érdemes a segítségükre, hogy fejlődjön és terjeszkedjen`. Belgrád a balkán a balkáni nemzeteké elve mellett áll ki, de Pašić tisztában volt azzal, hogy Szerbiának szüksége van a békére, a békés fejlődésre, hogy összeszedje magát és megerősödjön és jobban felfegyverezve felkészülten érjék az események, amelyek váratlanul és akár akarata ellenére is történnek.

Hogy Pašićnak mennyire igaza volt, amikor a váratlanul és Szerbia akarata ellenére bekövetkező eseményektől tartott, azt bizonyítja a két tartomány meglepetésszerűen végrehajtott annektálása a Monarchia részéről, alig pár hónappal a szerb kormányfő fentebb idézett (1908 márciusában) Szerbia feladatait összegző beszédét követően következett be.

Egyébként is ellentmondás volt a szerb kormány hivatalosan `kinyilatkoztat` álláspontja és Belgrád ténylegesen folytatott politikája között. Noha a szerb kormány feje, Nikola Pašić 1904-ben több alkalommal is hangsúlyozta a nyilvánosság előtt, hogy Szerbia belenyugszik a mozdulatlanságba a Balkánon, a valóságban éppen ebben az időben két titkos egyezményt is kötött Szófiával. Az egyik politikai jellegű szerződésben 1904. április 20-án a két fél vállalta, hogy megsegítik egymást, ha valamelyik nagyhatalom jelenne meg a félszigeten és megszállná, vagy elcsatolná annak egy részét. Az egyezmény ezen túlmenően egy katonai egyezmény megkötését és a két állam közötti vámunió létrehozását is előirányozta, s lényegében elindította azt a folyamatot, amely végül az 1912 márciusi szerb-bolgár barátsági, majd a nem sokkal később megkötött szerb-bolgár katonai egyezményhez, azaz a balkán-szövetség létrehozásához vezetett. 1904-ben egyébként Belgrád igyekezett javítani a másik független szerb állammal való viszonyán is. Egy februárban összeállított tervezet előirányozta Belgrád és Podgorica együttműködését a szerb érdekek védelmére, és kölcsönös segítségnyújtást helyezett kilátásba bármilyen irányból jövő támadás esetére.

Részben a fentebb említett, a balkáni status quonak a nagyhatalmak által kívánt fenntartásába beletörődő hangulatnak tudható be, hogy a szerb társadalom olyan súlyos sokként élte meg az annexiót. A rá adott reflexió eredményeként titkos és fél hivatalos szervezetek sora alakult Szerbiában és a Monarchia szerbek lakta területein, túlnyomórészt annak a Balkáni részeiben. A legjelentősebb mindenképpen a `Narodna odbrana` volt, amely a kiváló szerb irodalmár és színpadi író, Branislav Nušić kezdeményezésére alakult. A szervezet felállításának eredetileg az volt a célja, hogy önkénteseket toborozzon és segítséget gyűjtsön egy esetleg kirobbanó nemzeti háborúhoz. Hamarosan azonban a nemzeti egység kifejeződésének eszközévé vált. Egy hónappal később már 223 alszervezete volt.

Az annexiós krízis kirobbanásakor, amely szinte azonnal fegyveres összetűzéssel fenyegetett, a szerb diplomácia tájékozódott az európai fővárosokban. Ez azonban inkább a közvélemény megnyugtatását szolgálta, s nem arról volt szó, hogy komolyan reménykedtek volna valamelyik nagyhatalom támogatásában. Szerb politikusok és tudósok egy csoportja (Milan Milovanović, Jovan Cvijć, Stojan Novaković) kezdetben abban is bíztak, hogy területi kompenzációt kaphatnak mégpedig a tartományok déli és keleti részeit, gyakorlatilag a Drina medencét, és Trebinje környékét. Ettől azonban hamar elálltak, mert egyrészt nem sok realitása volt annak, hogy a Monarchia rááll a területi kompenzációra, másrészt magának Szerbiának, a szerb nemzeti ideológiának okoztak volna jóvátehetetlen károkat azzal, hogy lemondanak egész Boszniáról, és megelégszenek annak egyes részeivel.

Miután Németország teljes mellszélességgel kiállt Ausztria mellett, végül Oroszország is magára hagyta Szerbiát. Március 24-én elismerte az Annexiót, és ugyanerre szólította fel Szerbiát is. Március 30-án Oroszország, Anglia, Franciaország és Olaszország közös jegyzékben szólították fel az annexió elismerésére Szerbiát, egyben javaslatot tettek a Monarchiának adandó szerb válasz szövegére is. Másnap Szerbia kénytelen-kelletlen kijelentette, hogy nem sérültek jogai azáltal, hogy a Monarchia kész helyzetet teremtett Bosznia Hercegovinában. Ezzel gyakorlatilag véget ért az annexiós krízis.
Szerbia és Oroszország fogcsikorgatva lenyelte a békát és beletörődött a tartományok státuszának és pro forma a balkáni erőviszonyok megváltoztatásába, azonban mindkét szláv hatalom vérig volt sértve. Különbség annyiban volt, hogy míg Oroszországnak `csak` nagyhatalmi önérzetét érte sérelem, addig Szerbiának nemzeti érdekei is komolyan sérültek.

A nagyhatalmi támogatás hiányában tehát, mint láttuk, Belgrád kénytelen volt tudomásul venni a tartományok megváltozott jogállását. Ami azonban nem jelentette azt, hogy Szerbia a továbbiakban ölbe tett kézzel ült volna. A szerb politikát Bosznia és Hercegovina annexiója után a felkészülés és a békés időszak minél helyesebb kihasználására való törekvés jellemezte. Az általános nemzetközi helyzet megfelelt az erőgyűjtésre, és a kormány ereje legvégső határáig sürgette a fegyverkezést. Miután a tartományok annektálását Szerbiában, jogosan, úgy értelmezték, hogy azzal a Monarchia újabb lépést tett balkáni tervei megvalósítása felé, amelyet további Szerbiával szembeni lépések fognak követni, a szerb vezérkar a krízist követően döntött a hírszerző szolgálat megerősítéséről, amelynek fő feladatát az osztrák-magyar katonai aktivitás figyelemmel kísérésében jelölte meg. E célból 1911-ben határőrtisztek kiküldését rendelték el végig a határ mentére. Már e döntést megelőzően tisztek egy csoportja megalakította a Fekete Kéz néven elhíresült titkos szervezetet (hivatalos nevén Ujedinjenje ili smrt - Egyesülés vagy Halál). A tiszti szervezet, miután a Narodna odbran gyakorlatilag teljesen felhagyott a forradalmi szervezkedéssel, a kiürült kereteket tartalommal akarta megtölteni. Lényegében átvette a szervezettől a nemzeti ügyek szervezését, és kapcsolatait a határon túli szerb lakossággal. Egyik fő feladatának pedig felkelés kirobbantását tekintette a Monarchia területén.

A Szerb Királyság és Bécs viszonya már az annexiós krízist megelőzően is feszültségektől volt terhes. 1906-ban kirobbant a vámháború a Monarchia és Szerbia között, amely minden józan számítás szerint Szerbia vereségével kellett volna végződnie (`Szerbia belefullad saját zsírjába`, remélték a Monarchia fővárosaiban). Ehelyett megerősödve, gazdaságilag jelentős mértékben függetlenedve került ki belőle 1911-ben, bár ez a függetlenség elég törékeny volt, lévén nem volt neki tengeri kijárata. Éppen ezért, a vámháborút követően még inkább megerősödött Belgrádban az a felismerés, hogy Szerbiának szüksége van biztos útvonalakra kiviteléhez, vagyis kijáratra a tengerhez.

Már a 19. század kilencvenes éveiben voltak próbálkozások, hogy Szalonikin keresztül bonyolítsák le kivitelüket, de ez az útvonal drágának és bizonytalannak bizonyult, miután a törökök jóindulatától függött. Bebizonyosodott ez a vámháború ideje alatt, is, amikor a törökök egyébként lehetővé tették a szerb kivitelt Szalonikin keresztül. Magától értetődő volt ugyanakkor, hogy amennyiben a török-szerb kapcsolatok megromlanának, úgy ez az út is lezárulna Szerbia előtt. Márpedig az ifjútörökök hatalomra kerülése után, s különösen a vámháború lezárását követően, nem utolsósorban a koszovói vilajetben élő szerbek elleni atrocitásoknak köszönhetően ezek a kapcsolatok rohamosan romlottak.

Az annexiós krízis és az ifjútörök forradalom győzelme Törökországban nagymértékben hozzájárult a szerb külpolitika kikristályosodásához. Belgrád tisztában volt azzal, hogy amilyen mértékben erősödik befolyása a Balkánon, olyan mértékben növekszi fenyegetettsége a Monarchia részéről. Mindazonáltal ez nem tartotta vissza Szerbiát attól, hogy a török területek szerb lakossága körében aktív propagandát folytasson, és nemzeti céljai megvalósítására figyeljen, mindössze a korábbinál óvatosabbá vált. Minden egyes lépése, amelyet Törökország ellen tett, egy másik, a Monarchia részéről érkező támadás kivédésére irányuló lépéssel párosult. Ez a két lépés gyakran ugyanaz volt. Szerbiában a balkáni államokkal, mindenekelőtt Bulgáriával való kapcsolatainak szorosabbra vonásában látták elérhetőnek államuk biztosítását a Monarchia felől (ebbe az irányba hatott Oroszország biztatása is, a balkán szövetség létrehozására).

E politika sikeréhez nem csak Szerbiának kellett felülbírálni korábbi külpolitikáját, hanem alapvető fontosságú volt az is, hogy Bulgária letegyen az autonóm, esetleg független Makedónia létrehozásáról és beleegyezzen a makedón területek felosztásába. Pašić ugyan az 1911-ben megkezdett a balkán szövetség létrehozásáról folytatott tárgyalásokon az egész terület Szerbiához csatolását jelölte kiindulási alapként meg, de ez nyilvánvalón nem volt teljesíthető. Az 1912 márciusában megkötött barátsági és szövetségi szerződés titkos kiegészítő egyezményében végül is a két állam megegyezett Makedónia főbb részeinek felosztásáról, míg azoknak a területeknek a sorsát, amelyekről nem tudtak megegyezni, az orosz cár kezébe helyezték. (1912. szeptember 28-i vezérkarok közötti megállapodásban a hadműveleti területeket úgy osztották fel, hogy a szerb csapatok a vardari, míg a bolgár hadsereg a Marica folyó menti területeken folytassa a hadműveleteket).

Bár az 1912 októberében kirobbanó első balkán háború hivatalos szerb `indoklásában` az szerepelt, hogy a Török Birodalom területén élő szláv népesség jogainak és egyenlőségének biztosításáért, valamint a reformok bevezetéséért szálltak hadba, aligha túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a balkán háború kirobbanását voltaképp Makedónia felosztásának vágya idézte elő. Nem jelentéktelen szerepet játszott azonban benne Belgrádnak a független albán állam megalakulásától való félelme sem. Bár a Monarchia már korábban is felvetette Albánia létrehozásának gondolatát, szerb szempontból akkor vált igazán veszélyessé, amikor Bécs 1912 augusztusában előállt Törökország decentralizációjára vonatkozó javaslatával. A javaslat megvalósulása esetén ugyanis elő lett volna készítve a terepet az autonóm albán állam megteremtésére, ami hasonló következményekkel járt volna Szerbia számára, mint Bosznia és Hercegovina okkupációja, majd annektálása. Még egy irányban lezárta volna a terjeszkedés útját. Márpedig Belgrád ezt nem engedhette meg magának.

Pašić, aki a balkán szövetség kiteljesedésekor és az I. Balkán háború kirobbanásakor a szerb kormányfő volt, és akinek szeptember 12-én felállított kormányát Bulgáriában háborús kabinetnek tekintették, a török-ellenes hadműveletek indoklásában világossá tette, hogy Szerbia mely területekre tart igényt. Ebben pedig jelentős albán területek szerepeltek. Szerbiában az volt az általánosan elterjedt vélemény, hogy a Monarchiának komoly tervei vannak az albán kérdést illetően, és amennyiben a szerb katonaság kivonul a felszabadított területekről, azok Bécs befolyása alá kerülnek és előbb utóbb hasonló sors várhat magára Szerbiára is. Éppen ezért Szerbia a szerb katonaság által felszabadított területek sorsának végleges rendezését kívánta. Ez pedig csakis Belgrád hatalma alá kerülésük lehetett. Vagyis a meghódított területeknek a szerb államhoz csatolása a Pašić által körvonalazott vonalak mentén, beleértve a tengeri kijárat megszerzését, amelyeket a szövetségeseivel, mindenekelőtt bolgárokkal kötött szerződései elvileg garantáltak is a számára. Ez azonban nem ment könnyen. Különösen a szerb tengeri kijárat kérdése vert nagy hullámokat a Balkáni háborúk során.

Belgrád egyik legfontosabb célja ugyanis, mint említettem, a nem sokkal korábban véget ért vámháborúban szerzett tapasztalatok alapján az volt, hogy a világgal létesítendő közvetlen összeköttetés révén biztosítsa a gazdasági és politikai fejlődéséhez szükséges függetlenséget. Ezért a szövetségeseivel kötött egyezmények tárgyalásakor a tengeri kijárat biztosítása mindvégig kulcskérdés, az aláírás sine qua non-ja volt. A megállapodásokban kapott `csekk` beváltásának ideje azt követően érkezett el, hogy a szerb csapatok a szerb csapatok felszabadították Koszovót, Metóhiá és a Szandzsákot. A szerb főparancsnokság ekkor elrendelte a hadműveleteket sikerrel záró csapatoknak, hogy törjenek előre az Adria-tenger irányába, a tengerhez. Ez azonban nem sikerült, nem sikerülhetett. Pontosabban, a szerb csapatoknak sikerült ugyan eljutniuk a tengerpartig, és novemberben már Dracsnál táboroztak, de nem sikerült biztosítaniuk a területeket. A Monarchia ugyanis létkérdésnek tekintette Szerbia megakadályozását a tengerhez való kijutásában. Már a londoni konferencia elején, 1912 decemberében elérte az autonóm albán fejedelemség, lényegében a független Albánia létrehozását, ami gyakorlatilag elvezetett a második balkán háború kitöréséhez.

Albánia megalakulása ugyanis túl azon, hogy megfosztotta Szerbiát a háború egyik legnagyobb nyereségétől a tengeri kijárattól, a balkáni erőegyensúly felborulását is eredményezte. Szerbia a balkán szövetség kialakításakor folyó tárgyalásokon a makedón területek felosztásakor eredetileg abból indult ki, hogy a Bulgáriának átengedett nagyobb makedón területekért albán területekkel `kompenzálhatja` magát. Az albán fejedelemség felállításáról szóló nagyhatalmi döntés azonban keresztülhúzta számításait.

Miközben Szófia bekebelezte azokat a területeket, amelyeket előzetes megállapodásuk alapján jogot formálhatott, Belgrád nem tudott érvényt szerezni az albán területekre irányuló követeléseinek. Ennek következtében úgy tűnt, hogy Bulgária túlnyerte magát, ami a balkáni erőegyensúly felborulásával fenyegetett. Szerbia ezt követően kezdett részt követelni a bolgár zsákmányból, ami karöltve további államok Bulgária rovására jelentkező igényeivel végül is elvezetett a második balkán háború kitöréséhez, amelyből Szerbia ismét győztesként került ki.

A két balkán háború eredményeként Szerbia megszerezte Ó-Szerbiát (Koszovót és Metóhiát) a Szandzsák jelentős részét, (másik része Montenegrónak jutott) és 1913. november 20-án rendeletileg is államához csatolhatta a vardári Makedóniát. Ezzel lényegében befejeződött a Török Birodalom szerbjeinek Belgrád kormányzása alatti egyesítését célzó szerb balkáni politika.

Szerbiának a Balkán-háborúkban elért hadi sikereinek köszönhetően sikerült helyreállítani az 1876-1878-as török-szerb háborúban, Bosznia oszrák-magyar okkupációjával, az 1885-ös bolgár-szerb háborúban és Bosznia annexiójával megtépázott tekintélyét. A következő lépés a közép-európai birodalom keretein belül élő szerbek egyesítése volt. Ez nehezebb feladatnak ígérkezett, de hamarosan jó alkalom kínálkozik megvalósítására: az I. világháború kirobbanása. Szerbia ügyesen kihasználta a kínálkozó alkalmat, bár arról mindmáig vita van, hogy a végeredmény valóban Belgrád szája íze szerint való volt-e.

2019. ősz: Forró magyar őszök
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!