„Végy egy friss, tiszta tetemet…” – a hullaorvoslás bizarr története

2017. november 2. 14:35

Első hallásra talán hihetetlennek tűnhet, de az európaiak évszázadokon keresztül használták gyógyászati célokra az elhunytak földi maradványait. Emberi zsírból készített kenőcsöt, porrá őrölt csontok és egyiptomból importált múmiák is a hullagyógyszerek gazdag tárházának részét képezték.

Korábban

Richard Baxter a 17. századi angol értelmiség egyik prominens személyisége volt. A puritán hitszónok az angol forradalom idején tábori lelkészként szolgált Oliver Cromwell seregében, majd később több könyvet is írt, amelyekben felvázolta a protestáns vallásgyakorlatról alkotott nézeteit. Történt egyszer, hogy a fiatal Baxter egy alkalommal kellemetlen betegségben szenvedett. Folyamatosan köhögött és nem egyszer véres váladékot is köpött eközben. Olvasott, művelt ember módjára pedig azt tette, amit ma is tenne bárki hasonló esetben, és korának leghatékonyabb gyógyszerét kereste. A 17. századi angol orvosok pedig javarészt egyetértettek abban, hogy Baxter bajára a leghatásosabb gyógymód, ha a vérzését egy emberi koponyán nőtt mohával kezeli.

Bármennyire morbidan hangzik is ez ma már, az emberi holttestmaradványok gyógyászati alkalmazása rendkívül hosszú történelmet tudhat magáénak. A hullagyógyszereket már az ókori Róma orvosai is előszeretettel alkalmazták. Úgy tartották például, hogy az éppen megölt gladiátorok még friss vérének fogyasztása különösen egészséges lehet.

Hasonló módszerek és szokások aztán továbbéltek Európában a középkor során is. A koponyán termesztett moha vérzéscsillapító hatása mellett úgy vélték, hogy egy hajból készített oldat képes meggátolni a kopaszodást és újraserkenteni a hajnövekedést. Az emberi haj továbbá porrá összezúzva gyógyszerként szolgálhatott a sárgaság ellen. Jóval bizarrabb „megoldást” találták az időskori szürkehályog kezelésére. Ehhez szárított emberi ürüléket kellett porrá őrölni, majd azt belefújni a beteg szemébe.

Nem csak a testrészeket, hanem a nehezebben megőrizhető maradványokat is felhasználhatták. Így például egészen a 18. századig egy emberi zsírból készített kenőcsöt használtak a víziszony, avagy ismertebb nevén a veszettség kezelésére.

Első hallásra talán egyszerű népi gyógymódoknak gondolhatnánk ezeket, pedig ténylegesen a korszak legnevesebb orvosai is használták őket. Így például a toxikológia atyjaként is emlegetett, 16. században élt svájci orvos, Paracelsus is előszeretettel hangoztatta a „hasonlót a hasonlóval” elvét, amely a hullaorvoslás egyik vezérfonalának tekinthető. Így fogfájásra, fogszuvasodásra gyakran javasolták egy olyan nyaklánc viselését, amelyen egy elhunyt foga lóg, vagy éppen azt, hogy egy halott fogát érintse a beteg a saját, fájó fogához.

II. Károly angol király szintén nagy rajongója volt a hullagyógyszereknek és egészsége megőrzése érdekében rendszeresen szedte a „Királycseppeket”. Ennek elkészítése nem is volt bonyolult, mindössze egy emberi koponya kellett hozzá, amelyet porrá zúzva és alkohollal összekeverve már kész is volt az oldat, amelyet egyszerűen csak meg kellett inni. Amikor 1685-ben a király a halálos ágyán feküdt, orvosai kétségbeesetten itatták az uralkodót ezzel a szerrel – végül mindhiába.

Magától adódik a kérdés, hogy honnan is szerezték be a hullagyógyszerek készítésének legfontosabb alapanyagát, vagyis magát a holttestet. Először is kézenfekvő megoldást kínáltak a már egyébként is orvosi célra kisajátított maradványok. A kora újkori Angliában a kivégzett bűnözők holttesteit előszeretettel használták fel tudományos célokra és ezeken végezték a boncolásokat, amelyek révén megismerték az emberi test belső felépítését és működését. Ugyancsak előszeretettel használták a csatában elesettek hulláit, de nem volt példa nélküli az sem, hogy a betegek elhunyt rokonaik sírját ásták fel a gyógyulás reményében.

Különösen erős gyógyító hatást tulajdonítottak a múmiáknak, ami egy fontos mozgatórugójává vált az egyiptomi sírok kifosztásának és az ott talált múmiák Európába szállításának. Az egyiptomi múmia mindazonáltal még így is hiánycikknek számított a gyógyszerpiacon, ezért rövidesen megjelentek a saját készítésű, gyógyászati célú múmiák is. Egy 17. századi német orvos, Johann Schröder például a következő, meglehetősen konkrét „receptet” hagyta az utókorra:

„Vedd egy friss, tiszta tetemét egy vörös hajú férfinak (minthogy az ő vérük hígabb, tehát a húsuk is kiválóbb), aki nagyjából 24 éves volt, amikor kivégezték vagy erőszakos halált halt. Hagyd a holttestet egy napon és egy éjjelen keresztül száradni a nap és a hold alatt – de vigyázz, mert jó időjárás kell, hogy legyen. Ezután darabold fel a húst és öntözd meg mirhával és egészen kevés aloéval. Ezután áztasd borban több napon keresztül, akaszd fel hat vagy tíz órára, majd áztasd ismét borban, végül hagyd a darabokat száradni a levegőn egy árnyékos helyen. Így azok olyanok lesznek mint a füstölt hús és nem fognak bűzleni.”

A hullaorvoslás 17. századi fénykorát követően aztán fokozatosan elhalványult a népszerűsége, igaz különféle formái még évszázadokig továbbéltek. Így például egy 1893-ban készített, korabeli angliai népi gyógymódokkal foglalkozó gyűjteményben olvashatunk arról, hogy a koporsókban felgyülemlett víz jó lehet a szemölcsök kezelésére. Ugyanitt feljegyezték azt is, hogy Glasgowban egy rohamoktól szenvedő férfinak olyan vizet adtak gyógyszerként, amellyel korábban egy holttestet mostak meg.