Murányi Gábor

A támogatott, a tűrt és a tiltakozó Lengyel József

„Életművét ma még elfödi a sorsa” – állapította meg 1989-es elemzésében a három évtizeddel korosabb, akkor már másfél évtizede halott pályatársára, Lengyel Józsefre emlékezve Sándor Iván. Az író abban az évben foglalta gondolatait esszétanulmányba, amikor az „elfedett” oeuvre két jelentős darabja több évtizedes küzdelem után végre a nagyközönség elé került. A Szembesítés című kisregény például 1964-es megírása óta várta a megjelenést, noha a mű – amelyet az egyik legmegrázóbb novellájának címe után „kicsi, mérges öregúrként” emlegetett munkássága „záró díszkövének” tekintett – 1971-ben egyszer már megjelent. Ám akkor úgy kapott nyomdafestéket, hogy valójában mégsem jelent meg.

A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban „csupán” annyi történt, hogy a „kommunista írónak” már nem csak az életművét, jószerével a sorsát is eltakarja a ma divatos – udvarias jelzővel élve: – szemellenzős történelmi nézőpont. Holott Lengyel József históriájának, alkotói és emberi kálváriájának ismerete sokat tehet hozzá a megbicsaklott XX. század történetének és szellemi vonulatainak mélyebb megértéséhez.

Az 1896 augusztusában, Marcaliban, egy gabonakereskedő fiaként született Lengyel valójában kétszer vágott neki az írói hivatásnak. Írói szempontból apja tönkremenetele alighanem nagy „szerencse” volt, mivel az elszegényedett szülők a megélhetés reményében Pestre menekültek, ahonnan a tehetségesen verselgető kamasz útja előbb a bölcsészkarra, majd a pozsonyi jogtudományi karra vezetett. A Petőfi-epigonságot kinőve rövid időre Kassák Lajos (bűv)körébe került, de a konstruktivizmust is szűk kalodának tartva hamarosan magával ragadta az új világboldogító tan, és 1918 végén a 22 éves tollforgató már a kommunisták sorait erősítette, első letartóztatását is ennek a választásának köszönhette. A Tanácsköztársaság idején a harcos pártlapnak, a Vörös Újságnak volt a kulturális szerkesztője, a 133 napos vörös uralom megdöntése után menekülnie kellett.

A „nemzetközi kommunista mozgalom szolgálatában” Bécsben és Berlinben eltöltött esztendők után érkezett meg álmai országába, a Szovjetunióba, ahol 1932-ben jelent meg első könyve, a Visegrádi utca című történelmi riportregény. Az utókorból visszatekintve nem igazán dönthető el, mi volt a nagyobb balszerencséje: az, hogy a magyarországi kommunista mozgalom előtörténetről írott kötet előszavát a tanácsköztársasági vezér, Kun Béla írta, vagy az, hogy Lengyel őszintén próbálta felidézni a megélt eseményeket. Így például beszámolt arról is, hogy Lékai Jánossal együtt tagja volt annak a konspiratív csoportnak, amely végül is sikertelen merényletet kísérelt meg a „háborús miniszterelnök”, gróf Tisza István ellen. Lengyelt a szovjet államvédelem 1938-ban, Kun Béla frakciótársaként tartóztatta le, a „bizonyíték” az ominózus előszó volt, no meg az a tőle kicsikart „beismerő vallomás”, miszerint „cikkeimben (azért) dicsértem Kun Bélát, hogy (…) így őrizzük meg a pártban a hegemóniáját, vezető szerepét”. Ennyi bőven elegendő volt, hogy az írót „trockista terrorista összeesküvőként” nyolcévi Gulág-fogságra ítéljék.

Sztálin, a hun hadvezér

A norilszki és knaszki munkatáborokban szerezhette meg újabb írói „élményeit”, amelyek valóban irodalmi értékű feldolgozásokká csak sok évvel később értek. 1946-ban szabadult, kényszerlakhelyéről, a száműzöttek fővárosából, a Moszkvától 101 kilométerre eső Alexandrovból rögvest kérvényezte, hogy hazatelepedhessen Magyarországra. Az engedély megadása helyett azonban, az újabb tisztogatási hullám keretében, ismét letartóztatták. Még új vádat sem fogalmaztak meg ellene. Ekkor Lengyel, alkalmazkodva a sztálini képtelenségek világához, felkavaró szövegű folyamodványt írt a vlagyimiri börtönből: „teljes mértékben” érthetőnek ismerte el, hogy letartóztatása preventív intézkedés, amely „meg akarja akadályozni egy bűntett jövőbeni elkövetését”. Mindössze arra kért lehetőséget, hogy bizonyíthassa, a jövőben sem akar „a Szovjetunió és a párt ellen tevékenykedni”. Nem tisztázhatott ugyan semmit, az újabb Gulágot megúszva, úgymond elővigyázatosságból „csak” Szibériába száműzték, ahol csőszként, szénégetőként és erdőkerülőként dolgozott, dolgozhatott Makarov falucska kolhozában. Esténként, éjszakánként viszont végre újra írhatott. Ekkor vetette papírra, a megjelenés halvány reménye nélkül, az Isten ostora című filmforgatókönyvnek gondolt kisregényét, amelyben a hun vezér, Attila alakjába rejtette a zsarnok Sztálint, és ekkor formálódtak Igéző cikluscím alatt megrendítő novellákká a Gulág és a száműzetés élményei.

Majdnem hatvanéves volt, amikor 1955 végén hazatérhetett Magyarországra. Helyzetére (és bátorságára) jellemző, hogy egyetlen vagyonát, az akkor mintegy kétezer oldalra rúgó kézirat-paksamétáját át kellett csempésznie a határon. A későbbi remekművek csíráit állítólag felesége varrógépébe rejtette, a részletek azonban máig homályosak.

Az 1950-es évek közepének Budapestjén, irodalmi életében ismeretlenül és idegenül mozgott: 1956 szeptemberében, az Írószövetség párttaggyűlésén például minden köntörfalazás nélkül spiclinek nevezte a Szovjetunióban „mindenkit feljelentő” Szabó Ferenc zeneszerzőt. Nyers szókimondása alapján úgy tűnhetett, útja a Nagy Imre nevével fémjelzett pártellenzékhez vezet. 1956 októbere után viszont az ellenforradalmat elsőként megbélyegző ultrabalos írói csoportosuláshoz, a Táncsics Körhöz csapódott. „Még nem tudtam tájékozódni!” – mentegette magát egy évekkel későbbi interjúban. Tény, hogy az 1957 márciusában indult Élet és Irodalom című lapban kezdte el irodalmi, vagyis akkor még inkább publicisztikai bemutatkozását. Első, hírhedett cikkében azonnal rárontott az emigrációba menekült „egykori sztálinista írókra”, fejükre olvasta pálfordulásukat, és ellenükbe szegezte azon hitvallását, amely szerint „börtönéletem során még csak pillanatig sem fordult meg bennem az a gondolat, hogy sorsomért a párt volna a felelős, vagy a százmilliókat betöltő teremtő és felszabadító gondolat: a szocializmus, a kommunizmus. Emberek vagyunk, hibázhatunk és tévedhetünk (...) és mindent jóvátehetünk”.

A levél címzettje, a „csak” Rákosi börtönét megtapasztaló „rabtárs”, József Attila egykori szerkesztőtársa, Ignotus Pál a párizsi Irodalmi Újságban ekképp reflektált: „Elismerem, Lengyel József és Ignotus Pál jelenleg nem ülnek. Helyettük most Déry Tibor ül, Zelk Zoltán ül, Háy Gyula ül. De hibaigazításnak ez meglehetősen egyoldalú. Kivált, ha meggondolom, hogy nemcsak ők ülnek, hanem még vagy egy tucat becsületes, bátor fiatal íróember – nem is szólva a szerencsétlenekről, akik már nem ülnek, mert akasztófán végezték, a hibaigazító kormányzat jóvoltából.”

Noha Lengyelnek – a sztálini Szovjetunióban tapasztaltakhoz képest liberális – Kádár-rendszerből való kiábrándulásáig még jó néhány évre és keserű tapasztalatra volt szüksége, az ultrabalosokkal való azonosulása csupán rövid intermezzója volt az életének. 1958. június 17-én, Nagy Imre kivégzésének másnapján naplójába már a következő – még 1989-ben is publikálhatatlannak ítélt – néhány sort jegyezte fel: „Őrület! A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, barátot egyet se... Micsoda pokoli ravaszság mocskol itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak (Kádár).”

Megelőzte Szolzsenyicint

A „létező szocializmust” egyre inkább megkérdőjelező, a hit és a gyakorlat ellentmondása között hánykolódó Lengyel József írásai az 1960-as évek első felében, mondhatni bombaként robbantak. A hruscsovi (és kádári) konszolidációnak és desztalinizációnak lettek irodalmi és, persze, politikai lenyomatai. A Sárga pipacsok, a Kicsi, mérges öregúr című novellái, illetve Igéző kisregénye a reveláció erejével hatottak. Az 1963 januárjában az Új Írásban megjelent Elejétől végig című „Gulág-novellája” dogmatikus körökben hatalmas felháborodást keltett. „Ez a Szovjetunió megrágalmazása” – jelentette ki például Andics Erzsébet, a történettudomány dogmatikusként számon tartott professzora, aki folyamatos éberségét bizonyítandó, rögvest elrohant a budapesti szovjet nagykövetet is tájékoztatni a skandalumról. Lényegében ezt tette a Magyar Nemzet című napilap publicistája, Zala Tamás is, amikor egész oldalas írásában „elfogadhatatlannak” minősítette, hogy Lengyel „emberi mivoltukból kivetkőzött alakokkal” népesíti be novelláit. Követendő példaként pedig a „szovjet irodalom” új tehetségének, Alekszandr Szolzsenyicinnek az Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét állította. „A történelmi igazságtevést a sztálini önkény dolgában úgy kell elvégezni, hogy a szocializmus a fejekben ne azonosuljon a törvénysértésekkel” – oktatta ki a publicista a „pesszimista” magyar írót, mondván Szolzsenyicinnak azzal sikerült kiválóan érzékeltetnie az „akkori helyzet bonyolultságát”, hogy az ártatlanul elítéltek azért „mégiscsak szocialista várost építettek”.

„Az eddig ismeretlen szerző előtt földig hajolnak azok is, akik itt nálunk bizony viszolyognak az én írásaimtól és álszent módon jajgatnak, hogy miért nem bugyoláljuk be a sebeket (melyeket néha éppen ők ütöttek a forradalmon)” – jegyezte fel a teljes terjedelmében máig kiadatlan naplójába Lengyel, aki a nála majd’ negyedszázaddal ifjabb „konkurenst”, az 1970-ben Nobel-díjjal is visszaigazolt Szolzsenyicint a nyilvánosság előtt „a tollát a jó ügy szolgálatába” állító társként köszöntötte.

Külön fejezetet érdemelne, hogy az utóbb „magyar Szolzsenyicinként” emlegetett Lengyel miként viszonyult a „példaképhez”. Teljességgel elfogadhatatlannak tartotta például „az orosz miszticizmusba merülő” író mind harsányabb „cárimádatát”, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy 1971-ben bejelentse kilépését a Szolzsenyicin Moszkvából vezényelt ócsárlásához csatlakozó magyar PEN Klubból.

Az olvadás fő (és egyben utolsó) magyarországi évében, 1963-ban Lengyel Kossuth-díjat kapott, ez azonban egyáltalán nem adott zöld utat írásainak. „Egyre többet hangoztatja a sajtó, hogy a kultúrpolitikánk három T-re osztja az irodalmat. A támogatottra, a tűrtre és a tiltottra. Az én írásaimban mindhárom fajtát megkülönbözteti a jelenlegi kultúrpolitika... Én ugyancsak három módon válaszolok: támogatok, tűrök és – tiltakozom.” Ezt 1971. március 8-án jegyezte fel noteszébe a mind türelmetlenebb, kicsi mérges öregúr. Akkor már ugyanis hetedik éve csatázott az élete fő művének tekintett, már említett, Szembesítés című könyvéért. A hatvanas-hetvenes évek egyik kultúrpolitikai botránykövévé vált kisregény, mint fentebb már szó esett róla, 1971-ben ugyan nyomdafestékhez jutott, igazi olvasókhoz azonban nem. Hosszas alkudozás végén az úgynevezett zárt kiadványok egyikeként jelent csak meg, mindössze kétszáz példányban. Olvasói csupán a legmegbízhatóbb párt- és állami vezetők lehettek, de még az ő figyelmüket is külön, eligazító előszó hívta fel arra, hogy „a magyar kommunista mozgalom veteránjának” műve „olyan vitatható részleteket tartalmaz, amelyek nem tárják fel a nagy történelmi összefüggéseket (…) így – széles körű publikáció esetén – az olvasók egy részét helytelen következtetések levonására indíthatnák”.

Aczél elvtárs csak viccelt

A Szembesítésben Lengyel kétségkívül kínos dolgokat feszegetett: párhuzamba állította például a hitleri és a sztálini munkatáborokat, és leírta, hogy a szovjet tábor bejárata fölött is ott volt – oroszul – a hírhedt auschwitzi lágerfölirat: „Arbeit macht frei!” (A munka szabaddá tesz). A szorgos lektorok, akik először „történelmietlennek és valószerűtlennek” minősítették az állítást, végül „csak” hazugságban marasztalták el Lengyelt, mondván, a Gulágban használatos szöveg valójában úgy szólt: „A szabaduláshoz az élmunka vezet el!”

Az állami szamizdatkiadású Szembesítés két példányával – legalább is az irodalmi berkek legendáriuma szerint – maga Aczél György kereste fel várbeli otthonában az írót, arra kérve, hogy az egyiket Kádár elvtársnak, a másikat pedig neki dedikálja. A kérést teljesítve Lengyel az iránt érdeklődött, hogy mi lesz az ő szerzői példányaival. Ekkor meglepve szembesült azzal, hogy mivel nem szerepel a megbízható elvtársak listáján, a saját könyvéből sem kaphat.

Bár az is lehet, hogy Aczél elvtárs csak viccelt. Amikor ugyanis 1972 októberében a Szembesítés ügye a kádári pártvezetés politikai bizottsága elé került, a jelentés határozottan azt állította, hogy néhány könyv jutott Lengyelnek is. Alighanem ebből lett a baj, merthogy egy árva példány, kinyomozhatatlan módon, a vasfüggönyön túlra is került, és a könyv 1975-ben angolul, majd franciául is megjelent, ám akkor már a Szolzsenyicin Nobel-díja utáni világot – egyáltalán nem érdekelte egy önmagával viaskodó veterán magyar kommunista elmélkedése. Vívódásai, csömöre végső következtetéseként, a halála előtti utolsó, 79. születésnapján, 1974. augusztus 4-én Lengyel keserűen jegyezte fel noteszébe: „Nem akarok párttagként meghalni!” Elhatárolódását közjegyző által hitelesített végrendeletben nyomatékosította: „Temetésem mindenfajta egyházi vagy világi szertartás, magán vagy hivatalos beszédek és minden pompa nélkül történjen.” Végakaratát az MSZMP titkársága már halála napján, 1975. július 14-én felülírta, a kiadott közleményben saját halottjának nyilvánította „a József Attila- és Kossuth-díjas kommunista írót”. A négy nappal későbbi farkasréti temetésen ravatalánál díszőrség állt, köztük volt Lengyel egyik mentora-cenzora, Aczél György is. De amire a kicsi mérges úr alighanem a leginkább dühös lett volna: nevét rögvest felvésték a Mező Imre (ma: Fiumei) úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában álló emlékeztető kőoszlopára.

A teljes cikk a 2015 őSZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavaszi száma