Majorszki András

Ondi kényszermunkások a Szovjetunióban 

A hét vezér egyikéről elnevezett település, a ma Szerencshez tartozó Ond Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Tokaj-Hegyalja déli részén, a Szerencs-patak völgyében húzódik meg. A történelmi borvidék hajdan nagyhírű mezővárosainak árnyékában a kis falu múltja és jelene elhalványul. Ezért csak nagyon kevesen tudják, hogy a második világháború utolsó szakaszában milyen tragikus események zajlottak le ebben a csendes és félreeső településen.

Ond a XX. század első felében a Szerencsi járás részeként körjegyzőségi székhely volt, ide tartozott a szomszédos Rátka és Golop is. A három település jól tükrözte Tokaj-Hegyalja gazdasági, társadalmi, etnikai és kulturális sokszínűségét. Az 1940-ben 766 lakosú Ondon az erősen magyar identitású, református vallású, kisnemesi származású, kis- és középparaszti réteg volt a domináns. Nagy számban éltek azonban a településen szlovák és ruszin származású római és görög katolikus vallású bérlők, uradalmi cselédek, napszámosok és gyári munkások is. A falu legvagyonosabb, iparral és kereskedelemmel foglalkozó rétegét az ekkor 49 fős zsidó közösség alkotta. A 900 lakosú Golop helyi társadalma Ondhoz hasonló képet mutatott, azzal a különbséggel, hogy a felekezeti arányok valamivel kiegyensúlyozottabbak voltak. Az 1160 főt számláló Rátka társadalma a két szomszédos településsel ellentétben egységes és homogén volt, lakóit magyar identitású, sváb származású, római katolikus, mezőgazdaságból élő kis- és középparasztok alkották.

Az addig távolinak tűnő háború 1944-ben Ondot is elérte. A német megszállás után elhurcolták a falu zsidó lakosságát, amelynek nagy része elpusztult a német koncentrációs táborokban. Majd nem sokkal később a háború örvénye magával ragadta a levente fiatalokat is, akiket a Felvidékre vittek erődítési munkálatokra. A Vörös Hadsereg (2. Ukrán Front) 1944 novemberében érte el Szerencs előterét, a környék ekkortól vált kemény harcok színterévé. Ondon, a községházán utolsó magyar alakulatként a híres 32. határvadász zászlóalj Erdélyből a Gyimesi-szorosból visszavonuló megfáradt csapatai létesítettek ezredharcálláspontot. A magyar egységek 1944. december elején hagyták el a falut, őket a Szerencs–Mád vonalában harcoló román alakulatok követték. A levéltári feljegyzések szerint Ond 1944. december 14-én „szabadul fel”. Ez a felszabadulás azonban újabb megszállást jelentett, és minden eddiginél nagyobb szenvedést hozott a község lakóira.

Volt, ahol leitatták a szovjet tiszteket

1945. január elején a Vörös Hadsereg tisztjei felső utasításra a helyi bíró, a jegyző, a faluból származó rendfenntartó „policok” és néhány tolmács közreműködésével hozzáláttak a munkaképes lakosság összeírásához. A visszaemlékezések szerint a Vörös Hadsereg munkáját tolmácsként volt munkaszolgálatos ondi zsidók is segítették. Mivel a fegyverforgató férfiak többsége még a fronton harcolt, és a leventék is valahol a Felvidék területén tartózkodtak, ezért elsősorban fiatal lányokat és idősebb gazdákat tudtak összeírni. Az oroszok a „policok” közreműködésével 1945. január 20-án kezdték meg az összegyűjtést.

Az előre összeállított lista alapján a községházára három nap alatt 45 embert szedtek össze, 28 lányt és asszonyt, akik között többen alig múltak 16 évesek, és 17 idősebb, családos férfit. Az embereknek azt mondták, hogy ne féljenek, csak három napra mennek dolgozni, kis munka lesz, „málenkij robot”. Ezt sokan el is hitték, mivel korábban, 1944 decemberében és 1945 januárjában a faluban maradt lakossággal végeztettek kisebb-nagyobb szállítási és romeltakarítási munkákat. Akkor még senki sem sejtette, hogy a három napból 33 hónap lesz.

1945. január 23. Ond újkori történetének legtragikusabb napja. A Vörös Hadsereg tisztjei által irányított akció során a kiválasztott nőket és férfiakat szoros katonai kísérettel vitték a szerencsi Járási Bíróság épületébe. Az itt működő gyűjtőtáborba körülbelül háromezer embert szedtek össze a környék településeiről. Az ondi körjegyzőséghez tartozó svábok lakta Rátkáról 211 főt, Golopról 18 főt hurcoltak el. Rátka lakossága, származása miatt, különösen sokat szenvedett a háború utolsó hónapjaiban. Az összeírások, begyűjtések alkalmával a szovjet tisztek minden településen keményen léptek fel a helyi vezetőkkel szemben, akik általában rögtön meg is törtek.

Voltak azonban olyan esetek is, ahol a talpraesett vezető meg tudta menteni a falut a csapástól. A Szerencs mellett található Mezőzombor bírója, miután tudomást szerzett arról, hogy a fiatal munkaképes lakosságot összegyűjtik, kihirdette a faluban, hogy mindenki, aki csak tud, bújjon el a környék pincéiben, présházaiban. A bíró az első világháborúban, Oroszországban volt hadifogoly, ezért jól beszélt oroszul. A községbe érkező tisztek fegyverrel fenyegették meg a falu első emberét, aki ennek ellenére sem adta ki a település lakóit, inkább borral kínálta az oroszokat. A bíró nem sajnálta a bort, több alkalommal is leitatta a tiszteket, így Mezőzomboron meghiúsult a lakosság megtizedelése.

A szerencsi gyűjtőtábort 1945. január 25-én hagyták el a foglyok, szovjet katonák kíséretében gyalog vonultak át a nagyközség főutcáján a vasútállomásra. Itt mintegy 1600 embert zsúfoltak be marhavagonokba (körülbelül 30 fő/vagon), a kocsik igénytelenek és koszosak voltak, nem volt WC és fekvési lehetőség, valamint fűteni sem lehetett. Az utazás első szakaszában néhány fogoly a vagonok korhadt padlózatát felszakítva megszökött. Az ondiak közül egy férfi a bedeszkázott ablakot kitörve hajtott végre sikeres szökést. A többség azonban tartva az oroszok fenyegetéseitől, nem kísérletezett a szökéssel.

Meztelenül a dermesztő hidegben

Az internáltakat Miskolc, Füzesabony, Karcag, Püspökladány és Biharkeresztes érintésével vitték ki az országból, ezt követően Nagyváradon (Oradea, Románia), Kolozsváron (Cluj-Napoca, Románia) és Brassón (Braşov, Románia) keresztül érték el Foksányt (Focşani, Románia). Itt átrakták őket a széles nyomtávú vagonokba, amelyek még rosszabb állapotban voltak, mint a magyar szerelvények. Az utazás utolsó, egyben legnehezebb szakaszában az elhurcoltak már nem nagyon tudták beazonosítani a pontos útvonalat, Moldávián keresztül jutottak el Ukrajnába, amely megrázó képet festett. A marhavagonokból kidobott penészes kenyeret, romlott ételt is összeszedték az állomások szélén kolduló nők, gyerekek és férfiak.

Hosszas és kimerítő utazás után 1945. február 18-án érkeztek meg a Donyec-medencében található Vorosilovkába (Sachta Vorosilova, Ukrajna). Fogságukat az internáltak egy igen megalázó procedúrával kezdték, amelyet az őrök fertőtlenítésnek neveztek. A dermesztő hidegben meztelenre vetkőzve kellett egy kis kunyhóban lefürödniük, miközben ruháikat egy kemenceszerű építményben fertőtlenítették. Mindeközben sokukat megszabadítottak utolsó vagyontárgyaiktól is. A fertőtlenítés után a térdig érő hóban 10 fős csoportokban közelítették meg a 4–5 kilométerre lévő tábort. A láger nevét senki sem tudta, csak a fogság harmadik évében adták meg a tábor pontos nevét és címét a fogva tartók: Vorosilovgradi oblaszt, Uszpenszkij rajon, Sachta Vorosilova, 7144/1223 számú láger (Sachta Vorosilova, Ukrajna).

A tábor közepén két lapos tetejű, kétemeletes barakk állt, amelyekről hiányoztak az ajtók és az ablakok, ezeken kívül volt még, a kapuhoz közel, egy barakk az őrök számára és egy kis pince a kerítéstől nem messze. A létesítmény szögesdróttal volt körbekerítve, amelyet a tábor négy sarkán tornyokkal erősítettek meg, ezekben fegyveres katonák teljesítettek szolgálatot. Az első hetekben a tábor rendjét alakították ki. Hamar kiderült, hogy a magyar tolmácsok sok esetben keményebbek, mint a szovjet parancsnokok, kapcsolataik révén kihasználták és megfélemlítették a foglyokat. A munkavégzésnek öt fontosabb helyszíne volt: a bánya, a fatelep, a kolhoz, a 110. számú állomás és a tábor. Viszonylag elfogadható körülmények között dolgozhattak a szakmunkások, a kőművesek és az ácsok, őket az oroszok megbecsülték.

Lófej és uborkaleves

Az ondiak többsége azonban a bányákba került, ezek számítottak a legkeményebb munkahelyeknek. A 16–17 éves lányok embertelen körülmények között kézi erővel három műszakban bányászták a szenet, rakodták a csilléket. A bányászok normája 25 mázsa volt egy napra! Az elvégzett munka után kuponokat kaptak, amelyekért a lágerben megvásárolhatták élelmiszer-fejadagjukat. A bányászok és a 110-es állomáson dolgozók 120 dkg, a kolhozban tevékenykedők 80 dkg, a táborban munkálkodók 60 dkg kenyeret kaptak. Reggelire cukor nélküli orosz tea vagy kávé járt, ebédre csalán-, gersli-, káposzta-, paradicsom-, uborka- vagy ritkán bablevest kaptak, a második a leves sűrűje volt. Időnként ló- és marhafejet is főztek. A vacsora az ebédhez hasonló silány minőségű étel és a napi kenyéradag volt. A nagy hideg mellett az élelmiszerhiány volt a legnagyobb gond, ezzel a helyi lakosságnak is komoly problémái voltak. A környék lakói a kezdeti ellenszenv után megbarátkoztak a kényszermunkára ítélt magyarokkal, sorsuk sok esetben azonos volt, csupán egy szögesdrót választotta el őket.

A rossz körülmények miatt sokan életüket vesztették a táborokban, az elhalálozás legfőbb okai a következők voltak: bányabaleset, verési sérülés, krónikus gyomor-bél hurut, fagyási sérülés, tüdőgyulladás, végelgyengülés, skorbut és tífusz. Példamutató volt Szerednyei János tarcali káplán magatartása, aki önként vállalta az internálást, hogy hívei mellett lehessen a nehéz időkben. Tragikus körülmények között bányabalesetben hunyt el. A tábor életkörülményei hónapról hónapra változtak, időnként kicsit több élelmiszer jutott a fogvatartottaknak, de aztán ismét ínséges idők következtek. A lágerben töltött évek alatt többször is hitegették a foglyokat a hazatérés illúziójával, egy idő után azonban senki sem hitt az orosz katonáknak, munkavezetőknek. 1946 őszén azonban mindenki meglepetésére, elindították hazafelé az első, gyengélkedőket és betegeket szállító szerelvényeket.

Egy évvel később 1947 októberében, aztán elérkezett a várva várt pillanat, több csoportban indulhattak el a foglyok a vorosilovkai állomásra. Sírva, zokogva szálltak fel a vonatra a kényszermunkatábor túlélői. A hazafelé vezető út nem mindenki számára volt azonban örömmel teli, a kegyetlenkedő tolmácsok most már védtelenül álltak szembe a volt rabokkal. Ukrajnán, Moldávián és Románián keresztül érkeztek Máramarosszigetre (Sighetu Marmaţiei, Románia), ahol egy utolsó nagyobb ellenőrzés után indulhattak el Magyarországra. A hazatérőket Debrecenbe szállították, itt mindenkit elláttak élelmiszerrel, igazolvánnyal és igazolásokkal, majd búcsúzóul mindenkinek felhívták a figyelmét, hogy ha nem akarnak visszakerülni a Szovjetunióba, ne beszéljenek az ott eltöltött évekről. Az ondiak két irányból, Tokaj és Füzesabony, illetve Miskolc felől vonaton érkeztek Szerencsre. Lefogyva, lerongyolódva 33 hónap kényszermunka után 1947. október végén érkeztek haza Ondra. A hazatérőket a református és a római katolikus templomok harangjaival köszöntötték.

A fogságban szerzett betegségek, maradandó sérülések egy életre megkeserítették a túlélők hétköznapjait, ennél azonban jóval nagyobb terhet jelentett a lelkekben okozott törés. Várady Edömérné (Hódos Jolánka), aki egy bányabalesetben súlyos sérülést szenvedett, így emlékezett vissza a hazatérést követő időszakra: „Az igazságot nem lehet elfojtani. Néha nem tudok parancsolni magamnak. Kitör belőlem minden. Miért kellett minket eladni? Így áldoztak fel a »haza oltárán«. Vártam a támogatást, mert annyit hangoztatták, hogy testvérállam vagyunk a Szovjetunióval. De rajtam nem segített senki… Fél lábbal éltem le az életemet, fiatal lány korom óta. Hogy mit jelentett és jelent ez egy nő számára, meg sem próbálom szavakba önteni.”

A teljes cikk a 2015 őSZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2016. téli száma