M. Kiss Sándor

A csalogány és a csalogányvadászok

Brutális gyilkosságban és szervezkedésben való részvétel vádjával 1957. június 28-án felakasztottak egy lányt, a hatodéves medikát, Tóth Ilonát. Az indulatok az elmúlt fél évszázad során többször összecsaptak: vajon elkövette-e a lány a terhére rótt tettet, avagy sem, és ha nem, akkor miért kellett meghalnia.

A kérdésre adandó választ a fennmaradt dokumentáció (a nyomozati anyag jegyzőkönyvei, az első- és a másodfokú tárgyalás iratanyaga, tanúvallomások) alapján sem könnyű megfogalmazni. Magyarországon 1956. november 4-én megtörtént a második szovjet fegyveres katonai intervenció. A fegyveres ellenállás feltételeinek megszűnte után a küzdelmet továbbra is vállaló forradalmárok az ellenállás más, nem fegyveres formáit, így az illegális sajtótermékek előállítását és terjesztését voltak kénytelenek választani. Az éledő ellenállás egyik központja „a forradalom kórháza”, a Péterfy Sándor utcai kórház lett, ahol részben Angyal István, részben a volt Baross téri parancsnok, Nickelsburg László töltött be vezető szerepet.

Angyal István 1956. november 16-i letartóztatása után a még meglévő forradalmi erők újraszervezését a Domonkos utcai segédkórház vette át, ahol a vezető a hatodéves medika, Tóth Ilona volt. Ide érkezett meg november 18-án a Péterfy Sándor utcai kórházból előzetes egyeztetések alapján Obersovszky Gyula, Gáli József, D. Szabó László újságíró és néhány társa. Obersovszky ekkor már ismert újságíró volt, ő jegyezte a forradalom és szabadságharc idején az Igazság című lapot. Az új helyzetben, mivel a Kádár-rendszer elzárkózott az Obersovszky szorgalmazta, ellenzéki hangvételű legális újság megjelenésének engedélyezésétől, az érintettek illegális lap előállítását határozták el, Élünk címmel. A Domonkos utcai kórházba érkezésük után ennek a sajtóterméknek az előállítását kezdték el a kórház egyik alagsori helyiségében.

Az írók ott-tartózkodása idején a nyomozati anyag és a vádirat szerint, a kórházat biztosító forradalmárok letartóztattak egy gyanús személyt, akiről azt feltételezték, hogy utánuk szimatol. Bekísérték a kórházba, hogy ott kihallgassák. Az igazoltatás során kiderült, hogy az illetőt Kollár Istvánnak hívják, és levéltárcájában találtak egy fényképet, amely államvédelmis egyenruhában ábrázolta az illetőt.

A történet eddig majdhogynem „banális”, figyelemmel a kialakult politikai helyzetre, hihető is. Van egy forradalmi központ, ott működik egy illegális nyomda, és adott egy szimatoló férfi, vagyis: kém. A forradalmi idők, a különleges helyzet diktálta törvényszerűség szerint a kémnek egy illegális forradalmi központból a lebukás kockázatának elkerülése érdekében eltávoznia nem lehet. A vád alapját képező tett tehát elvileg igaz is lehetett, sőt az sem kizárható, hogy a kém likvidálásának végrehajtása éppen Tóth Ilonára esett. A kérdés tehát az: megtörtént-e a vád tárgyát jelentő gyilkosság, és ha igen, milyen körülmények között, valamint ki volt a végrehajtó?

Furcsa zajok a kórház szobájából

A gyilkosság tényét az első-, majd a másodfokú ítélet alapján a vád bizonyítottnak látta. Az 1956. november 20. és december 3. közötti nyomozati szakaszban született jegyzőkönyvek tanulmányozása során azonban hamar kiderül, hogy ezek a szovjet tanácsadók által instruált jegyzőkönyvek az eredeti vallomásoknak csupán rövidített, „zanzásított” változatai.

A december 4-i kihallgatás jegyzőkönyve szövegének elemzése alapján egyértelmű az is, hogy ennek a zanzásított szövegnek még az elejét is kihúzta a jegyzőkönyv szerkesztője. A jegyzőkönyv ugyanis – minden előzmény nélkül – azzal kezdődik, hogy Tóth Ilona „beszámolt” a gyilkosságról és annak körülményeiről, miközben a november 24-én készült jegyzőkönyv végén még a kórházi állapotok leírásánál tart a kihallgatás. Ez a történet folytatódik december 3-án, majd minden átmenet nélkül a lány vallomást tesz a Kollár-gyilkosságról és annak igencsak zavaros körülményeiről. A kérdés jogos: miért tette?

1956. november 4-e után a megszálló szovjet csapatok és a magyar elhárítás és hírszerzés újraszervezte a besúgóhálózatát, amelyhez néhány „névtelen lakossági bejelentő” is csatlakozott. Ilyen bejelentés hívta fel a szervek figyelmét arra is, hogy a Péterfy Sándor, illetve a Domonkos utcai kórházban „felkelők tömege bujkál.” Egy Polgár Erzsébet nevezetű hölgy, aki Kollár István menyasszonyaként tett feljelentést vőlegénye eltűnése ügyében, azt állította, hogy Kollárt a felkelők a Domonkos utcába hurcolták, és ott megölték, „mert akit oda bevisznek, onnan élve ki nem kerül”. Polgár Erzsébet először azt mondta, hogy vőlegényét agyonlőtték, később egy a forradalom idején szabadult rabra hivatkozva már arról beszélt „fűnek-fának”, hogy a Domonkos utcai kórházban leszúrt hullák tömege található. Ezekhez a vallomásokhoz csatlakozott a Domonkos utcai kórház gondnoknőjének és egy „betegének” az az állítása, hogy furcsa zajokat hallottak a kórház egyik szobájából kiszűrődni. A gondnoknő arról is tanúvallomást tett, hogy a templom kertjére nyíló szobája ablakából két holttest elhantolását is látta.

Ügyészségi kihallgatásán Tóth Ilona 1957. január 8-án a következőket vallotta: „Engem a rendőrség 1956. november 19-én a kórházi razzia alkalmával vett őrizetbe, mert a razzia alkalmával a kórház pincéjében megtalálták az Élünk című röplap egyik számát, amit az előző éjszaka szerkesztettünk.” Magáról a „gyilkosságról” Tóth Ilona elmondta, hogy november 18-án este 8 órakor „Maráczi Ferenc szólt be először hozzám, hogy sürgős ügyben menjek a kórház egyik szobájába. Bár ekkor kívülről gyanús zajt hallottam, de nem tudtam, miről van szó és elfoglaltságom miatt egy rövid ideig nem mentem”.

Nem sokkal később, egy újabb vallomásban már nem Maráczi, hanem Gyöngyösi Miklós („Piri”) ment be a lány szobájába, mondván: „Ilona, gyere azonnal, be kell adnod egy injekciót.” Ezt követően a lány a körülményekről is beszélt: „Amikor én a szobába beléptem ott már az asztalra ki volt téve fecskendő és egy ampulla. Gondoltam, hogy az ampullában benzin van, és azzal is tisztában voltam, hogy Gyöngyösi azért sürgeti az injekció beadását, mert ez egy veszedelmes ember, akitől szabadulni kell, különben nagy bajt hoz ránk. Röviden megkérdeztem, hogy bűnös-e ez az ember, erre Piri azt válaszolta, hogy igen. Ezután leszaladtam, és hoztam egy altatókosarat, valamint clorethylt. Kollárnak még annyit mondtam, hogy el fogom altatni, mert nem akarom, hogy megtudja, hol van. Azonban már ekkor úgy láttam, hogy Kollár félig-meddig eszméletlen állapotban van.” (Tóth Ilona vallomása több logikai hibát tartalmazott. A kórházakban, ebben az időszakban még nem használtak benzines ampullákat. Miért kellett elaltatni Kollárt, ha már az asztalon hevert az injekciós tű? Milyen alapon gondolta Tóth Ilona vagy éppen a társai, hogy Kollár nem ismerte a környéket? És végül: ha az altatásra történő hivatkozás elterelő hadművelet volt, és Tóth Ilona elhatározta a tű használatát, akkor mire kellett az altatókosár?).

A formalinba helyezett szív

Néhány mondatot emeltünk ki Tóth Ilona egyik vallomásából. A történet első megközelítésre egésznek látszik, amely a tárgyalás során tovább kerekedett. Ha arra gondolunk, hogy a tárgyalás egy napja egyszeri és megismételhetetlen, az ott elhangzottak ellenőrzésére a hallgatóságnak nem volt módja, a vádlottak a vád tárgyát elismerték, és a gyilkosság különösen kegyetlen részletei lassan bővültek, továbbá Tóth Ilona a korabeli filmhíradó felvevője előtt felismerte azt a bicskát, amellyel a WC-fülkében Kollárt szíven szúrta, különösen elszántnak kellett lennie annak a személynek, aki ezek után is hitt a lány ártatlanságában.

Tóth Ilona és társai tárgyalásának a szenvedélyek felkorbácsolása szempontjából kiemelkedő pillanata volt a bírói pulpituson elhelyezett formalinba helyezett szív, amelyet Kollár szíveként mutattak fel a hallgatóságnak. A másik egy filmkocka, amely egy szenvedő, barázdált arcú asszonyt mutatott, miközben a kép alá montírozott hang Kollár édesanyjáról beszélt. (Az igazi Kollár István egyébként árva volt, akit gyerekkora óta az egyik rokona nevelt.) Aki tehát hitt a lány ártatlanságában, annak nem az volt az elsődleges kérdés, hogy ölt-e a lány, vagy sem, hanem az, hogy miért vallotta be azt, amit nem követett el.

A kérdésre a társadalom Tóth Ilona ártatlanságában elszántan hívő hányada gyorsan megadta a maga válaszát, és ez a válasz nem nélkülözte az egy évtizede uralkodó kommunista rezsimről szerzett tapasztalatait. Találkozunk olyan nézettel, amely a lány megkínzására helyezi a hangsúlyt. Mások gyógyszeres „kezelésre” gondoltak, megint mások Mindszenty hercegprímásra utalva hipnózisra gyanakodtak.

A fennmaradt, bár megcsonkított Tóth Ilona és társai ügy iratanyaga alapján készült ítélet – egyértelműen és határozottan állíthatjuk: fércmű. A nyomozati szakaszban született ellentmondásokat a nyomozók feloldani, illetve „összefésülni” vagy nem tudták, vagy nem is fordítottak rá kellő figyelmet. Az ügyészség ezt a fércművet vette át, és továbbította a bíróságnak.

Annak érdekében, hogy az olvasó előtt is világos legyen, hogy mire célzunk, hozunk egy példát. Mint már jeleztük, Tóth Ilona 1957. január 8-án ügyészségi kihallgatása során, a gyilkossági ügyet érintő legrészletesebb vallomásában elmondta, hogy Kollárt este nyolc óra körül vitték be a felkelők a kórházba. Azon a napon a fővárosban 19 órakor kezdődött a kijárási tilalom. Az állítólagos Kollár Istvánt két fegyveres felkelő az akkori Landler Jenő utcai munkásszállásról kísérte be az Ajtósi Dürer sor érintésével, ahol a szovjet katonai főparancsnokság is székelt, a Domonkos utcába. Két fegyveres cikázik egy fogollyal, mögöttük az őket titkon kísérő Polgár Erzsébettel egy frekventált területen, ahol a szovjet katonák járőröztek. Ez bizony egy abszurd dráma, amelyből még az abszurditás logikája is hiányzik.

Az már szinte „hab a tortán”, hogy a koronatanúként is számba jöhető Polgár Erzsébet, aki egy vallomása szerint a Dózsa György út és a Landler Jenő út sarkáig kísérte titokban vőlegényét, Kollár elfogásának időpontját négy vallomásában négy különböző időpontra helyezte. Tóth Ilona 1956. december 4-én pedig még azt vallotta, hogy Gönczi Ferenc – a feltételezett gyilkosság egyik részese – hívta őt be abba a szobába, ahol Kollárt fogva tartották, később ezt a feladatot Gyöngyösi látta el, december 18-án már Maráczi Ferenc, egy nappal később, pedig már csak egy fiú.

Egyre zavarosabb ügy

Az ellentmondások feloldása a per konstrukciójának széteséséhez vezethetett volna. Gönczi Ferenc nem szólhatott Tóth Ilonának, mert a mese szerint neki végig a szobában kellett tartózkodnia. Maráczi sem, akiről Tóth Ilona azt vallotta, hogy Gráczi Béla mellett a legfontosabb segítője volt a röplapkészítésben. Ő ismeretlen okok következtében egyike lett az eljárásból kivont tanúknak, akárcsak Gráczi, akinek menyasszonya, Török Éva – az orosztanárnő – a gondnok Fazekasné mellett zajt halott a szomszéd szobában. Maradt hát az „egy fiú”.

Nem firtatta a szerv azt sem, hogy kik voltak azok, akik Kollárt elfogták, és bekísérték a kórházba. Ez annál is feltűnőbb, mert Polgár Erzsébet az egyiket vallomásában néven nevezte, a másikat 1958-ban Toracz Sándor személyében „találták” meg. Toracznak ugyan az inkriminált napra alibije volt, de az eljáró szerveknek ez sem okozott problémát. Az állítólagos Kollár, állítólagos kivégzésének a napját november 18-ról, november 19-re „helyezték át.” A feloldatlan belső ellentmondások feloldásai önmagukban is elegendők lettek volna a vád elejtéséhez. Nem a bizonyítás történt meg tehát, hanem a vádlottak beismerő vallomásának az elfogadása, amelyek körülményeiről alig van megbízható információnk.

Tóth Ilona egy negyven kiló körüli, hatodéves medika volt, aki elszántan és kitartóan hitt a magyar forradalomban és szabadságharcban. A nyomozati időszakban zárkaügynököt telepítettek mellé, provokátorokat küldtek rá, kórházba került – nem tudjuk mikor és milyen betegséggel kezelték –, és feltehetően idegi alapon elmaradt a menstruációja. A sorozatos megpróbáltatásoknak kitett fiatal magyar forradalmár lány soha nem tagadta meg elveit, senkit nem árult el, senkinek nem nehezítette meg a sorsát. Ember volt, aki élni akart, és nem önmagát feláldozni kívánó mártírjelölt. Aki ezt nem érti meg, a forradalmat és a forradalmárt sem értheti meg.

Összesítve: Tóth Ilona és két társa, Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós vallomása alapján az „érdeklődő” megtudhatta, hogy Kollárt államvédelmisnek tartották, megkínozták, Gönczi megtaposta a torkát, Ilona először benzines injekcióval akarta megölni, majd a sikertelen kísérletek után szíven szúrta, illetve a kórház WC-jében a Gyöngyösi adta vásári bicskával szíven is döfte. A leírt eseménysor alapján vagy egy, a szakmájához kevésbé értő ideges medika képe bontakozik ki előttünk, vagy egy mindenre elszánt szadista gyilkosé.

1956. december 12-én, tehát huszonnégy nappal az állítólagos Kollár-gyilkosság után, exhumáltak egy holttestet a Domonkos utcai templom kertjében, akit Kollár Istvánként azonosítottak. Nem igényel különösebb szakmai képzettséget annak belátása, hogy az exhumált holttest akkor azonos a megölni vélt Kollár Istvánnal, ha a rokonai vagy ismerősei felismerik, ha testén szúrásnyomokat találnak, és ha szervezetében idegen anyag lelhető fel. Dr. Kelemen Endre a per orvos szakértője rendelkezett is arról, hogy a belügyi szervek a szükséges vizsgálatokat elvégezzék. A holttesten szúrásnyomok nem voltak fellelhetők, ahogyan a szervezetében sem tudtak idegen anyagot kimutatni.

Legalább ennyire figyelemfelkeltőnek kellett volna lennie a halott azonosítási procedúrának is. Kollár István rokonai az iratok tanúságtétele alapján nem a holttestet látták, hanem a férfi fényképét és ruházatát. Okkal jelenthetjük tehát ki: 1956 decemberében nem történt meg a halott azonosítása. Polgár Erzsébetet, az állítólagos menyasszonyt pedig még ebből a procedúrából is kihagyták. Az egyik rokon szerint Kollár gyermekkorában favágás közben a kisujjának egyik percét levágta. A különben aprólékos és részletes halottkémi jelentésben ez a különleges ismertetőjel viszont nem szerepelt.

A brutalitás pere

Tóth Ilonát és két társát tehát valós bizonyítékok nélkül saját vallomásaik és az ezt alátámasztó, nem tényszerű, hanem „hallomásos vallomások” alapján ítélték halálra. De miért? Nem egyszer hallani, sőt olvasni is lehet, hogy Tóth Ilona politikailag jelentéktelen személy volt, akinek a halála a Kádár-kormányzat számára semmi hasznot nem hozott. Vagyis Tóth Ilona, ha forradalmár hevületében is – és ezért megérdemli a hivatkozók tiszteletét –, de ölt. Ezt az állítást – bár képviselői ezt már nem hangsúlyozzák – a B. Tóth Matild vezette elsőfokú bíróság pervezetése és ítéletei is elvileg alátámasztják. Obersovszky és Gáli forradalmi tevékenységét három, illetve egy év börtönnel „jutalmazta” a bíróság, míg Tóth Ilonát és két társát – akik szervezői tevékenysége messze elmaradt Obersovszkyék tevékenységétől – halálra ítélték. Különösen feltűnő, hogy a vád végig fenntartotta a tények által egyértelműen cáfolt ölés brutális körülményeit. Vajon miért?

Tóth Ilonát 1956. november 19-én vette őrizetbe a rendőrség, valójában röplapkészítés és terjesztés vádjával. „A szocialista törvényesség letéteményesei” teljesítették a kádári elvárást, amely „egybeesett” a világ kommunistái és haladó emberei kérésével. Kreáltak egy pert, amelyben felmutatták a világnak az ellenforradalom brutalitásait és annak egy képviselőjét, a szadista orvosnőt. Vagyis igazolhatta Kádár János, hogy létszükséglet volt a szovjet csapatok beavatkozása a tomboló, brutális ellenforradalommal szemben. Nem Tóth Ilona kellett tehát a rendszernek, hanem a brutalitás pere, amelynek a hatodéves medika lett a központi alakja.

Fennmaradt a kérdés – és ezt a vád cáfolata sem eliminálja –: miért vállalhatta el a rá kirótt szerepet Tóth Ilona, ha nem követte el a vád tárgyát képező gyilkosságot. A hatodéves, törékeny, beteg medika a procedúra egészét is figyelembe véve egyetlen társa ellen sem vallott, még saját érdekeit figyelembe véve sem. A tárgyaláson elmondott mondatai közül nem egynek üzenő jellege van. Tóth Ilona világosan megüzente a jövőnek, hogy mivel fenyegették, mivel kényszerítették, és mire akarták rábeszélni kihallgatói.

Tóth Ilona látván, hogy társainak sincs módja a valós védekezésre végül is elvállalt egy szerepet egy történetben. A lány számára elsődlegesen fontos volt a hippokratészi eskü megtartása, ezzel magyarázható, hogy végig ragaszkodott a halott ember szívébe döfött kés történetéhez. Vagyis ahhoz, hogy nem ölt.

Tóth Ilona – és feltételezésem erősen hipotetikus – a szó nem hagyományos értelmében „vádalkut” köthetett kihallgatójával, és becsapták. „A csalogány elszállt” – írta védőügyvédje, dr. Kardos János az ítélet után. Tegyük hozzá: a csalogányt a csalogányvadászok bekerítették, de „elejteni” nem tudták.

A teljes cikk a 2015 őSZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma