Valódi, megtörtént bűnesetek is foglalkoztatták Agatha Christie-t és írótársait

2019. január 15. 16:29 Múlt-kor

Korábban

Valóság és felháborodás

Az 1920-as évek elején az úgynevezett „Edith Thompson-ügy” volt a legfelkapottabb rejtély a brit közbeszédben. 1923-ban a 31 éves nőt felakasztották a Holloway Prison nevű fegyházban, mert erőszakos férje, Percy halálával vádolták – holott bizonyítottan nem ő gyilkolta meg. Edith egy ujjal sem ártott férjének, azonban régóta levelezett szerelmével, egy Frederick Bywaters nevű tengerésszel. A levelekben Edith kiöntötte gyötört lelkét, és részletesen mesélt boldogtalan mindennapjairól. Egy este aztán, amikor a házaspár a vasútállomásról sétált haza, váratlanul előugrott Bywaters, és leszúrta Percy Thompsont.

Mindkét szeretőt kötél általi halálra ítélték. Edithet „közös elhatározással” vádolták, mert leveleiben – amelyeket mintegy 50 000 szónyi írásra becsültek – előfordult, hogy Percy halálát kívánta, vagy arról fantáziált, hogy megmérgezi férjét. Semmiféle bizonyíték nem volt azonban arra, hogy Edith tudott volna Bywater titkos tervéről, és a férfi is azt állította vallomásában, hogy egyedül tervezett és cselekedett. Néhány dühösen papírra vetett szó miatt azonban Edith is a bitófán végezte.

A klub tagjait felháborította az ügy. Az első regény, amelyet inspirált, E.M. Delafield „Messalina of the Suburbs” (A külváros Messzalinája) című 1924-es műve volt, majd ezt követte a „The Documents in the Case” (A dokumentumok a dossziéban) Dorothy L. Sayers és Robert Eustace tollából 1930-ban. Agatha Christie említi az ügyet „A ferde ház” című 1949-es regényében, Anthony Berkeley pedig – akit különösen felháborított az igazságtalanságtól és nőgyűlölettől bűzlő eljárás – jól kivehetően utalt rá „As for the Woman” (A nőt illetően) című 1939-es könyvében.

Habár megtörtént események ihlették őket, ezek mind fikciós művek. 1936-os közös művük azonban, az „Egy gyilkosság anatómiája” már teljességgel a valóság talaján mozog (a könyvnek nincs köze az azonos című 1959-es mozifilmhez – a film egy szintén azonos című amerikai könyvből készült). A könyvet a klub hét tagja írta, és egy-egy történetet tartalmaz. Ezek a 19. századtól egészen az 1930-as évekig terjedő megtörtént esetek újramesélései, amelyekben megvizsgálják a bizonyítékokat, az elkövetők indítékait és elmerajzát, és némelyikben egy-egy új részlettel is előhozakodnak. Berkeley természetesen az Edith Thompson-ügyet írta meg.

Agatha Christie ebben a kötetben nem vállalt szerepet, később azonban megvádolták azzal, hogy egy valódi gyilkosságra adott ihletet, de volt, aki szerint segített időben leleplezni egy gyilkossági kísérletet.

Christie 1957-ben lett a Detection Club elnöke, és 1976-os haláláig töltötte be a posztot. Elnöksége alatt azzal vádolta meg őt a „Daily Mail” című napilap, hogy ő adta az ihletet Graham Youngnak, az 1960-as és 1970-es években aktív sorozatgyilkosnak, más néven a „teáscsészés méregkeverőnek”. A lap szerint Christie „Bűbájos gyilkosok” című 1961-es könyve adata az alapot a férfinak ahhoz, hogy talliummal mérgezzen meg embereket. Az állítás természetesen valótlan – Young már fiatal korától érdeklődött a kémia iránt, és ilyen irányú tanulmányokat is végzett, mielőtt megmérgezett volna összesen tíz embert, közülük hármat halálosan.

Christie kapott azonban pozitív visszajelzéseket is: egy latin-amerikai országban élő nő 1975-ben – nem sokkal az írónő halála előtt – levelet küldött neki, amelyben megköszönte, hogy – a „Bűbájos gyilkosok”-nak köszönhetően – barátnőjén fel tudta időben fedezni a talliummérgezés előjeleit, ezzel megmentve az illető életét. Később kiderült, hogy a nőt a férje próbálta halálosan megmérgezni. Habár Agatha Christie maga kevésbé vett részt a valódi bűnügyek felgöngyölítésében, mint klubtársai, élete végére őt is megtalálták a megtörtént esetek.

előző oldal 2 / 2