Tetveikkel adóztak a legszegényebbek az Inka Birodalomban

2018. szeptember 21. 16:42 Múlt-kor

Talán világszerte ismert közmondás, hogy az életben semmi sem biztos, csak a halál és az adók. A történelem folyamán az emberek fölé rendelt különféle kormányzati rendszerek mindig vetettek ki valamilyen formában adót a lakosságra, sokszor nem is a bevételek, hanem az irányítás megtartása érdekében. Az Inka Birodalom adórendszere az egyik legjobb példa erre a történelemből.

Az amerikai kontinens európai gyarmatosítás előtt létezett legnagyobb kiterjedésű állama, az Inka Birodalom központi tervezéssel és irányítással jelentős területeket csatolt magához Dél-Amerika nyugati felén. E terjeszkedés változatos módszerekkel történt: voltak katonai hódítások, amelyek keretében az adott terület vagy nép vezetőjét kivégezték, de előfordultak békés területszerzések is, amelyek keretében az inkák értékes javakat és kereskedelmi lehetőségeket ajánlottak a behódolásért cserébe. Az inka uralkodók megengedték a meghódított területek lakóinak, hogy megtartsák kultúrájukat és szokásaikat, azonban az adózásból semmilyen körülmények között nem engedtek – javak, vagy akár munka formájában, de mindenkinek adóznia kellett.

Modern értelemben vett pénz nem létezett az inkáknál, a drágaköveket és az aranyat elsősorban vallási szertartásokra használták, a napistennek szánt áldozatként. A javak, a munkaerő és a haszonállatok jelentették a mindennapi életben és az adózásban a legfőbb értékeket, és az adózás is többnyire ezekben folyt. Funkciója azonban nem kizárólag az állam bevételeinek növelése volt, hanem annak biztosítása is, hogy az adott terület lakói hűek maradnak az új vezetésükhöz. Emiatt a rendszer minden más eleménél fontosabb volt az, hogy az uralkodó minden alattvalója adózzon – bármennyire szegény is legyen.

Machu Picchu inka romváros Peruban

Akik nincstelenek, öregek vagy betegek voltak, ugyanúgy kötelesek voltak négyhavonta beszolgáltatni adójukat, mint mások – azonban sem értékes javakkal, sem testük erejével, sem haszonállatokkal nem szolgálhattak helyzetüknél fogva. Az ilyen embereket az inka adószedők arra kötelezték, töltsenek meg egy üreges madártollat fejtetveikkel, és ezt adják át nekik mint adót. Ez természetesen szimbolikus cselekedet volt – a tetveknek nem vette semmiféle hasznát az állam –, azonban újra és újra megerősítette a társadalom legelesettebb tagjaiban is, hogy az adófizetés mindig kötelező.

A szokás elsőre komikusnak tűnhet, azonban a birodalom méretét tekintve meglátszik értelme. Az Inka Birodalom Dél-Amerika nyugati részén egy hosszú sávban terült el az Andok hegység mentén, és az utazás mind a terep- és útviszonyok, mind a távolságok miatt nehézkes volt. Egy ilyen államot nem lehetett csupán a nyers erőre hagyatkozva egyben tartani: szükség volt arra, hogy lakói másként is elismerjék kifelé, illetve tudatosítsák magukban, hogy elismerik az uralkodó és hivatalnokai tekintélyét. A nincstelenek és dolgozni képtelenek szimbolikus tetűadója ily módon tehát fontos stabilizáló szereppel bírt az inka állam szempontjából. Emellett ha az adott személy vagy család vagyoni vagy egészségügyi helyzete javult, nem érintette őket újdonságként, hogy beszolgáltatással tartoznak az állam felé, azaz kevesebb eséllyel ellenkeztek a későbbi adózással is. A „tetűadó” amellett, hogy jóval kíméletesebben bánt a szegényekkel, mint a világ legtöbb államának adórendszerei, még stabilabbá is tette az államot.