Rés a vasfüggönyön – így menekültek a magyarok 1956-ban

„Az 1956-os magyar forradalom példa nélküli lehetőséget kínált a szovjet blokk egyik országára vonatkozó hírszerzési anyagok gyűjtésére” – olvashatjuk a magyar menekülteket hónapokon át vizsgáló CIA 1958-ban készült összefoglaló jelentésében, amelynek szerzője hozzátette: „Minden magyar menekült, aki már elég idős volt, hogy járni tudjon, potenciális célpontnak számított a hírszerzéssel foglalkozó csoportok szemében.” Néhány hétre ugyanis rés támadt az addig áthatolhatatlannak tűnő vasfüggönyön. 

Új hazát keresve

Az 1956-os magyar forradalom szovjetek általi leverését követően – ebben a korabeli publikált nyugati és az 1989-ig titkosan kezelt magyar statisztikák is megegyeznek – mintegy 200 ezer ember hagyta el az ország területét. Közülük 1957 nyaráig, élve a Kádár-kormány meghirdette amnesztiával több mint 11 ezren hazatértek. Az 1961-ig Magyarországra visszatértek számát a magyar hatóságok 40 ezer körülire taksálták.

Az ország lakosságának a számítások szerint 1,5–1,7%-át érintő migráció demográfiai hatását jól érzékelteti, hogy az ennek nyomán előállt népességvesztés 70%-kal haladta meg az 1956. évi természetes szaporodást. Megváltozott a lakosság nemek szerinti összetétele: a távozók kétharmada ugyanis férfi volt, a nőtöbblet elérte az 1949-es értéket. Érzékelhetően csökkent a fiatal generációk számaránya, mivel az országot elhagyók többségét ők adták.

Valuch Tibor könyvében kifejtette, hogy az 1956-os forradalom után eltávozottak egy része valóban politikai menekült volt, aki „úgy vélte, hogy a fennálló, illetve a kialakuló politikai-társadalmi viszonyok között az élete veszélybe kerülhet”. Nyugati szociálpszichológiai vizsgálatok 5 százaléknál kevesebbre becsülik azoknak az arányát, akik a fegyveres harcokban való részvétel és a megtorlástól való félelem miatt menekültek. Puskás Julianna szerint legfeljebb 50–60%-ban lehettek olyanok, akiknek a „disszidálásában” bármiféle politikai indok közre játszott.

A forradalom leverését követően Magyarországról kiinduló menekülttömeg legnagyobb része 1956 novembere és a következő év márciusa között ment el. A Központi Statisztikai Hivatal titkos adatsorai szerint a legtöbben novemberben és decemberben távoztak (82 006 illetve 38 639 fő). Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának 1957. március 11-én közzétett statisztikáiból pedig arról értesülhetünk, hogy az emigránsok közül 1957 márciusáig mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhely gyanánt Ausztriába, 18 600-an pedig Jugoszláviába.

Mivel Ausztriában nem voltak nagy szállásközpontok, az érkezőket igen változatos körülmények között helyezték el: egyes menekültek szövetségi táborokba, mások vidéki központokba kerültek, körülbelül 10 ezren családoknál kaptak menedéket, és mintegy 8 ezer főről magánszervezetek gondoskodtak. A Vöröskereszt táboraiban elszállásoltak száma 40 ezer lehetett. Az a tény, hogy a menekültek nagy tömegét sikerült viszonylag koncentráltan elhelyezni, jelentősen megkönnyítette a célországokba való eljuttatást. Jugoszláviában a magyarok számára kialakított 36 központi szállás többségét a magyar határ közelében rendezték be. Voltak olyan menekültek is, akiket tengerparti hotelekben, horvátországi és szlovéniai turisztikai központokban kaptak átmeneti helyet.

Már 1956 novemberétől megkezdődött az Ausztriában és Jugoszláviában összezsúfolódottak továbbszállítása, mivel ezeket az országokat a menekültek nagy többsége csak első állomásnak tekintette, és tovább kívánt menni. 1957. április 1-ig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 kivándorló közül 135 417 személyt (70%) már elszállítottak 29 különböző – 14 Európán kívüli – országba. 78 574 fő (40,5%) európai és 56 843 fő (29,3%) pedig Európán kívüli országokba került. 1957. december végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők mintegy 90 százaléka. A legtöbben az Egyesült Államokban (35 026), Kanadában (24 525), Nagy-Britanniában (20 590), az NSZK-ban (14 270), Svájcban (11 962), Franciaországban (10 232) és Ausztráliában (9423) telepedtek le. A magyar menekültek nemzetközi viszonylatban is jelentős kétszázezres tömegének ellátása, továbbszállítása és integrálása a befogadó országok társadalmába óriási szervezőmunkát igényelt.

A nemzetközi szolidaritás

1956. november 9-én az ENSZ közgyűlése határozatot hozott, amelynek alapján a világszervezet főtitkára felkérte az Egyesült Nemzetek menekültügyi főbiztosát, konzultáljon más nemzetközi intézményekkel és az érdekelt kormányokkal, hogy tegyenek sürgősen intézkedéseket a magyar menekültek megsegítése érdekében. Ugyanebben a határozatban a közgyűlés kérte a tagállamokat, hogy adományaikkal járuljanak hozzá a segélyprogramhoz.

Egy 1956. november 21-i újabb közgyűlési határozat nyomán a Genfben székelő Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) feladata lett a segélyezés koordinálása, újabb segélyfelhívások kibocsátása és a magyar menekültek szükségleteinek minél pontosabb felmérése. Az Európai Migráció Kormányközi Bizottsága (ICEM) szervezte a menekültek elszállítását Ausztriából, továbbá igyekezett felmérni a célországokkal kapcsolatos egyéni igényeiket. A Nemzetközi Vöröskereszt szervezetén belül a Vöröskereszt-társaságok Ligája foglalkozott az ausztriai magyar menekültekkel, bevonva a munkába az egyes nemzeti társaságokat is. Több mint 60 magánszervezet is bekapcsolódott a Magyarországról érkezők fogadásába.

A befogadó országok szintén jelentős erőfeszítéseket tettek az emigránsok letelepítése és integrálása érdekében. 1956-ban Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Norvégia vállalta, hogy mennyiségi korlátozás nélkül beenged területére magyar menekülteket. Érdemes megjegyezni, hogy – a magyar közvélemény által Trianon okán gyakran még ma is magyarellenesnek tartott – Franciaország ezt a hajlandóságát még 1957 tavaszán is fenntartotta.

Más országok, mint az Egyesült Államok, Belgium, Dánia, Hollandia, Olaszország és Svédország ugyan meghatározták a betelepíthető magyarok számát, de ezeket a kvótákat rendszeresen túllépték. Hatékony kormányzati intézkedések történtek a menekültek elhelyezése, munkába állítása és nyelvtanítása érdekében. Ez utóbbi döntő fontosságát mutatja, hogy még a magyar emigráns egyetemi hallgatók közül is elenyészően kevesen beszélték magas szinten befogadó országuk nyelvét. A magyar bevándorlók számára biztosították az egészségügyi ellátást. Sőt a norvég kormány azt is kinyilvánította, hogy hajlandó befogadni bizonyos számban tüdőbetegeket, nyomorékokat, továbbá olyan menekülteket, akiknek az elhelyezése különösen nagy gondot okoz.

A magyar emigránshullám kezelése jelentős pénzösszegek mozgósítását tette szükségessé. Az ENSZ közgyűlése már 1956 novemberében felszólította a kormányokat az adakozásra. 1956. november 30-án 10 millió dollárt kértek világszervezet illetékesei az Ausztriában lévő magyar menekültek számára. A menekültügyi főbiztosság adatai szerint 1957. március 1-ig mintegy 7 millió dollár gyűlt össze a világszervezeten keresztül, amelyből 415 615 dollárt közvetlenül a menekültek legnagyobb tömegét ellátó bécsi kormánynak juttattak. Mivel 1957 márciusában még nagy számban voltak menekültek Ausztriában és Jugoszláviában, az ENSZ főtitkára, Dag Hammarskjöld és a menekültügyi főbiztos 1957. március 11-én újabb felhívást tett közzé, amelyben 23 153 425 dollárt kértek a menekültek ellátásának ottani biztosítására.

Várva várt magyarok

A magyar menekültválság megoldása a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás kiemelkedő projektje volt. Ezek az új menekültek sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a korábbi magyar emigránsok vagy a többi korabeli európai menekült. Néhány elszigetelt negatív példát leszámítva, az 1956–1957-es magyar menekülttömeg letelepítése a nyugati társadalmakba nagyon eredményes akciónak tekinthető. Ennek összköltsége több mint 100 millió akkori, vagyis több mint 1 milliárd mai dollár, amely messze meghaladja az 1954-ben létrehozott ENSZ Menekült Alapba (UNREF) a második világháború utáni menekültprobléma megoldására befizetett összeget.

Pedig az 1950-es évek közepén még több mint 200 menekülttáborban mintegy 70 ezer „hard core” menekült volt Ausztriában, az NSZK-ban, Olaszországban és Görögországban az 1940-es évek vége óta. Mivel magyarázható a magyar menekültbefogadás szinte páratlan sikere?

Az 1951-es genfi menekültügyi konvenció létrehozása idején jellemző volt az érzékeny humanitárius attitűd, amely a második világháború szörnyűségeinek megismétlődését mindenképpen meg kívánta akadályozni. Bár a világ továbbra is tökéletlennek tűnt, legalább igyekeztek biztosítani, hogy a nemzetközi közösség tisztességesen bánjon azokkal, akik elnyomás és üldözés miatt menekültként kénytelenek elhagyni hazájukat. Ezért építették be a menedékhez (asylum) való jogot az alapvető emberi jogok közé az Egyetemes Nyilatkozatba.

A magyar menekültek befogadását nagymértékben elősegítette a nyugati társadalom támogató hozzáállása is. Az írott források és a szóbeli közlések egységesen állítják, hogy a magyar felkelők élet-halál harcát feszült, sőt aggódó figyelemmel és kitüntetett szimpátiával kísérő nyugati közvélemény – amelyet sokkolt a Szovjetunió brutális katonai fellépése – különleges együttérzéssel fogadta a földjükre érkező magyarokat. Így az érdekükben tett kormányzati intézkedéseknek igen nagy volt a társadalmi támogatottsága erősítve az adott kormányok, illetve kormányzó pártok pozícióját. A közvélemény és a kormányzati politika szoros interakcióját mi sem bizonyítja kézzelfoghatóbban, minthogy a lakosság érdeklődésének 1957 elejétől bekövetkező csökkenése valóban a kormányok adakozási hajlandóságának jelentős gyengülésével járt.

A kedvező nyugati fogadtatáshoz hozzájárult, hogy a magyar menekültek ideális menekültcsoportként jelentek meg: nagyrészt fiatal, egészséges, jól képzett, egyedülálló férfiak, vagyis szinte azonnal munkába állíthatók voltak. Antikommunizmusukhoz nem fért kétség. Márpedig a korabeli nemzetközi menekültügyi rendszer legnagyobb anyagi erővel bíró szponzora, az Amerikai Egyesült Államok elsősorban a kommunista országokból eltávozó és ennek révén a hidegháború propaganda frontján felhasználható menekültkategóriák iránt érdeklődött. Továbbá fehérek voltak, és az egész akkori nyugati világot figyelembe véve nem túl nagy tömegűek. A Német Szövetségi Köztársaságban például 1956. január 1-jén 216 000 menekült volt az UNHCR mandátuma alatt – a mintegy 15 ezer új magyar menekült befogadása nem hozott számottevő változást.

Beilleszkedésüket az is elősegítette, hogy éppen a nagy gazdasági prosperitás kezdetén, a munkaerő iránti fokozódó kereslet idején érkeztek Nyugatra, és ezzel a források egybehangzó tanúsága szerint a kortársak, így a menekültügy illetékes szakemberei is tisztában voltak. „A világ kedvező gazdasági helyzetben van ezeknek az embereknek a befogadásához” – szólalt fel bátorítólag August Rudolph Lindt menekültügyi főbiztos a magyar menekültekkel foglalkozó genfi koordinációs bizottságban 1957 januárjában, amikor a magyar menekültügy megoldására fordítható pénzeszközök és az államok befogadási hajlandósága átmenetileg kimerült. A magyarok elhelyezkedési esélyeit tovább növelte, hogy más menekültek és vendégmunkások a Földközi-tenger térségéből ekkor még nem jelentek meg a nyugati országokban.

A „békés ideológiai harc” része

Az Észak-atlanti Szövetség egykor titkos dokumentumaiból azonban az is kiderül, hogy a magyar menekültek sorsát oly pozitívan befolyásoló nemzetközi intézkedések hátterében a legdöntőbb tényezőként a nyugati kormányok erőteljes politikai akarata húzódik meg: a tagországok, különösen a NATO meghatározó ereje, az Egyesült Államok a magyar menekültek tömeges befogadásában hatalmas nemzetközi propagandalehetőséget látott a szovjet blokk államaival szemben vívott ideológiai küzdelemben.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete fontos kérdésként kezelte a magyar forradalom menekültjeinek megsegítését. A szövetség tagjai nagyban hozzájárultak az érdekükben végrehajtott nemzetközi humanitárius akció sikeréhez. Az Egyesült Államok kormánya például az ENSZ felhívására 5 millió dollárt adott erre a célra 1956-ban. A magyar menekültek túlnyomó többsége valamely NATO-országban telepedett le, ahol számos kedvezményben részesült.

Noha az ENSZ és annak szervezetei kezdeményezték és irányították a humanitárius programokat, együttműködve az Európai Migráció Kormányközi Bizottságával, a Vöröskereszt Társaságok Ligájával és magánszervezetekkel, mindenekelőtt a NATO-államok bőkezű adományai tették lehetővé e programok végrehajtását. A NATO szerepe ebben a nemzetközi akcióban tehát abban állt, hogy intézkedésekre ösztönözte a tagállamok kormányait a menekültek segélyezése ügyében, és felhívott e lépések összehangolására is. Ugyanakkor a szovjet propaganda esetleges vádjaival szembeni védekezés miatt – egy 1956. decemberi amerikai javaslat ellenére – az Észak-atlanti Szövetség nem hozta nyilvánosságra a magyar menekültüggyel összefüggő tevékenységét.

A Szovjetunió által dominált keleti és az Egyesült Állomok vezette nyugati blokk „hidegháborús” szembenállásának viszonyai között ugyanis a magyar menekültek kérdése is a két tábor „békés ideológiai harcának” lett része. A Nyugat politikai és erkölcsi vereségeként élték volna meg, ha a magyar menekültek tömegesen hazatérnek a „szabad világba” való beilleszkedésük esetleges nehézségei miatt. A közvélemény azonban mit sem tudott a párizsi Chaillot palotában, a szövetség akkori főhadiszállásán a kulisszák mögött titokban folyó egyeztető munkáról. A magyar menekültek érdekében folytatott pénzgyűjtés, valamint az ezzel szorosan összefüggő információs tevékenység és propagandakampány látható központi szereplője ugyanis nem a NATO, hanem az ENSZ volt.