Rejtélyes pusztulásuk előtt éveket tölthettek a jég fogságában a Franklin-expedíció tagjai

Kapitány a hídon

A Brit Királyi Haditengerészet miniszterhelyettese, Sir John Barrow a 19. század első felében vállalkozások sorát indította északnyugati átjáró megtalálására. Ennek a felfedezés-sorozatnak az egyik jeles alakjává vált John Franklin is.

1818-ban az HMS Trent parancsnokaként részt vett az Északi-sark felé tartó, David Buchan által vezetett expedícióban. A vállalkozás azonban csupán a Spitzbergákig jutott.

Egy évvel később már maga vezetett expedíciót a Hudson-öböl vidékére. Franklin egy alkalommal beleesett a Hayes folyó vizébe, és csak a társainak köszönhette az életét.

A húsz fős legénységből végül tizenegyen hunytak el, miután kifogytak az élelemből. Franklinék arra kényszerültek, hogy zuzmókat és a saját csizmáikat egyék meg, egy társukat pedig kannibalizmussal vádolták meg, és megölték. Noha a vállalkozás katasztrofális végeredménnyel zárult, Franklin számára mégis ez hozta meg a hírnevet.

Sir John Franklin

1825-ben, három évvel azt követően, hogy hazatért, ismét elindult a Királyi Haditengerészet megbízásából, hogy felderítse a Mackenzie és a Coppermine folyók torkolatát, valamint a Bering-szoros vidékét. Az előző úttal szemben ez hatalmas sikert hozott, több száz kilométernyi, addig fel nem térképezett partot fedezett fel, amiért lovaggá ütötték. 1837-ben kinevezték Van Diemen-föld (ma: Tasmania) kormányzójává, e hivatalt 1843-ig töltötte be.

Az 1840-es évek elején az admiralitás által szervezendő új, az Ázsiába vezető rövidebb, északi útvonalat kereső expedíció élére először nem őt, hanem a veterán William Edward Parryt akarták kinevezni, ám ő idős korára hivatkozva visszautasította.

James Clark Ross, aki szintén több expedíción volt már túl, a feleségének tett ígérete miatt mondott nemet. A 32 éves James Fitzjamest az admiralitás fiatal kora miatt nem merte megbízni, Francis Crozier pedig azért nem lehetett a befutó, mert alacsony származású, ráadásul ír volt. Végül a szintén idősnek számító, 59 éves Franklint kérték fel, aki elvállalta a küldetést.

Az északnyugati átjáró feltételezett helye egy 18. századi térképen

Franklin végül két jól felszerelt hajóval indulhatott útnak, az HMS Erebust ő maga parancsnokolta, és a helyettesének Fitzjamest jelölte, míg a másik hajót, az HMS Terrort Crozier kapitányra bízta. 1845. május 19-én futottak ki Greenhithe kikötőjéből. Az élelmet biztosító szállítóhajókat Grönlandon küldték haza az expedíció öt tagjával együtt, utoljára júliusban látták a két hajót bálnavadászok a Baffin-öbölben.

1. Kapitány a hídon
2. Keresés a sarkkörön túl
3. Mi történt az expedícióval?

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

9 945 ft 8 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

maják

• Valóságos szupersztráda kötötte össze egykor a maják városait
• Évről évre armageddon, avagy a történelem számtalan világvége-jóslata
• Arcok a múltból – maja stukkómaszkokat mutattak be a nyilvánosságnak
• 1200-nál is több maja műtárgyat rejtegetett egy amerikai házaspár
• Nem csak a maja elit eledele lehetett az isteni kakaó
• Mérgező higany járta át a maja városokat
• A hódítók erőfeszítései dacára nem vesztek ki teljesen az amerikai őslakosok hagyományos népi játékai
• Emberi hamvakkal erősíthették meg a rituális játékokban használt gumilabdáikat a maják
• A háborúk és a klímaváltozás miatt néptelenedett el Tikal, a maják hatalmas városa