Rabtársaival tanultatta meg fejben alkotott verseit a recski munkatáborban Faludy György

2016. szeptember 1. 08:26 MTI

Tíz éve, 2006. szeptember 1-jén hunyt el Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Hosszú élete bővelkedett fordulatokban, egzotikus utazásokban, olykor szó szerint pokoli kalandokban, szép nőkben és szerelemben. Az 1956-os forradalom után másodszor is emigrált, de az 1989-es rendszerváltás után visszatelepült Magyarországra.

Korábban

Budapesten született jómódú értelmiségi családban 1910. szeptember 22-én. Elemista kora óta írónak készült, más pálya soha nem érdekelte. Középiskolai tanulmányait a budapesti Evangélikus Főgimnáziumban végezte, majd tanult a bécsi, a berlini, a párizsi és a grazi egyetemen, kiválóan beszélt németül és franciául.

1934-től a liberális Magyar Hírlapban jelentek meg Heine- és Villon-fordításai, illetve átköltései. 1937-ben a Villon-balladákat szerette volna kötetben is kiadni, de egyetlen kiadó sem vállalta szabadszájúsága miatt. Ekkor kölcsönökből saját kiadásban jelentette meg munkáját, amelyet szinte pillanatok alatt szétkapkodtak, de a szakmabéliek a "jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében" ostorozták a fordítót. Egy évvel később jelent meg első saját verseskötete A pompeji strázsa címmel. A függetlenségét, saját integritását mindvégig szigorúan őrző költő ekkortájt a Szép Szó köréhez csatlakozott, ami főként József Attilához fűződő barátsága miatt alakult így.

Felismerve, merre tart a lassan fasizálódó ország, az Anschluss után, 1938-ban Franciaországba emigrált. Megérzése helyesnek bizonyult, itthon maradt húgát a nyilasok később a Dunába lőtték. Amikor a második világháborúban Franciaországot megszállták a németek, Marokkóba menekült, majd áthajózott az Egyesült Államokba. 1942 és 1945 között az amerikai hadsereg katonája volt, káplárként szerelt le. A második világháború befejezése után, miután magyar költőként csak anyanyelve közegében tudta elképzelni életét, hazatért, a Népszava kulturális rovatának munkatársa lett.

1950 júniusában koholt vádak alapján letartóztatták, kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták. Három évet töltött a recski munkatáborban, ahol társaival "szabadegyetemet" szervezve próbáltak ellenállni a veréseknek, megalázásoknak. Papírja-ceruzája nem lévén, fejben fogalmazott verseit rabtársaival is megtanultatta, a költeményeket később kötetben is kiadta. Szabadulása után műfordításaiból élt, de az 1956-os forradalom után másodszor is emigrált. Londonban telepedett le, az Irodalmi Újság főszerkesztője lett, és Pokolbéli víg napjaim címmel megírta életét, amely Nyugaton nagy sikert aratott, de magyarul csak szamizdatban jelent meg, először 1987-ben.

Élt Firenzében és Máltán is, majd 1967-ben Torontóba költözött. Több kanadai és amerikai egyetemen oktatott, közben az Ötágú Síp és a chicagói Szivárvány című irodalmi folyóiratot szerkesztette. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Az 1989-es rendszerváltás után visszatelepült Magyarországra. 2006. szeptember 1-jén bekövetkezett haláláig több kötete is megjelent: Börtönversek 1950-1953, 200 szonett, Erotikus versek, Jegyzetek az esőerdőből (napló), Jegyzetek a kor margójára (publicisztika), Rabelais: Pantagruel, középkori francia vidámságok könyve (műfordítás). Kiváló formaművész volt, a szonett, a ballada mestere, hangja hol ironikus-könnyed, hol kesernyés, ahogy a téma megkívánja.

1991-ben megkapta a Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjét, 1993-ban a Soros Alapítvány Életműdíját. Átvehette a Nagy Imre-emlékplakettet és a Budapest Főváros Díszpolgára címet, 1994-ben Kossuth-díjat, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjat, 2000-ben Aranytollat, 2002-ben Gundel Művészeti Díjat kapott. A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozat kitüntetést posztumusz kapta 2006-ban. 2008-ban Budapesten, a Szent István körúton egykori lakóházán, 2013-ban a VII. kerületi Damjanich utcában lévő szülőházán avattak emléktáblát tiszteletére.