Orbitális baklövések

Az űrkutatást általában vagy érdektelenségből táplálkozó tudatlanság, vagy egyfajta hi-tech misztikum lengi körül. Márpedig a tudomány olykor torokszorító kudarcokat is átél.

A kudarc egyidős az űrkutatással, melléfogásból legalább annyi akad, mint fényes sikerből. A hi-tech eszközök és az azokat kitaláló, üzemeltető szuper szakemberek pedig igencsak esendőek, az őket körüllengő misztikum ellenére.

A start után miszlikekre robbanó Challenger, vagy a kék égen több kondenzcsíkra hulló Columbia képei a nagyközönség számára is tapinthatóvá tették a legnagyobb kudarcokat. Az űrtörténelem idővonala mentén számtalan, éppen hogy megúszott, vagy kevésbé látványos katasztrófa emlékeztet a mérnökök s politikusok felelősségére.

Elsőként rögtön az űrkorszak nyitánya idejéből a Vanguard-program sejlik fel a sietség, a (túl) nagyot akarás mementójaként. A világ első műholdjával Dwight Eisenhower elnök fogott mellé. Az idősödő elnök nem tulajdonított jelentőséget a technológia legújabb szűz területének, a világűr meghódításának, és az ez irányú kísérletek csak tessék-lássék támogatást kaptak az államtól.

A világűr elérésének - azaz egy objektum Föld körüli pályára való felbocsátásának - erőfeszítései a Vanguard-programban öltöttek testet, amelyben egy elvileg civil kutatólabor által fejlesztett hordozórakéta vitt volna az űrbe egy aprócska kis tárgyat. Eisenhower be is jelentette, hogy ezzel a leendő eszközzel elsőként fognak ember alkotta tárgyat az űrbe juttatni. Ám a tudományos (vagy legalábbis propaganda) célú rakétafejlesztés ráérősen folyt, nem kapott elég pénzt és a katonai ikertestvér (az atomrakéta fejlesztési projekt) folyton leelőzte. Így esett, hogy az amerikaiak végül hoppon maradtak.

A Szovjetunió 1957. október 4-én útjára bocsátotta a Szputnyik-1-et, az USA lemaradt az űrbeli elsőségről, a tengerentúli nagyközönség pedig megismerkedett a közvetlen atomfenyegetés fogalmával, Eisenhower pedig foghatta a fejét.

A cikk teljes terjedelmében a 2008. évfolyam márciusi számában olvasható!