Nem érhette meg Tisza Kálmán, hogy fia is a miniszterelnöki székbe üljön

Két nagy hatású, ám sokat vitatott politikus. Karakteres, az ország sorsát befolyásoló államférfiak. Sok szempontból tűz és víz. Akiket vagy egekig magasztaltak, vagy porba sújtottak. Apa és fia: Tisza Kálmán és Tisza István – Magyarország miniszterelnökei.

Irányváltások és érdekek

A köznemes és református Tisza-család anyagi biztonságát a több tízezer holdas nagybirtok adta. A kor szokásainak megfelelően a család férfi tagjai bekapcsolódtak a közéletbe. Kálmán apja, az a Tisza Lajos, aki Bihar vármegyei adminisztrátor, majd főispáni helytartó volt, a reformkorban föllépett a liberális reformerekkel szemben. Később a fiú, Kálmán szemére vetették az apa „bűnét”, ahogyan majd az ő fiára, Istvánra az övét.

Tisza Kálmán politikai életútja igencsak kanyargós volt. Az irányváltások magyarázata nem annyira a személyiségjegyekben, mint inkább abban a dilemmában keresendő, amely Magyarország jövője körül folyt. Hogyan biztosítható az ország területi épsége, modernizációja és a magyar nemzet vezető szerepe? Ausztriával vagy nélküle?

A levert szabadságharc után Tisza Kálmán kapcsolatot tartott a szuverén Magyarország eszméjét valló Kossuth-emigrációval, tagja volt a titkos hazai ellenállásnak. Az 1861-ben összehívott országgyűlésen a Határozati Párt mérsékeltjeinek az élén már más irányt képviselt: a független és önálló Magyarország helyett a Habsburg Monarchiában érvényesítendő 1848-as alkotmányosság mellett tette le a voksát. Az 1865–1868-as országgyűlésen kisebbségbe szorult pártjával egy „jobb kiegyezésért” küzdött – a siker reménye nélkül.

Tisza 1867-ben békejobbot ugyan nem nyújtott Deák Ferencnek és a Deák-párti kormányoknak, de lojális ellenzéki magatartást ígérve lényegében elismerte az új államjogi rendszert. Saját pártjának radikálisai az országgyűlési képviselő-választások közeledtével fordulatra bírták: 1868-ban a bihari pontokba foglaltakkal a kiegyezési mű alapjait támadta meg. E program szerint Magyarország és Ausztria csupán perszonáluniót alkothatna. Pártja, a Balközép számára a vesztes országgyűlési képviselő-választások újabb irányváltást eredményeztek. Tisza Kálmán elfogadta az Osztrák–Magyar Monarchia közös ügyekre épülő rendszerét.

Apjával ellentétben Tisza István politikai életútja egyenes vonalú, irányváltásoktól mentes volt. Ifjúkorától kezdve azt képviselte, hogy az 1867. évi kiegyezés az ország és a magyar nemzet érdekét szolgálja. Meggyőződése szerint az önálló Magyarország nem lenne képes ellenállni Oroszország hódító törekvéseinek és a térségben élő népek Magyarország területi épségét megbontó kívánságainak. Ausztriával karöltve nemcsak a területéhes törekvéseknek lehet útját állni, hanem megőrizhető a magyarság szupremáciája is az országon belül. Ebből következően a magyar nemzet alapvető érdeke a két központú Monarchia államjogi rendszerének megőrzése és katonai erejének megerősítése. Oroszország és a szomszédos országok Magyarországgal szembeni ambícióit pedig Németországgal szövetkezve kell megfékezni.

Tisza Kálmán az ország első számú politikusa kívánt lenni. 1859-ben az ismeretlenségből tűnt föl a protestáns egyházakat védve. Huszonkilenc éves volt ekkor. A következő évben az emigrációból kényszerűen hazatért nagybátyja, Teleki László gróf népszerűsége hatott jótékonyan politikai pályájára. A gróf öngyilkosságát követően az 1861-es országgyűlésen többségben lévő Határozati Párt élén Tisza nem vállalta a szakítást Ferenc Józseffel és a bécsi udvarral. Ezzel utat engedett Deák Ferencnek, aki mérsékelt, „kiegyenlítő” politikájával egyre népszerűbb lett.

Az 1865-ös országgyűlésen Tisza végképp háttérbe szorult a „haza bölcse” mögött. Az 1870-es években a bihari pontokat „szögre akasztva” feladta ellenzékiségét, és a deáki kiegyezés elfogadásával új fejezetet nyitott karrierjében. A miniszterelnöki bársonyszékbe 1875-ben ült, és csak 1890-ben állt föl belőle. Ebben a másfél évtizedben, a Tisza Kálmán vezette kormányok idején szilárdult meg a Monarchia dualista berendezkedése.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a jogot, közgazdaságtant Budapesten és Németországban elsajátító, s államtudományi doktorátust szerző Tisza István nem az apja útját követi, hanem valamely közgazdasági ismereteket igénylő pályán lesz sikeres. Nem így történt. A fiú is az országos politikai színpadra lépett. Erre predesztinálták a családi hagyományok és az ország sorsáért érzett elhivatottság-érzete.

A polgári alkotmányosság, a parlamentarizmus elkötelezett híve volt. Országgyűlési képviselőként úgy látta, hogy az ellenzéki pártok és egyes politikusok rövidlátó, önös törekvései, illetve a meddő parlamenti csatározások veszélybe sodorják Magyarországot. Gondolkodását meghatározta egy közelgő nagy európai háború előérzete. Ilyen súlyú ügyekben a miniszterelnöki poszt adhatott a legtöbb esélyt a hathatós cselekvésre. Tisza István két alkalommal állt a kormány élén: 1903 és 1905, illetve 1913 és 1917 között.

A nagy taktikus és az elszánt küzdő

A politikus Tisza Kálmánnak két arca volt: az egyiket, a rideget, a hol óvatost, hol pedig epésen marót politikai ellenfeleinek tartogatta. A másikat hívei felé fordította: a közvetlent, sőt a barátságosat, a segítőkészt. Mindemellett a bizalmába igazán csak keveseket fogadott.

1875 után sajátos helyzet alakult ki a parlamentben. A két nagy párt, a Deák-párt és a Balközép egyesülésével ugyanis az ellenzék módfelett meggyöngült. A több pártra forgácsolt ellenzéknek esélye és sokszor elegendő képviselőjelöltje sem volt megnyerni az országgyűlési képviselő-választásokat.

Választási visszaélések is voltak. Mindkét oldal – a kormánypárt többet, az ellenzék kevesebbet – ígért, etetett-itatott, és szavazatot vásárolt, de nem ez döntött a választásokon. Sokkal inkább az ellenzéki pártoknak a közjogi kérdésbe (’48 kontra ’67) való görcsös kapaszkodása, illetve a kormánypárthoz képest tényleges alternatívát jelentő gazdasági és szociális programjuk hiánya. Mindehhez társult a szegényebb társadalmi rétegeket kizáró és aránytalan területi eloszlású, mindezzel a kormánypártot segítő választási törvény.

Tisza képes volt arra, hogy az alkotmányos parlamentarizmus viszonyai közepette tartósan biztosítsa a kormányzó Szabadelvű Párt hatalmát. A siker zálogát az általa kialakított pártfegyelem adta. Jól működő, egységes gépezetté formálta a pártját. Engedelmességet követelt, amelynek fejében mandátumot, főispáni hivatalt és sok egyéb érvényesülési lehetőséget kínált. A jó gazda gondosságával estéről estére „rajta tartotta a szemét” a párt tagjain a pesti klubban. Szivarozva, zöld asztalnál kártyázva, fehér asztalnál étkezve vagy éppen cigányzene mellett mulatva egyengette a párt belső ügyeit, és alakított ki személyes kötődéseket. Politikai támadás esetén megvédte az embereit, de az engedetlenséget azonnal megtorolta.

Nem volt igazán jó szónok, de kiváló vitázó volt, aki azonnal ráérzett ellenfele érvelésének gyengéire. Halkan, nehézkes mondatfűzésekkel és gyakran nagyon hosszasan beszélt. Sokaknak az volt az érzése, hogy menet közben keresi-formálja a mondanivalóját. Szónoki képességeiről az akkor még ellenzéki Mikszáth Kálmán így írt: „e beszédek logikája olyan volt, mint a kínai játékdobozok: először van egy nagy doboz, abban egy kisebb, abban ismét egy kisebb, míg végre az utolsó dobozban nincs semmi.”

A nagy palóc szerint később csak az változott, hogy a „kis dobozokból szedegeti ki az egyre nagyobbakat”. Apjával ellentétben Tisza István kiváló szónok volt. Beszédeit a logikus okfejtés, a határozottság jellemezte. Választékos szavaiból világosan domborodott ki a mondanivalója. Ha kellett, tudott szenvedélyesen is fogalmazni, éles szócsatákat vívni.

Tisza Istvánt a kortársak nagy tudású, egyenes, öntudatos és célratörő emberként jellemezték, ugyanakkor szemére vetették merevségét, kompromisszumképtelenségét. Zárkózott személyisége rendíthetetlen politikai hitvallással párosult. Apjához hasonlóan rendszeresen ellátogatott a párt klubjába, de feloldódni ebben a közegben sem tudott, és nem is akart. Egyesek távolságtartónak, mások egyenesen gőgösnek tartották.

Jól ismert és találó Benczúr Gyulának az a festménye, amelyen Tisza félprofilban, kitüntetésekkel és díszmagyarba öltözve látható. A mélyen református Tisza István választékosan, de visszafogottan öltözött. Nem áhítozott elismerésekre. Büszke volt több évszázados nemesi családjára, grófi címét nagybátyjától örökölte csupán. Tehetős nagybirtokos volt, mégis takarékosan élt. Kiválóan lovagolt, szeretett nagy sétákat tenni, teniszezni, és amíg szeme romlása engedte, vadászni is. Nehezen viselte a tétlenséget. Herczeg Ferenc leírja, hogy amikor Tisza felesége kedvéért a pöstyéni fürdőbe utazott, megkérdezte író barátjától: „Mit csinál az ember egész nap? Mert ő sehogyan sem tudja elképzelni, mit fog négy-öt hétig magával kezdeni a naplopásra berendezett fürdői élet keretében.” A cselekvés, a munka éltette.

Gyűlöltek, de más okból

A politikus apa és a fiú iránt kortársaik egyaránt szélsőséges érzelmeket tápláltak. Mindkettejüknek kijutott a magasztalásból és a gyűlöletből. „Ma Magyarországon csak a Tisza István politikai hulláján keresztül vezet az út a demokráciába” – fogalmazott például Jászi Oszkár 1910-ben. Sokféle politikai támadást érte őket, de az egyéni haszonkeresés, a politikai hatalmukat felhasználó tisztességtelen vagyonszerzés vagy saját zsebet tömő korrupció vádja nem. Egyes kortárs kritikusaik megelégedtek azzal a magyarázattal, hogy nagybirtokosként erre nem szorultak rá.

A két Tisza munkásságának megítélése sem egyöntetű. Tisza Kálmán pályája az 1848-as forradalomtól a Bach-korszakon át a kiegyezési tárgyalásokon keresztül a boldog békeidők századfordulójáig ívelt. Miniszterelnökként igyekezett elkerülni a saját pártja egységét, ezzel a hatalmát is veszélyeztető politikai viharokat. A megegyezést kereste, és ha nem volt más lehetősége, akkor hajlékonyan kitért a probléma elől.

Wekerle Sándorról elmélkedve a különféle politikusi magatartásokról találóan írta Herczeg: „A két Tiszától annyiban különbözött, hogy Kálmán óvatosan meg szokta kerülni az akadályokat, István dacosan nekik rontott, míg Wekerle mosolyogva bebizonyította, hogy egyáltalában nincsenek is akadályok.” Tisza Kálmán kritikusai a liberális reformok (közigazgatási reform, választójog demokratizálása, állam és egyház szétválasztása stb.) továbbvitelét kérték számon. Azonban igazságtalanul nem kötötték személyéhez sem a polgári jogállam kiépítésének ekkor megtett lépéseit, sem a miniszterelnöksége idején bekövetkezett gazdasági és kulturális gyarapodást.

A századelőn Tisza Istvánnak teljesen másfajta bel- és külpolitikai közegben kellett helytállnia miniszterelnökként. A növekvő társadalmi és szociális feszültségek mozgásba hozták a falusi és városi nincsteleneket. Már nem egyetemista, hanem munkástüntetőktől volt hangos az utca. Egyre gyarapodott az általános választójogot, szociális reformokat követelők tábora. Megélénkültek a nemzetiségi pártok.

A bírálók leginkább Tisza István antidemokratizmusát, az írott és íratlan szabályokat figyelmen kívül hagyó és egy rugóra járó politizálását kárhoztatták. Azt például, hogy bármennyire is recsegett-ropogott a dualista Monarchia két nemzetre épülő alkotmányossága, Tisza körömszakadtáig védelmezte. „Álljunk vissza a dualizmus talajára, hogy keményen megállhassunk, prédikálja Tisza István. Valójában negyven éven át sohasem léptünk le igazán erről a talajról, s ha állapotunk bizonytalan, az azért van, mert ez az alap ingatag. Még pedig, s ez a tragikuma, éppen a támasztékok miatt, melyekkel a Sion hegyénél megingathatatlanabbá akarták tenni” – írta a kiegyezés csapdájáról Ignotus 1910-ben a Nyugatban.

István konfliktusvállaló magatartása homlokegyenest ellenkezett az apjáéval. „Tisza Kálmán finom érzékkel bírt a korlátok iránt, amit nagy tehetségű fia nem örökölt tőle” – jegyezte meg epésen Apponyi Albert. Ha valamely ügy meggyőződése szerint a nemzetet, az országot szolgálta, akkor azt minden erejével igyekezett érvényre juttatni. Így tett az országgyűlés munkáját ellehetetlenítő, a háborús felkészülést is akadályozó obstrukció letörésekor. Nem ismerte a pozícióféltést, a taktikázást. Nem törődött a feléje áramló politikai gyűlölettel. A nemzet, a haza szolgálatában kész volt akár az önfeláldozásra is. Akkor sem rettent meg, amikor egy ellenzéki képviselő több lövést adott le pisztolyából rá célozva. Házelnökként az ülés folytatását rendelte el.

A szarajevói merénylet után a Monarchia 1914. július 7-i közös bécsi minisztertanácsán egyedül Tisza István érvelt a háborús összeütközés elkerülése, a békét megőrző diplomáciai megoldás mellett. Tisza ellenállása miatt ekkor nem született meg a Szerbiához intézendő, katonai összeütközést kikényszerítő ultimátum. Az osztrák politikai és katonai vezetés elszántsága, Ferenc József határozottsága és mindenekelőtt Berlin támogatása eloszlatta Tisza kétségeit: 1914. július 14-én Bécsben a magyar miniszterelnök hozzájárult a Szerbiának küldendő éles hangvételű és rövid határidejű ultimátum megfogalmazásához.

Tisza háborús miniszterelnökként nem engedte a hátországot militarizálódni, és igyekezett a lakosság élelmiszerellátását biztosítani. Ugyanakkor mindent megtett a katonai győzelem érdekében. A Monarchia kivételes tekintélyű politikusa lett, amit a német szövetségesek is elismertek. Azonban Ferenc József 1916. november 21-én bekövetkezett halála után elveszítette az uralkodói támaszát. Tisza az új király, IV. Károly felszólítása ellenére sem volt hajlandó reformokra, például az általános választójog bevezetésére, ezért kormánya nevében 1917. május 23-án lemondott.

Epilógus

Tisza Kálmán 1890-ben önként vált meg a miniszterelnöki bársonyszéktől, de nem vonult vissza a politikától. A Szabadelvű Párt „generálisából” közlegény lett. Az idő múlásával leginkább csak a Sándor utcai képviselőház folyosóján, a terem bejárata melletti padon üldögélve hallgatta, mi zajlik a Tisztelt Házban. Még soványabb volt, mint valaha, a ruha még inkább lógott rajta. A nagy kormányos 1902. március 23-án hunyt el, nem érhette meg, hogy bő egy esztendő múlva a fia Magyarország miniszterelnöke lett.

1918. október 31-re virradóan a hatalom a Nemzeti Tanács kezébe került. Győzött az őszirózsás forradalom. József főherceg a király nevében kormányalakítással bízta meg Károlyi Mihályt, s délutánra már meg is alakult a koalíciós kabinet. Öt óra tájban, amikor a budai várpalotában a Károlyi-kormány az eskütételre készülődött, egy városligeti villában egy jól szervezett merényletben katonák lőtték agyon Tisza Istvánt. Tehette volna, de nem menekült el a fővárosból – Istenre bízta a sorsát.