Legendás apák és fiúk

„Nem embernek való hely” – brutális sors várt a japánok által elhurcolt szexrabszolgákra

2018. február 23. 14:09

A japán hadsereg az 1930-as, illetve 1940-es években több tízezer, más becslések szerint több százezer kínai és koreai nőt kényszerített prostitúcióra a kényelmi központoknak nevezett katonai bordélyokban. A háború végére a „kényelmi hölgyek” közel 90 százaléka életét vesztette az embertelen körülmények között.

Az egykori „kényelmi hölgy” Yong Soo Lee egy kényelmi központból kiszabadított lányokat ábrázoló fényképpel
Az egykori „kényelmi hölgy” Yong Soo Lee egy kényelmi központból kiszabadított lányokat ábrázoló fényképpel

A 14 éves Lee Ok-seon éppen szülei kérésére sétált valahová a ma Dél-Koreához tartozó Puszan városában, amikor megállt mellette egy autó, amelyből japán katonák szálltak ki. Az egyenruhás férfiak megragadták a kislányt és betuszkolták a járműbe. Lee soha többé nem látta szüleit és addigi élete egyszer s mindenkorra véget ért. A lányt a megszállás alatt álló kínai területekre szállították, ahol egyike lett annak a több tízezer nőnek, akiket a japán hadsereg prostitúcióra kényszerített az 1930-40-es években.

Katonai bordélyok – az úgynevezett „kényelmi központok” – már 1932-től működtek a japán táborok mellett, de tömeges elterjedésükre csak a japán-kínai háború egyik legvéresebb incidensét követően került sor. A nankingi mészárlás néven elhíresült rémtett során a japán katonák 1937. decembere és 1938. januárja között teljesen lerombolták Nanking városát, a halálos áldozatok számát pedig 40 ezer és 300 ezer közé helyezi a kutatás. A tömeggyilkosságok mellett a megszálló katonák több tízezer kínai nőt és lányt erőszakoltak meg ezekben a hetekben, ami hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki.

A japán császár, Hirohito nem akarta, hogy hasonló esetek tovább rombolják országának már így is erősen megtépázott renoméját, ezért elrendelte a kényelmi központok kibővítését és „személyzetük” létszámának felduzzasztását. Egy stabil, a külvilágtól elszigetelt prostituált közösségtől a japán hadvezetés nem csak azt remélte, hogy elejét vehetik vele a civil lakosságal szemben elkövetett nemi erőszakoknak, de a katonák körében terjedő nemi betegségeknek is gátat kívántak szabni ezzel.

A „kényelmi hölgyek” toborzása azonban korántsem önkéntes alapon történt. A megszállt területeken az erre kijelölt katonák – ahogy az Lee esetében is történt – egyszerűen elrabolták az utcán sétáló nőket, másokat pedig különféle kényszerítő eszközökkel vettek rá a csatlakozásra. Előfordult, hogy valamilyen más munka ígéretével csalogattak magukhoz, így sokan abban a hitben szálltak be a járművekbe, hogy egy katonai kórházba viszik őket ápolóknak. Ismerünk példát azonban arra is, hogy a lányokat családjuk adta el a japánoknak pénzért cserébe. A kényelmi központokban dolgozó nők között szinte valamennyi ázsiai ország lányai megfordultak, de túlnyomó többségük egyértelműen kínai, illetve koreai volt.

A katonai bordélyokba hurcolt nőknek a legbrutálisabb szenvedésekkel kellett szembenézniük. Elrablóik rendszeresen szexre kényszerítették őket, és a visszaemlékezések szerint különösen a csaták előtt ugrott meg a szexrabszolgákat felkereső katonák száma. A fizikai bántalmazások, a nem kívánt terhességek, a nemi úton terjedő fertőzések és az embertelen körülmények egyaránt hozzájárultak, hogy a „kényelmi hölgyek” mintegy 90 százaléka nem élte túl a háborús éveket.

A túlélők közé tartozó Lee 2013-as szavai szerint „nem embernek való hely volt”, míg a Fülöp-szigetekről elhurcolt Maria Rosa Henson így emlékezett vissza a szörnyű időszakra: „Nem volt pihenés. Minden percben közösültek velem.”

A háború végén a japán hatóságok szisztematikusan megsemmisítették többek között a kényelmi központokkal kapcsolatos iratokat is, így a történészek csak becslésekbe tudnak bocsátkozni arról, hogy pontosan hány nőt is kényszerítettek prostitúcióra ebben az időben. Tovább nehezítette a kutatást, hogy maga a kérdés is sokáig „elfeledett” volt, és a japán kormány csak 1993-ban ismerte el, hogy sor került ezekre az atrocitásokra. A jelenlegi becslések legalább 125 kényelmi központtal számolnak, amelyekben 20 ezer és 410 ezer közé helyezik a szexrabszolgák számát.

A kényelmi központok mindennapjait leginkább a még kevés élő, egykori „kényelmi hölgy” beszámolóiból ismerhetjük. Időnként előkerülhetnek azonban újabb történelmi dokumentumok is. Így derült fény például 2007-ben arra, hogy a második világháború vége nem hozta el automatikusan a kényelmi központok történetének végét. A Japánt megszálló amerikai hadsereg ugyanis még hónapokon keresztül engedélyezte ezen bordélyok működését, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, hogy a nők túlnyomó többségét akaratuk ellenére hurcolták ezekre a helyekre. A feljegyzések szerint asszonyok tízezrei dolgoztak tovább a Japán kapitulációját követő hónapokban, olcsó szexuális szolgálatásokat nyújtva az amerikai katonáknak. A rendszert végül 1946 tavaszán, Douglas MacArthur tábornok utasítására számolták fel véglegesen.

2018. ősz: Legendás apák és fiúk
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Egy kényelmi központban készült felvételA kényelmi központ-túlélő Lee Ok-seon egy fiatalkori fényképével

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!